Nem kisiklások: ez (is) Amerika
Népszabadság Online 2004. május 14.
Language of the original publication: Hungarian
"Az egymás után napvilágra kerülő tények csupán a főáramhoz tartozó média számára reveláció-értékűek. A puzzle darabkái ugyanis a különböző emberi jogi szervezetek jelentésein, független helyszíni tudósítók beszámolóin és a hírekben is nyomonkövethető eseményeken keresztül már réges rég egységes képet alkotnak. Akár az afganisztáni emberölésekhez nyújtott (minimum) cinkosságról, akár a guantánamói börtön "jogi fekete lyukként" való kezeléséről, akár a kínzást gyakorló országok felé történő fogolyátadásokról, akár a hivatalos elszámoltathatósági körön kívül álló magánzsoldosok tömeges alkalmazásáról van szó: a séma ugyanaz.
(…)
Persze nem ártana, ha a titkos műveletek mellett arról sem feledkeznénk meg, hogy az amerikai megszálló erők mindennapos rutinjának számító, aránytalan és megkülönböztetés nélküli erőszak-alkalmazás a nemzetközi humanitárius jog értelmében a háborús bűn kategóriáját súrolja. Jellegét tekintve egyes egyedül a terrorista cselekményekkel rokonítható. A pártatlanságáról és visszafogottságáról ismert Vöröskereszt jogi szakértői igencsak világosan fogalmaznak e tekintetben. Szerintük: "A nemzetközi humanitárius jog alapelve, hogy a fegyveres konfliktusban küzdők mindenkor kötelesek különbséget tenni a civilek és a harcolók, illetve a civil objektumok és a katonai célpontok között. A 'megkülönböztetés elve' a nemzetközi humanitárius jog sarokköve. Fegyveres konfliktus esetén nincs jogi jelentősége annak, hogy a civilek vagy civil objektumok elleni szándékos erőszak-alkalmazást 'terrorista'-ként minősítjük-e, mivel az ilyen cselekmények egyébként is háborús bűnt képeznek".
Helyszűke miatt most inkább eltekintenénk az ilyen típusú, a koalíció szótárában "járulékos kár"-ként elkönyvelt 'bakik' tételes felsorolásától. Mindenesetre ehhez kötődően (de immár Abu Graibra visszatérve) azon is érdemes lenne elgondolkozni, hogy vajon milyen alaphangulat, milyen felfogás kell ahhoz, hogy amerikai katonák tucatjai mosolyogva, büszkén - láthatóan nem csupán a büntetlenség biztos tudatában, de sokkal inkább elismerést várva - merjenek modellt állni az iraki foglyok brutális megalázását ábrázoló képekhez.
Nem "amerikátlan"
Mert valójában mindezek - az iraki háború kiprovokálása, a franchise rendszerben működő kegyetlenkedések, a nemzetközi jog szelektív értelmezése, a fogolykínzások, a civilek megkülönböztetésére vonatkozó kötelezettség semmibevétele - mögött ugyanaz az általános szemléletbeli aberráltság áll. Az amerikai felsőbbrendűség tudata. A jó és a rossz küzdelmére redukált világképben a saját tévedhetetlenség mítosza. Bármennyire is fájdalmas belátni, sajnos maga a szemlélet nem 2001. szeptember 11-én jelent meg, és távolról sem csupán a neo-konzervatívok sajátja. Megelőlegezte ezt már a 19. század végén Elihu Root külügyminiszter, aki azt mondta: "Amióta világ a világ, az amerikai katona különbözik más országok katonáitól. Ő a szabadság és igazság, a jog, a rend, a béke és a boldogság előretolt őre". Hasonlóképpen nyilatkozott Woodrow Wilson elnök a 20. század elején: "Semmi nem foszthat meg a reménytől, mely szerint mi kiválasztattunk, hangsúlyozottan kiválasztattunk arra, hogy a világ országainak megmutassuk miként kell haladniuk a szabadság felé vezető úton". Elődei nyomdokában Madeleine Albright - a Clinton-éra külügyminisztere - "a nélkülözhetetlen nemzet"-ként aposztrofálta Amerikát. Magyarázatként hozzáfűzte, hogy "mi magasan állunk, és távolabbra látunk a jövőbe, mint a többi nemzet".
Ennek az elképesztő arrogánciának csupán a legfrissebb példáját jelentette a mód, ahogy az Abu Graib-i fotók publikálását követően - nagy nehezen, csaknem egyhetes késéssel - az amerikai elnök szájából végül elhangzott a "bocsánatkérés" szó. A jordán királlyal folytatott május 6-i beszélgetését követően Bush elnök lényegében egyenlőségjelet tett a fogolykínzások, illetve az amerikaiak eredendő jóságának fel nem ismerése között. Mint nyilatkozta: "Mondtam neki, hogy sajnálom, hogy milyen megaláztatást szenvedtek az iraki foglyok, és milyen megaláztatást szenvedtek a családjaik. Mondtam neki, hogy azt is sajnálom, hogy azok az emberek akik látták a képeket nem értették meg Amerika igazi természetét és szívét". Ugyanez a torz elképzelés vezérli az iraki fiaskó Amerikában mind elterjedtebbé váló, új értelmezését . Eszerint ugyanis a legfőbb hiba a túlzott optimizmus volt. Tudniillik, hogy nem látták: "az irakiak nem készek a demokráciára", s túlbecsülték "egy alapvetően törzsi társadalom fejlettségi fokát".
Ami konkrétan a jelenlegi bajok fő forrását illeti: a fent említett amerikai kivételesség-tudatnak az elsöprő technológiai fölénnyel való kereszteződéséből ered a "veszteség nélküli háború" perverz koncepciója. Tudniillik saját veszteség nélküli. Ami magyarán azt jelenti, hogy egyetlen amerikai katona élete többet ér, mint bármennyi civilé a másik oldalon. Ezt a hozzáállást az európaiak saját bőrükön tapasztalhatták meg a Balkánon. Mondjuk a délszláv válság első szakaszában, amikor Mitterrand francia elnök nyíltan is kifogásolta, hogy "az amerikaiak csak addig avatkoznak be, amíg tízezer méteres magasság felett maradhatnak". Vagy Koszovó kapcsán, amikor az amerikai katonai vezetés többek között éppen azért ábrándult ki az egész NATO-bohóckodásból - vagyis az európai partnerekkel történő egyeztetésből -, mert ez utóbbiak túlságosan sokat akadékoskodtak a célpontok kijelölésekor. Ők ugyanis inkább lejjebb mentek volna, hogy biztosabbak lehessenek benne: nem civileket céloznak.
A két felfogás közötti különbség legszemléletesebb leírását egy brit IFOR-tiszt elemzése tartalmazza. D.T. Eccles alezredes a "The British Army Review" szakfolyóirat 1998. novemberi számában "A kockázat elkerülése és a hiba nélküliség kultúrája" címmel tette közzé az amerikai katonai mentalitás visszásságairól szóló elemzését. Itt többek között leírta, hogy "Az első jellemző a csapatok védelmét övező idegesség: az egyes katonák fizikai biztonsága. Természetesen mindannyian igyekszünk minimálisra csökkenteni a katonákra leselkedő kockázatokat, de ez mindig egyfajta egyensúly megteremtését jelenti e szempont és az adott feladat követelményei között. Az amerikaiaknál viszont minden egyes kilépés a tábor körzetéből négy járművel, sisakban és teljes harci felszerelésben kell, hogy történjen. Ezzel azt az egyet biztosan nem lehet elérni, hogy a helyi lakosságban az a benyomás erősödjön, miszerint a feszültségek enyhülnek és az élet kezd visszatérni a normális kerékvágásba".
Irak kapcsán szintén egy brit "fegyvertárs" beszámolója világít rá az amerikai paranoia hátulütőire. Eszerint: "Az én véleményem és a brit parancsnokok véleménye az, hogy az amerikaiak erőszak-alkalmazása nem arányos, és túlreagálja az őket érintő fenyegetést. Az irakiakra nem úgy néznek, ahogy mi. Ők untermenschen-ként (alsóbbrendű emberként) tekintenek rájuk. Őket nem érdeklik az iraki veszteségek úgy, ahogy minket briteket. Az irakiakkal szembeni magatartásuk tragikus, szörnyű. Az amerikai katonák nagyon leegyszerűsítve látják a dolgokat. Könnyebb nekik ha minden irakit rosszfiúként kezelnek. Ami őket illeti, Irak egy bandita ország és mindenki azon van, hogy őket megölje". Ez utóbbin persze a történések fényében egyre kevésbé lehetne csodálkozni. Mint ahogy azon sem igazán lepődünk már meg, hogy a Blair-kormány volt környezetvédelmi minisztere a fogolykínzás-botrányra reagálva 'Bin Laden kezére játszunk' címmel publikált cikket. Ahol azonnal le is vonta azt az - egyébként tökéletesen helytálló - következtetést, mely szerint "a nyugat éppen elveszíti a terrorizmus ellen folytatott globális háborút".
Merthogy az amerikai magatartással - a mögöttes szemléletet nem érdemes minősíteni: megtette már a fentebb idézett brit tiszt, amikor úgy fogalmazott, hogy az amerikai katonák "untermenschen"-nek tekintik az irakiakat - alapvetően két nagy probléma van. Egy elvi, és egy gyakorlati. Az elvi gond az vele, hogy a demokratikus értékek jegyében folytatott küzdelem során felcserélhetőnek tartja a "célt" és az "eszközt". Vagyis a küzdelem maga (az abban szerzett jó pontok, a katonák közben is garantált sérthetetlensége) céllá lép elő, s neki alárendelhetővé válnak maguk a demokratikus értékek is. A másik, gyakorlati, probléma az ilyen típusú viselkedés égbekiáltóan kontraproduktív jellegéből adódik. Hiszen amennyiben a legerősebb abból indul ki, hogy a dzsungel törvénye, az erősebb jogának uralma neki kedvez - s ezért a közös játékszabályok fölé helyezi magát -, azzal mintegy feljogosítja a gyengét arra, hogy az is minden rendelkezésére álló eszközzel harcoljon ellene. Ez pedig nem más, mint az (ön)pusztító erőszakspirál legbiztosabb receptje."
(Hajnalka Vincze, Nem kisiklások: ez (is) Amerika, Népszabadság Online 2004. május 14., 12,833 characters)
Back to Publications | Printable version