Bár a politikai előrejelzések készítése mindig is kockázatos mutatványt jelentett, 2001. szeptember 11 példája azt mutatta, hogy a nagyhatalmak és nemzetközi szervezetek prioritásai akár egy szempillantás alatt a fejük tetejére állhatnak. Látszólag és/vagy átmenetileg legalábbis. Az alábbiakban tehát az európai és transzatlanti politikáknak a szóvirágokon és pillanatképeken túlmutató csapásirányait vesszük szemügyre.

Európai és transzatlanti fejlemények

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy sem a 2007-es francia választások, sem az amerikai adminisztráció 2008-as váltása nem módosítja érdemben – ti. az ilyenkor szokásos gesztusokon és jól időzített bejelentéseken túl – a két ország hagyományos külpolitikai irányait. Hasonlóképpen másodlagosak az alkotmányosnak nevezett új uniós szerződés hányattatásai, a bővítési előremenekülés éppen aktuális üteme, továbbá az óceán túlpartján mutatni kívánt vagy észlelni vélt hangsúlyeltolódásokra építő újabb és újabb transzatlanti kezdeményezések. Ezek ideig-óráig talán figyelemfelkeltő mellékszálak, ám a dolgok lényegi alakulását tekintve cseppet sem mérvadók.

Az európai-amerikai viszony vonatkozásában továbbra is a teljes körű ellenőrzést célzó amerikai, illetve az önálló mozgástér megőrzésére irányuló európai érdekek közötti alapvető, strukturális feszültség marad a meghatározó. Rövid távon nem várható kilépés a jelenlegi patthelyzetből, magyarán hogy az Egyesült Államok már nem tudja megakadályozni, hogy Európa az önállósodás felé mozduljon, mi európaiak pedig még nem vagyunk készek rá, hogy emancipációnkat maradéktalanul végigvigyük.

Ami az uniós tagállamok belső megosztottságát illeti, ennek kapcsán Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök „két filozófia ütközéséről” beszélt. Merthogy az EU-országok nézetei élesen különb&oum

(Hajnalka Vincze, Prognózis az európai védelempolitikáról, Népszabadság Online, 2006. augusztus 15. /a szerző „Hírlevél, Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja, 2006. július” c. elemzése alapján/, 12,118 characters)