Dokumentum-bemutatás Roland Dumas francia külügyminiszter és Jacques Delors, az Európai Közösségek Bizottsága elnökének 1989. november 16-17-i budapesti látogatása kapcsán.

Az 1989-es esztendő történelmi fordulatot hozó második felében az Európai Gazdasági Közösség Tanácsának soros elnökségét az a Franciaország töltötte be, mely egyúttal Jacques Delors személyében 1985-től 1995-ig a brüsszeli Bizottság elnökét is adta. Delors és Roland Dumas francia külügyminiszter 1989. november 16-17-én az EGK képviseletében látogatott Budapestre, mindenekelőtt a hét vezető ipari ország (G7) által júliusban létrehozott és az európai bizottság hatáskörébe rendelt segélykoordinálási programhoz igyekeztek felmérni a magyarországi helyzetet. A vizitre döntő fontosságú pillanatban került sor: a berlini fal november 9-i lebontása és a Mitterrand francia köztársasági elnök által a „keleten” zajló események megtárgyalására sebtében összehívott november 18-i informális EU-csúcstalálkozó között. A Népszabadságban megjelent, alább közölt újságcikk a Delors és Dumas által reprezentált Európai Közösség, valamint a Németh Miklós miniszterelnök képviselte magyar kormányzat legaktuálisabb üzeneteit foglalja össze a közös sajtókonferencián szerzett értesülések alapján.

Magyarország 1988. szeptember 23-án írta alá az EGK-hoz fűződő gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról szóló megállapodást, a rendszerváltozások viharos időszakában pedig Lengyelországgal együtt – miként ezt a két ország javára 1989-ben elindított PHARE program is jelezte – végig a nyugat-európai politikusok figyelmének homlokterében volt. Budapest presztízsét jelentős mértékben növelte továbbá, hogy – Jacques Attali, Mitterrand elnök tanácsadójának, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank ötletgazdájának és első elnökének szavaival élve – „Magyarországon került sor az első, a szovjet birodalom szempontjából valóban romboló hatású lépésre”, nevezetesen a magyar-osztrák határ szeptemberi megnyitására.

A történelem érezhetően felgyorsult, a francia vezetők pedig igyekeztek vele lépést tartani. Már 1988 nyarán döntés született az Elysée-ben arról, hogy Franciaországnak hangsúlyosan „vissza kell térnie Kelet-Európába”. A francia-német egyeztetések során kiderült, hogy Bonnt elsősorban a relatíve jobb gazdasági állapotban levő országok érdeklik (Magyarország, Csehszlovákia, NDK), Párizsra inkább csak a „maradékot” hagyná (Lengyelország, Bulgária, Románia). Ez Franciaország számára elfogadhatatlan volt, s így saját elképzeléseit követve ő maga is beszállt az akkor már – Bonn mellett – Róma, London és persze Washington részvételével zajló versenybe.

Az átalakulások során azonban a francia diplomácia számára mindvégig a német újraegyesítés kérdése, és annak az európai integrációra gyakorolt hatása jelentette az egyértelmű prioritást. Mitterrand kezdettől tudatosította, hogy Párizs olvasatában a Kelet-Európában zajló örvendetes események csak még sürgetőbbé teszik a Közösség egyébként is napirenden szereplő mélyítését. A francia elnökség utolsó napján, 1990-re szóló újévi köszöntőjében a köztársasági elnök nyilvánosságra is hozta az európai konföderáció kiépítésével kapcsolatos elképzelését. Eszerint: „Európa, amely tegnap még a két szuperhatalom függőségében élt, most – miként az ember haza érkezik – visszatér saját történelméhez és saját földrajzához. Két lépcsőben valósíthatja meg önnön felépítését. Először a Tizenkettek közössége által, melynek struktúráit mindenképpen meg kell erősíteni. Meggyőződésem, hogy a Közösség már puszta léte folytán is nagyban hozzájárult a Kelet népeinek megmozdulásához, mert támpontként és mágnesként szolgált számukra. A második lépcső még kitalálásra vár. Én a kilencvenes években egy európai konföderáció születésével számolok, amely kontinensünk valamennyi államát egybefogja a kereskedelem, a béke és a biztonság számára keretként szolgáló közös és állandó szervezetben”.

A politikai unió megszilárdításának elsőbbséget adó, a kelet-európai országokat pedig hosszas várakoztatás helyett mielőbb egy közös európai konföderációs fedél alá vonó francia terv az érintettek, így hazánk szemében mellékvágányt jelentett. Amint arra Roland Dumas külügyminiszter már több mint egy hónappal budapesti látogatása előtt egy interjúban rámutatott: „Ma a Kelet országai, mint például Magyarország, már az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozásban gondolkoznak”. Budapest 1991-ben írta alá társulási megállapodását, 1994 áprilisában nyújtotta be felvételi kérelmét és 2004. május 1-jétől teljes jogú tagja az Európai Uniónak. A francia diplomácia pedig az önálló, politikai Európára vonatkozó mindenkori elképzeléseit mindinkább csak a tagállamok szűkebb csoportjában végigvitt ambiciózusabb projektek útján remélheti megvalósítani. Magyarország számára a kérdés ma már az, hogy vajon osztja-e ezt az Európa-képet, s Párizs partnereként részt kíván-e venni az életre hívását célzó erőfeszítésekben. 

/Forrásdokumentum: Seres Attila, Különleges státust kapunk az EGK-ban? (Németh Miklós, Roland Dumas és Jacques Delors nemzetközi sajtótájékoztatója), Népszabadság, 1989. november 18, pp. 1, 3./