„Az európai előőrsnek csupán akkor van értelme és létjogosultsága, ha egy stratégiai elképzelésbe illeszkedik, mely az európai szuverenitás valamennyi vetületének erősítését célozza. Kizárólag egy ilyen projekt segíthet megőrizni „azt a bizonyos Európa-gondolatot”: egy teljesértékű geopolitikai szereplőét, mely képes garantálni a biztonságunkat, előmozdítani az értékeinket-érdekeinket, és megvédeni gazdasági, társadalmi, környezeti és kulturális modellünket. Ehhez azonban élesen el kell határolódni a különböző alternatív forgatókönyvektől, s nem szabad engedni sem a könnyebbik út, sem pedig a hamis szirénénekek csábításának.

Mint azt de Gaulle tábornok már 1964-ben megállapította: „Mert milyen Európáról van szó? Ezen folynak a viták. Ami azt illeti, a berögződött kényelem, a beletörődő lemondások, a makacs hátsó gondolatok nem egykönnyen tűnnek tova. Szerintünk, franciák szerint, Európát azért építjük, hogy európai legyen. Egy európai Európa azt jelenti, hogy önmaga által és önmagáért létezik, vagyis a világban megvan a maga saját politikája. És éppen ez az, amit tudatosan vagy tudat alatt elutasítanak egyesek, akik pedig azt állítják, hogy szeretnék ha megvalósulna. Valójában az ő számukra még ma is elfogadhatónak és kielégítőnek tűnik, hogy a politika nélküli Európa alárendelve maradna annak a politikának, mely az Atlanti-óceán túlpartjáról érkezik”.

Az európai szuverenitás követelményéhez való hajthatatlan ragaszkodás – értelemszerűen mindenekelőtt az Egyesült Államok vonatkozásában, egyúttal azonban a világ többi hatalmi központjához képest is – az előőrs projekt vezérfonala kell hogy legyen. Még akkor is, ha konkrét alapjainak megőrzése rövid- vagy akár közép távon óhatatlanul áldozatokat követel. Mert az európai integráció gazdasági és politikai dimenziói közötti aránytalanság szükségszerűen a törekvések lefelé nivellálásához vezet. Lévén, hogy nincsenek olyan közösségi preferenciák és politikai-stratégiai prioritások, melyek ellensúlyozhatnák a belső piac nyers logikáját, s így a (szociális, kulturális, környezetvédelmi, kutatási vagy védelmi téren) ambiciózusabb célokat követők a többi tagállamhoz képest automatikusan hátrányba kerülnek a növekedésért folytatott versengésben.

A helyzet orvoslása érdekében kritikus tömeget képviselni hivatott előőrs csak akkor jelenthet tényleges megoldást, ha tagjai egyhangúlag elkötelezik magukat azon a két vitás ponton, melyek miatt összuniós körben minden stratégiai terv zátonyra fut: vagyis az erőhöz és az autonómiához való hozzáállás kapcsán. Ahhoz ugyanis, hogy megőrizzék hitelességüket és minden területen maximálják tárgyalási pozícióikat, az előőrs tagjainak a szuverenitást illetően kezdettől felelős politikát kell képviselniük. Ez pedig a pacifista illúziókkal és az atlantista alárendelődéssel egyaránt összeegyeztethetetlen.

Ami a projekt gyakorlati megvalósítását illeti, mindenekelőtt a szuverenitásra vonatkozó megfontolások abszolút elsőbbségét kell egyszer s mindenkorra leszögezni. Mert bár reménykedhetünk, hogy idővel mindenki csatlakozik majd hozzá, az előőrs létrehozása semmiképpen sem a többsebességes Európa forgatókönyvek logikájába illeszkedik: útnak indítása az eltérő politikai akaratok kifejeződése. A lehető legnagyobb határozottsággal kell tehát ragaszkodni a kezdeményezés politikai-stratégiai tartalmához. Máskülönben az egymást követő kompromisszumok eredményeként ismét csak a huszonötös tehetetlenkedésnél találnánk magunkat.

Ezzel egyidejűleg ügyelni kell arra is, nehogy az Európa „szétdarabolását” szorgalmazók malmára hajtsuk a vizet. Azokéra, akik mást se várnak, mint hogy felhígíthassák az immár fél évszázada tartó egységesülési folyamatot. E tekintetben felettébb tanulságos a változó geometriájú Európa elképzelésekkel kapcsolatos amerikai magatartás. Az „oszd meg és uralkodj” jelszót követve Washingtonnak alapvetően semmi kifogása a többkörös Európával szemben. Épp ellenkezőleg. Mint arra a jól ismert Heritage Foundation elemzése is rámutatott George W. Bush elnök 2005. februári európai körútja előtt: „Amerika sikeresebben folytathatná politikáját egy olyan Európában, ahol az államok rugalmasan, nem pedig kollektíven cselekednek. A Bush-adminisztrációnak támogatnia kellene a többesebességes Európa gondolatát, amely azon az elven alapul, hogy minden állam szabadabban dönthet az őt Brüsszelhez kötő integrációja szintjéről.” Ezen az à la carte Európát favorizáló megközelítésen túl, az Egyesült Államok ráadásul mindig buzgón készen áll arra is, hogy „összeszedje” azokat a (jelen vagy jövőbeni) EU-tagállamokat, akik kirekesztve és marginalizálva érzik magukat."