Bevezetés

A francia külpolitika általános jellemzői

sajátos jegyek

poszt-bipláris időszak

Előjáték: az Öböl-háború és ami azt követte

Rákészülés: azonnali, ám nem feltétel nélküli szolidaritás

a jogos önvédelem határainak kérdése

a „gonosz tengelye” koncepció elutasítása

az ENSZ BT megkerülhetetlensége

Diplomáciai szakasz

A 1441-es határozat születése

a kezdeményezés megragadása

a Bush-beszéd értelmezése

az iraki levél körüli reakciók

a francia pozíció főbb elemei

belpolitikai körkép

tárgyalások a BT-ben (és azon kívül az új határozatról)

a 1441-es határozat francia interpretációja

A fegyverzet-ellenőrzési folyamat

„a labda Irak térfelén van”

a fegyverzetellenőrzések

az iraki WMD-deklaráció

Az ENSZ BT francia elnöksége

katonai előkészületek (és azok hiánya)

a BT francia elnökségének tevékenysége

alaptételek

fordulópont

francia-német koordinálás

A közép- és kelet-európai „neveletlenek” helyreutasítása

Chirac elnök február 17-i „kirohanása”

az előszeretettel torzitott tényekről

szolgálat Európának, tőrdöfés a francia uniós diplomáciának

A finisben

Szélmalomharc a leplezetlen amerikai háborús szándékkal szemben

Powell külügyminiszter február 5-i „bizonyítékai”

Francia non paper a fegyverzet-ellenőrzések megerősítéséről

Franciaország a NATO-vitában

az ENSZ BT február 14-i ülése

a második BT-határozat kérdése

A végső eszközök bevetése

karcsavargatás” helyett

„Amerika igazi győzelme”

vétó „bármilyen körülmények között”

az amerikai ultimátum és az egyoldalú beavatkozás francia kommentárja

„A tétek messze túlmutatnak Irak kérdésén, itt a jövőbeni nemzetközi rendről van szó.”

Dominique de Villepin, francia külügyminiszter[2]

Bevezetés

A 2002-2003-as iraki válság során tanúsított, gyakran félreértelmezett francia magatartás (saját logikájának megingathatatlan következetességgel való végigvitele, még az amerikai szövetségessel és az európai partnerek egy részével felvállalt „szakítás” árán is) mozgatórugóit illetően valószínűleg Simone Veil, az Európai Parlement volt elnöke járt legközelebb az igazsághoz, amikor a „mi motiválta Franciaországot?” kérdésre egyetlen szóval felelt: „Franciaország”. Ez a válasz azonban csak akkor ad hű képet a francia hozzáállás hátterében álló megfontolásokról, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a Párizs viselkedését kétségtelenül meghatározó „Franciaország-gondolat” (vagyis a híres de gaulle-i „certaine idée de la France”) immár elválaszthatatlanul összekapcsolódik a francia külpolitika fő csapásirányát, folyamatos tájékozódási pontját jelentő többpólusú világrend koncepcióval. A hidegháború vége után a megváltozott körülmények függvényében újrafogalmazódó francia külpolitika ugyanis a sokszínűség, a multilateralizmus, a nemzetközi jog, s a mindezt garantálni hivatott, „ellensúlyok és fékek” alapú világrend előmozdításában találta meg azt a rendező elvet, amely a Franciaország által hirdetett elveknek, s az ország saját, szigorúan nemzeti alapon értelmezett érdekeinek egyaránt megfelel.

Hubert Védrine korábbi francia külügyminiszter ezt a világrend-elképzelést már a Clinton-adminisztráció idején a következőképpen összegezte: „Nem tudunk elfogadni sem egy politikailag egypólusú, sem egy kulturálisan uniformizált világot, sem pedig az egyetlen hiperhatalom unilateralizmusát. Ezért küzdünk egy többpólusú, sokszínű és multilaterális világrendért. Úgy véljük, hogy az Egyesült Államok szerepe elfogadottabb lenne akkor, ha ő maga is elismerné e célkitűzést. Az unilateralizmussal mi a nemzetközi közösség minden tagját tiszteletben tartó multilateralizmust állítjuk szembe, melynek az ENSZ a letéteményese. Az általunk óhajtott többpólusú világ csak úgy képzelhető el, ha az Európai Unió képezi az egyik pólust. Feltéve, hogy az európaiak közösen valóban nagyhatalommá kívánnak válni.”[3] S nyilvánvalóan ez utóbbi pont jelenti a francia elképzeléseknek az iraki válság során minden eddiginél fájdalmasabban előbukkanó Achilles-sarkát.

Az EU-tagállamoknak egy háromszintes törésvonal körüli – az integráció tartalmára, a transzatlanti kapcsolatok jellegére és a nemzetközi rendszer kívánatos felépítésére vonatkozó alapkérdésekben megnyilvánuló – mély megosztottsága attól a pillanattól kezdve lehetetlenné teszi a közös, saját európai vonalat végigvezető külpolitikai fellépést, hogy az Egyesült Államok pro vagy kontra állást foglal. Ekkor ugyanis a konkrét nemzetközi kérdésekben egyébként természetszerűleg jelentkező európai konvergenciát háttérbe szorítja az egyik oldalon az amerikai pozíció mögötti fegyelmezett felsorakozás kényszere, a másikon pedig az azzal szembeni független kritika vállalása. Bizonyos értelemben Franciaország számára ez az újra és újra ismétlődő, s az iraki válság folyamán kristálytisztán beazonosítható képlet csupán csak saját, a politikai akaratok alapján történő differenciálást szorgalmazó Európa-politikájának, valamint a „több lábon állás” jegyében folyamatosan aktívan tartott bi- és multilaterális diplomáciájának megalapozottságát igazolja vissza.

Egyébiránt általánosságban is elmondható, hogy a 2002-2003-as iraki válság számos tekintetben csak megerősítette az amerikai Irak-politikával, s általában az amerikai politikával kapcsolatos korábbi francia fenntartásokat, miközben minden addiginál világosabban mutatott rá a Közel-Keleten, s általában a nemzetközi rendszer egészének szintjén Párizs részéről követendőnek hirdetett stratégia helytálló mivoltára. Ebből kiindulva mindenekelőtt nagyon vázlatosan szemügyre vesszük a francia külpolitika általános jellemzőit, majd pedig Párizs kilencvenes évekbeli Irak-politikájának néhány sarokpontját. Ezt követően a 2001. szeptember 11-e utáni washingtoni külpolitikára adott francia reakció kerül górcső alá, erősen hangsúlyozva, hogy a sokak által a Bush-adminisztráció és a terrorista támadások szerencsétlen találkozásából eredő fordulatként prezentált amerikai magatartás Párizs szemében valójában strukturális probléma, melyet a szeptember 11-ét követő események csupán csak felerősítettek, és mindenki számára könnyen beazonosíthatóvá tettek. S csak mindezek után, a fentiek fényében kerülhet sor a válság különböző szakaszaiban még a francia elemzők többségét is meglepő következetességgel képviselt párizsi álláspont közelebbi vizsgálatára, valamint a konfliktus során tanúsított francia magatartás mozgatórugóinak, megnyilvánulásainak és távolabbra mutató logikájának részletes ismertetésére.

A francia külpolitika általános jellemzői

Sajátos jegyek[4]

A középsúlyú versenyzőként állhatatosan a nehézsúlyú kategóriában feliratkozó és ott kitartóan bokszolni igyekvő Franciaország képe mára a nemzetközi kapcsolatok egyik meg­szokott kliséjévé vált. Ez mindenekelőtt a francia külpolitika két alaptételéhez – a maximális függetlenséghez és a globális aktivizmushoz – való maradéktalan ragaszkodásra vezethető vissza.

A francia külpolitika szótárában első helyen a függetlenség (indépendance) szerepel, miként jelzi azt már a Külügyminisztérium (Quai d’Orsay) hivatalos külpolitika-definíciója is. Eszerint „Franciaország kiemelt jelentőséget tulajdonít függetlenségének, annak az elvnek, amely a de Gaulle tábornok által a hatvanas években megindított külpolitikát vezérelte. A tábornok tevékenységét a nukleáris elrettentésre épülő, autonóm és hiteles katonai képességek létrehozására alapozta. Ugyanebben a szellemben, néhány látványos diplomáciai kezdeményezésre is sor került – nevezetesen a Közel-Keleten és Ázsiában – amelyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy Franciaország külpolitikai elemzéseiben és döntéseiben a maga ura. Ez a törekvés a következő évtizedek során változatlanul fennmaradt”.[5] A függetlenség francia értelmezésben a döntési és cselekvési autonómia bármilyen körülmények közötti megőrzését jelenti. Olyan alaptétel, amely nem annyira deskriptív kategória, sokkal inkább célmegjelö­lés. A függetlenség maximálása a francia külpolitika vezérelveként – s a köztársasági elnök egyik legfontosabb, az Alkotmány 5. cikkelyében lefektetett feladataként – vé­gig­kísérte az V. Köztársaság történetét. A de Gaulle nevéhez fűződő „irreverzibilis orientációk” között első helyen szereplő nemzeti függetlenség doktrínáját leggyakrabban a NATO integrált katonai szervezetéből történő 1966-os kilépéssel szokták illusztrálni. Ám jellemző módon ezt a tüntetően autonómista megközelítést a szocialista Mitterand éppúgy magáénak vallotta (szerinte: „Bármiről, ami a nemzeti függetlenséget érinti nem Moszkvában, nem is Washingtonban vagy Genfben döntenek. Ezekről a kérdésekről Párizsban hoznak döntéseket, és én hozom meg őket.”), mint a poszt-bipoláris időszakban a totális döntési és cselekvési függetlenség követelményét nem csupán változatlanul fenntartó, de már hatalomra kerülésének első lépéseként igen látványos formában ki is nyilvánító Jacques Chirac köztársasági elnök.[6]

A függetlenség alaptételével gyakran pár­ban megjelenő francia külpolitikai axióma a globális jelenlétre és szerepvállalásra való tö­rek­vés. Miként emlékirataiban de Gaulle tábornok fogalmazott Európa, a Harmadik vi­lág, a Közel-Kelet, Afrika, Ázsia, Latin-Amerika, valamint a nemzetközi szervezetek helyze­tének leírását követően: „Azt akarom, hogy Franciaország mindezeken a területeken aktív sze­repet vállaljon”. Külön hangsúlyozva, hogy „elsődleges fontosságú, hogy amit mondunk, az másoktól független legyen”.[7] A francia globális jelenlét gyakran emlege­tett konkrét megalapozását a politikai-közigazgatási szempontból az anyaország integráns ré­szét képező tengerentúli megyék, illetve a különböző adminisztratív státuszban Franciaor­szághoz kötődő tengerentúli területek (gyűjtőnevükön: DOM-TOM) jelentik. Valójában azonban az egyetemes értékek képviseletét előszeretettel magára vállaló Párizs a fejlődő világhoz fűződő hagyományos kapcsolataival, az önálló nukleáris csapásmérő erő birtoklásával és az állandó ENSZ BT tagsággal járó felelősségére hivatkozva – ám elsősorban természetesen az aktuális nemzeti érdekek mind hatékonyabb előmozdításának igényétől vezérelve – egyébként is globális jelenlétet és cse­lek­vési teret ambicionál mindenkori külpolitikája számára.

Poszt-bipoláris időszak

A bipoláris korszak lezárultát követően – változatlan alapelvekre építve – újrafogalmazódó francia külpolitika egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy az immár egypólusúvá lett nemzetközi rendszerben beazonosított nemzeti érdekek fő csapásiránya egybeesik a multilateralizmus erősítésének igényével. Ehhez elválaszthatatlanul kötődik (ti. a tényleges – nem pedig az egyetlen „hiperhatalom” által instrumentalizálható, álcaként alkalmazható – multilateralizmus feltételeinek megteremtése érdekében) a különböző regionális tömörülések, mindenekelőtt persze Európa hatalmi (ellen)súlyponttá alakítására való törekvés.

Francia értelmezésben a poszt-bipoláris világrend egyeduralkodójaként lényegében minden területen meghatározó előnyt élvező, ezek halmozott érvényesüléséből adódóan pedig összességében elsöprő fölénnyel rendelkező Egyesült Államok mögött fényévekre lemaradva található az országok következő kategóriája. A franciák magukat általában ebbe a féltucatnyi (a létszám pontos meghatározása szerzőnként változik), úgymond „világméretű befolyással rendelkező” országot tömörítő csoportba sorolják.[8]

A jelen nemzetközi helyzet két legsúlyosabb és legsürgősebben orvosolandó problémája Párizs szerint egyrészt a megfelelő politikai kontroll és nemzetközi szabályozás nélkül végbemenő globalizáció visszásságaiban, másrészt a fejlődő világ felzárkóztatása kapcsán a saját modell egy az egybeni átültetését propagáló, minden önkritikát és differenciált megközelítést nélkülöző nyugati (értsd: dominánsan amerikai) szemléletben keresendő. A nemzetközi rendszer hosszú távú stabilitása szempontjából kétségtelenül helytálló diagnózis alapján olyan következtetések vonhatók le, melyek a francia esetben szerencsés módon nem csak hogy nem mondanak ellent a közvetlen nemzeti érdekeknek, de egyenesen erősítik azokat. Párizs részéről ugyanis a nemzetközi szabályozás és a bevonó, mulilaterális megoldások támogatása nyilvánvalóan szorosan összefügg azzal is, hogy Franciaország mindenekelőtt ezúton remélheti a jelenlegi – egyértelmű amerikai hegemónián alapuló – nemzetközi erőviszonyok között beszűkült mozgásterének bővítését.

Ilyen körülmények között a francia diplomácia alapvetően négy szinten artikulálódik. A hagyományosan ápolandó bilaterális kapcsolatok, valamint az eljövendő többpólusú világrend reménybeli kulcsának tartott európai integráció (és azon belül Franciaország pozíciójának) erősítése mellett két külön területet képez a multilaterális együttműködés, valamint az amerikai hiperhatalomhoz fűződő sajátos viszony. A nemzetközi fórumokon megvalósítandó érdekérvényesítés francia stratégiája vitathatatlanul megújult, alkalmazkodott: a „francia kivételesség” hangsúlyozása helyett ma már tudatosan a szövetségépítés felé tájékozódik, a „húzóerő” szerepre alapoz. Eszerint „nemet továbbra is mondhatunk egymagunkban is, ha valamit elfogadhatatlannak ítélünk” (ez a lényege a végső garanciát jelentő elrettentési doktrínának, az Unión belüli luxemburgi kompromisszumnak, vagy az ENSZ BT állandó tagságával járó vétólehetőségnek), ám „elképzeléseink előmozdításához, új cékitűzések eléréséhez képesnek kell lennünk meggyőzni, összefogni, magunkkal húzni másokat, többséget alakítani, szövetségeket kötni”.[9]

Ami az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatokat illeti, ezen a téren meglehetősen kényes egyensúlyozásra van szükség. Hubert Védrine korábbi külügyminiszter ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Nagyon nehéz – és ez még eufemisztikus megfogalmazás – az amerikai hiperhatalom barátjának és szövetségesének lenni anélkül, hogy az ebből adódóan elvárja az automatikus hozzá igazodást”.[10] Védrine szerint „Tudnunk kell igent mondani, amikor ezt diktálja az érdekünk – nem törődve azokkal, akik diplomáciánkat egyedül a Washingtonnal való egyet nem értésünk függvényében értékelik. És tudnunk kell nemet mondani – anélkül hogy ez azonnal botrányhoz vezetne – amikor ez áll érdekünkben, amikor ezt követeli a világról alkotott elképzelésünk”.[11] Valójában jól megfigyelhető, hogy a francia diplomácia – már csak a róla tévesen kialakult, a lényeget eltorzító „Amerika-ellenes” kép helyreigazítása érdekében, valamint az európai partnerek támogatásának megőrzése miatt is – gondosan igyekszik elkerülni mindennemű felesleges konfrontációt az Egyesült Államokkal. Amikor Párizs mégis szembehelyezkedik Washington akaratával, akkor kivétel nélkül valamennyi esetben a nemzetközi rendszer alakulásával kapcsolatos saját „víziója” szempontjából általa kulcsfontosságúnak ítélt kérdésekről van szó. A francia diplomácia volt vezetőjének megfogalmazásában: „Az amerikaiak nem igazán értékelik a világ állapotára vonatkozó globális elemzésünket: sem amit én mondok a „hiperhatalomról”, sem amit az uniformizáltság kockázatairól mondunk, sem a köztársasági elnök és a kormány részéről az unilateralizmus hátulütői kapcsán megfogalmazott kritikákat, sem pedig a többpólusú világra irányuló törekvésünket. De nem mondhatunk le arról, hogy meglegyen a saját magunk elképzelése a világ felépítésére, megszervezésére vonatkozóan. A konkrét együttműködés (az Egyesült Államokkal) jól működik; az elméleti kérdések terén azonban könnyebben előkerülnek a nézetkülönbségek és az alaptalan vádaskodások”.[12]

Előjáték: az Öböl-háború és ami azt követte

Az öböl-háborús francia szerepvállalás, a kilencvenes években folytatott francia Irak-politika, továbbá az 1998 decemberétől kisebb-nagyobb megszakításokkal, több-kevesebb intenzitással zajló amerikai-brit bombázásokra adott párizsi reakció mind-mind nélkülözhetetlen támpontot jelentenek a 2002-2003-as iraki válságban főszerepet játszó felek viselkedésének megértéséhez. Részben azért, mert ezek a megnyilvánulások már akkor előrevetítették a később képviselt prioritásokat és szempontokat, részben pedig azért mert – az időközben megváltozott francia és nemzetközi kontextust figyelmen kívül hagyó szemlélők számára – hamis illúziók táptalajául szolgáltak.

Az Öböl-háborúban való francia részvétel egyetlen pillanatig sem volt kétséges. Ennek oka mindenekelőtt az alaphelyzet egyértelmű voltában keresendő (ti. Kuvait iraki lerohanása a nemzetközi jog vitathatatlan sárba tiprását jelentette, még ha a mögötte meghúzódó amerikai segédlet azóta napvilágra került tényei – nevezetesen a bagdadi rezsim szisztematikus sarokba szorítása, majd az ezt követő félhivatalos washingtoni „zöld jelzés” – azóta sajátos megvilágításba helyezték is az eseményeket). De Mitterrand elnök azonnali elköteleződésében nem elhanyagolható szerepet játszik a „ki ne maradjunk” törekvés is, ami egyrészt a közel- és közép-keleti rendezésben való francia szerepvállalás biztosítására, mindenekelőtt pedig a Párizs által a formálódó új világrendben elfoglalt hely és „rang” garantálására, a kialakulóban levő poszt-bipoláris rendszerben a francia prioritások érvényesítésére irányult. Ennek fényében a Quai d’Orsay (a francia külügyminisztérium), de még inkább az Elysée (a francia külpolitika irányítását a gyakorlatban az ellenőrzése alatt tartó köztársasági elnök) a válság kezdetétől egyfajta kettős célkitűzést követett. Egyszerre igyekezett a lehető leghatározottabb fellépéssel kinyilvánítani teljes szolidaritását, s a nemzetközi jog iránti megingathatatlan elköteleződését, miközben egy olyan sajátos francia irányvonalat is kívánt képviselni, amely az utolsó pillanatig nem adja fel az alternatív megoldás keresését. Figyelemreméltó – és a 2003-as események során a „háborús logikát” a legvégsőkig kategorikusan elutasító francia magatartással összevetve mindenképpen említést érdemel –, hogy François Mitterrand már 1990 augusztusától arról beszélt, hogy „háborús logikában vagyunk, amiért a felelősség az iraki elnököt terheli. S miként azt a francia köztársasági elnök mondta: „az a tény, hogy Franciaország saját álláspontot képvisel, eredeti megközelítésmódja és történelmi tapasztalatai alapján, semmit nem változtat azon, hogy ettől még teljes mértékben szolidáris lesz, amikor eljön majd a döntés pillanata”. Ezen az általános kereten belül Franciaország alapvetően két tekintetben igyekezett különállását kinyilvánítani, és sajátos szempontjait a lehető leghatékonyabban érvényesíteni. A francia diplomácia részben az „arab világhoz” fűződő történelmi kapcsolatait, a térség problémái iránti hagyományos affinitását és érzékenységét igyekezett kifejezésre juttatni pozíciói megfogalmazásakor, részben pedig arra a folyamatosan hangsúlyozott megfontolásra próbálta a figyelmet irányítani, mely szerint „nem megelőzni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntéseit, hanem a lehető leghűségesebben követni azokat”.

A francia Irak-politika szempontjainak egyik vonulatán belül, nevezetesen az arab-muzulmán világgal kapcsolatos megfontolások sorában szerepelt a regionális stabilitás megőrzésére való törekvés (ezzel kapcsolatban Párizsban folyamatos gyanakvással figyelték Washingtonnak a bagdadi rezsim megdöntését célzó, ám a poszt-szaddami Irakot illető konkrét elképzeléseket nem tartalmazó terveit); a közel-és közép-keleti térségben alkalmazott „kettős mérce” elutasítása (a francia diplomácia szemében nem csupán üres szavak voltak az ENSZ BT 687. számú, 1991. április 3-án elfogadott határozatának azon kitételei, melyek Irak lefegyverzését egy átfogó regionális – tehát Izraelt is magában foglaló – tömegpusztítófegyver-mentes övezet kialakításának tágabb kereteibe illesztették); a nyugati szankciópolitikának az arab közvéleményt lehetőleg kevésbé felháborító mederbe terelése (e tekintetben meglehetősen kontraproduktív volt Madeleine Albright – akkoriban az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, későbbi amerikai külügyminiszter – a „60 Minutes” televíziós műsor 1996. május 12-i adásában tett megjegyzése, amikor a félmillió iraki gyermek halálát felemlegető riporter kérdésére cinikusan azt válaszolta, hogy „azt gondolom, hogy ez egy nehéz döntés, de megéri”); s általában a térségbeli muzulmán-arab lakosság elidegenítésének, a nyugat-ellenes, szélsőséges mozgalmak uszályába terelésének megakadályozása. Ami a Quai d’Orsay iraki politikájának másik fő tájékozódási pontját illeti, az egyetlen szuperhatalom esetleges kisiklásait kordában tartani hivatott nemzetközi jog primátusának és a Franciaország számára kivételes helyzetet és mozgásteret garantáló ENSZ BT központi szerepének hangsúlyozása az iraki válság kapcsán is mindvégig alapvető megfontolás volt. Az a meggyőződés, mely szerint egyedül a Biztonsági Tanács döntései a mérvadók, és senki nem sajátíthatja ki magának a jogot azok megelőlegezésére vagy önkényesen deformált értelmezésére, megmutatkozott Párizsnak a bagdadi rezsimváltás amerikai tervével szembeni fenntartásai kapcsán is. Azon felül egyébként, hogy a Világszervezet hivatalos dokumentumaiban az iraki rezsim megdöntése soha nem szerepelt célkitűzésként, Párizs – pragmatikusabb érvekre apellálva – komoly kétségeinek adott hangot a tekintetben is, hogy vajon Szaddam Husszein együttműködésre bírásának feltétlenül a leghatékonyabb módja-e az, ha végső politikai célként az ő személyes eltávolítását jelölik meg a nyugati hatalmak.

Minden magasabb elvi mérce és logikus érvelés mellett a francia politika gyakorlati megvalósítása terén tetten érhető volt még némi következetlenség, illetve bátortalanság. Következetlenség, amennyiben az iraki kurd és siíta közösség védelmének jelszavával létrehozott – s ugyan az ENSZ BT 1991. április 3-i (Bagdadot a civil lakossággal szembeni elnyomás beszüntetésére felszólító) határozatára hivatkozó, ám valójában egyetlen biztonsági tanácsbeli döntés tárgyát nem képező – repülési tilalmi zónák fenntartásában Franciaország is részt vett. S a nemzetközi legalitás zászlaját lebegtető francia diplomácia részéről ez még akkor is megkérdőjelezhető magatartás, ha tudjuk, hogy a déli zóna 1996 szeptemberében elhatározott kiterjesztését Párizs nem ismerte el, s ha azzal is tisztában vagyunk, hogy miközben 1997-től már nem járőröztek francia gépek az északi zónában, az 1998. december 16-20-i amerikai-brit bombázásokat követően a déli zónából is végleg kivonultak a Mirage-ok. S éppen ez utóbbi epizód kapcsán érdemes kitérni a fentebb említett bátortalanságra. Annál is inkább, mert a Bill Clinton amerikai elnökkel szembeni impeachment-eljárás tetőpontjára időzített Sivatagi Róka hadművelet (amellyel kapcsolatban a Libération francia napilap vezércikkében „a történelem leggyilkosabb orális aktusáról” beszélt), illetve az arra adott – meglehetősen lagymatag – hivatalos francia reakció hamis illúziókat keltett a 2002-2003-as iraki válság során Párizs részéről végig hasonló „low-profile” viselkedést, utolsó pillanatbani meghátrálást váró-remélő-jósló elemzőkben és diplomatákban. A kiinduló helyzet ugyanis kísértetiesen hasonlított a négy évvel későbbire. Létezett egy ENSZ BT döntés – nevezetesen az 1998. március 2-án elfogadott, 1154-es számú Határozat – amely a „legsúlyosabb következményeket” helyezte kilátásba arra az esetre, ha a bagdadi rezsim nem működne együtt a tömegpusztító fegyverek leszerelését felügyelő ENSZ-ellenőrökkel. Ez utóbbiak vezetője a Pentagonnal egyébként előzetesen egyeztetve elkészítette az iraki kooperációt elmarasztaló jelentését, az Egyesült Államok pedig (miközben a BT éppen az érintett témában ülésezett) bombázókat küldött a cilinderből mindig a legjobbkor előhúzható ügyeletes gonosz Szaddam Husszein megfegyelmezésére. Párizs pedig annak ellenére igyekezett retorikai bravúrokkal „majdnem legális”-nak, „elkerülhetetlen, bár nem szükségszerű”-nek beállítani a amerikai beavatkozást, hogy Kofi Annan ENSZ-főtitkár egyértelmű reakciója – mely szerint „szomorú nap ez az Egyesült Nemzetek és az egész világ számára” – kevés kétséget hagyott a Washington és London által elsősorban a Világszervezet tekintélyére mért csapás súlyosságát illetően. Védrine külügyminiszter a december 17-i sajtókonferencián elmondott rövid nyilatkozatában hétszer használta a „Franciaország sajnálattal veszi tudomásul” kifejezést, miközben – a kérdésben rövid nyilatkozatot kiadó Chirac köztársasági elnökhöz és Jospin miniszterelnökhöz hasonlóan – ő is igyekezett megtalálni az egyensúlyt az iraki lakosságot sújtó következmények miatti aggodalom, illetve az iraki elnök első számú felelősként való megjelölése között. A Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságában zajló meghallgatáson a képviselők elmarasztaló, határozottabb fellépést hiányoló kérdéseire válaszolva a külügyminiszter bővebben is kifejtette a sajnálkozáson túl nemigen merészkedő francia reakció mögötti megfontolásokat. Az itt elhangzottakból az derült ki, hogy Párizs semmiképpen nem kívánt alapot szolgáltatni a francia lépések mögött azonnal gazdasági megfontolásokat, primér amerika-ellenességet emlegető amerikai kritikáknak, illetve túlzottan kiugró állásfoglalással mintegy diszkvalifikálni magát az Irak kapcsán az ENSZ-ben folyó tárgyalásokból akkor, amikor éppen egy hosszabb távú rendezési terv alapelveit (a szankciók enyhítését, az UNSCOM átalakítását) próbálta elfogadtatni a Biztonsági Tanácsban. Védrine utalásai alapján a Quai d’Orsay nyilvánvalóan attól is ódzkodott, hogy kevesebb mint két héttel az európai védelempolitika szempontjából fordulópontnak tekintett st-maloi brit-francia megegyezés után, a bombázásokban aktívan részt vevő London kategorikus elítélésével kockára tegye annak az uniós védelempolitikának a hirtelen megnyíló lehetőségét, amin a francia diplomácia egy évtizede töretlenül dolgozott.

A kilencvenes években követett francia Irak-politikát összegezve tehát mindenképpen elmondhatjuk, hogy a főbb szempontok és a retorika szintjén végig jelen voltak azok a megfontolások, amelyek a 2002-2003-as válság során Franciaország védjegyei lesznek majd. A kérdés csupán csak az volt, hogy a tettek mezején meddig megy majd el, mit lesz hajlandó felvállalni Párizs ezeknek az alapelveknek a védelme érdekében. Erre vonatkozóan pedig mindenekelőtt azt érdemes figyelembe venni, hogy a 2001. szeptember 11. után unilateralizmusát és hegemonisztikus törekvéseit immár leplezetlenül felvállaló washingtoni külpolitika Franciaország számára alapjaiban fogalmazta újra a téteket.

Rákészülés (2001. szeptember 11-től 2002. szeptember 12-ig)

A 2001. szeptember 11. (vagyis az iraki dosszié „végleges megoldására” ürügyként szolgáló new yorki és washingtoni terrortámadások) és 2002. szeptember 12. (tehát az amerikai elnöknek az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszéde, amelyben – bár átmenetileg és az ENSZ-nek címzett alig burkolt fenyegetésekkel kísérve, de – beleegyezett Irak kérdésének a Világszervezeten belül történő megvitatásába) között eltelt egy év során Franciaország csak reaktív, az amerikai részről nyilvánosságra hozott vagy sejteni engedett szándékok és pozíciók függvényében megfogalmazott álláspontot képviselhetett. Ennek megfelelően Párizsban a lehető legtovább igyekeztek elkerülni a washingtoni tervekkel kapcsolatos „feltételezésekbe bocsátkozást” és különböző „spekulációkat”, s megpróbáltak kizárólag néhány alapelvre összpontosítani. Így lényegében három nagy szakaszra bontva csoportosíthatók a francia diplomáciának a szeptember 11-ét követő egy évben mindinkább kikristályosodó amerikai Irak-„politikára” adott reakciói. Az első időszakban az ENSZ BT határozata által szeptember 11-ét követően az Egyesült Államok számára elismert önvédelmi jog esetleges indokolatlan kiterjesztésének kategorikus elutasítása dominált. Majd a „gonosz tengelye” fogalom amerikai bevezetését követően a terrorizmus elleni harc egyedüli és kizárólagos értelmezési keretként való feltüntetése ellen szállt síkra a francia diplomácia. Végül pedig az akkor már mindinkább körvonalazódó unilaterális megközelítéssel és a megelőző háború doktrínájával szemben Párizs érvelésének középpontjában a Biztonsági Tanács megkerülhetetlensége állt.

Azonnali, ám nem feltétel nélküli szolidaritás

A szeptember 11-i terrortámadásokat követően természetesen Franciaország is azonnal teljes együttérzéséről és maradéktalan szolidaritásáról biztosította az Egyesült Államokat. Az ezzel kapcsolatos politikusi nyilatkozatok, illetve mind a francia, mind pedig az amerikai sajtó előszeretettel hangsúlyozta, hogy Jacques Chirac köztársasági elnök volt az első külföldi államfő, akit a merényleteket követően Washingtonban fogadtak (a francia köztársasági elnök szeptember 18-19-én látogatott Washingtonba és New Yorkba, ahol mindenekelőtt az amerikai elnökkel, illetve Kofi Annan ENSZ-főtitkárral volt találkozója), hogy az egyébként nem éppen az Egyesült Államokkal szembeni feltétlen odaadásáról ismert Le Monde című francia napilap szeptember 13-i címlapján a „Mindannyian amerikaiak vagyunk!” mondat állt nagybetűkkel, s hogy az eseményeket követően végzett közvéleménykutatások szerint a franciák 96%-a vallotta magát szolidárisnak az Egyesült Államokkal, aminek jelentőségét illusztrálandó Chirac elnök azt mondta, hogy „nem emlékszem mikor volt ekkora nemzeti egyetértés, ilyen nemzeti egység”.[13] A francia diplomácia részéről pedig mindenekelőtt arra a tényre hívták fel a előszeretettel a figyelmet, hogy a terrorcselekmények idején éppen az ENSZ BT soros elnöki tisztét betöltő Párizs haladéktalanul nekilátott a támadásokat elítélő, s az Egyesült Államok számára az ENSZ Alapokmány 51. cikkely értelmében a jogos önvédelem helyzetét elismerő szövegtervezet kidolgozásának. Így végül francia kezdeményezésre született meg már az események másnapján a Biztonsági Tanács 1368-as számú határozata.

Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy Párizs ne hangsúlyozta volna kezdettől határozottan a terrorizmus elleni küzdelemmel kapcsolatos sajátos szempontjait, ám ezt eleinte az amerikai reakció biztató jeleit kiemelve, azokat helyeselve tette a Quai d’Orsay. Védrine külügyminiszter egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy rámutasson milyen megnyugtatóak Washingtonnak a „civilizációs összecsapás” elméletet kategorikusan elutasító megnyilvánulásai, továbbá mennyire egyetért Párizs az amerikai politikusoknak a terrorizmus elleni fellépés komplex, a katonai dimenzión messze túlmutató természetét taglaló kijelentéseivel.[14]

Mindazonáltal az első „összetűzésre” éppen ez utóbbi kérdés kapcsán került sor. A terrorizmus elleni küzdelem „háború”-nak bélyegzését elutasító – ehelyett inkább a folyamat sokrétűségét jobban visszaadó, s nem kizárólag katonai asszociációkat keltő „küzdelem” kifejezést preferáló – Chirac elnök ugyanis makacsságával az eseményektől még mindig sokkos állapotban levő amerikaiak lelkébe gázolt. A washingtoni és new york-i látogatásának beárnyékolásával fenyegető ügyben végül Chirac, a sajtókonferenciáinak jó részét kitöltő magyarázkodásba belfáradva, inkább engedett. A Fehér Házban, Bush elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatón 18-án még csak azt mondta, hogy „Nem tudom vajon a „háború” szót kell-e használni. Az biztos, hogy egy újfajta konfliktussal állunk szemben.”, másnap New York-ban viszont már megadta magát: „A terrorizmus elleni harc valóban a háború egy modern, eddig ismeretlen formája. Mit számít, hogy háborúnak, harcnak vagy küzdelemnek hívjuk. Ez a valóság.” Az incidens – noha viszonylag gyorsan és sikeresen elsimították – előrevetítette, hogy az akkor még nem szembenálló véleményként, hanem csupán csak „említésre érdemes hangsúlyként” megjelenített kérdésekben a későbbiek során nem feltétlenül lesz teljes az összhang Párizs és Washington között.

Chirac elnök már amerikai látogatása alatt felhívta a figyelmet arra, hogy az ENSZ az az „elfogadott nemzetközi keret”, amelyben a terrorizmus elleni sokrétű és komplex küzdelmet le kell folytatni, Védrine külügyminiszter pedig óvatosságra intett a szeptember 11-i események kapcsán korszak- és paradigmaváltást emlegető, a terrorizmus elleni harcot új rendező elvként feltüntető kommentárokkal szemben, hangsúlyozva, hogy a világ korábbi problémái nem tűntek el, nem változtak meg, „legfeljebb most sürgetőbben és tragikusabb színben tűnnek fel előttünk”.[15] Ami konkrétan a katonai válaszcsapásban való francia részvétel kérdését illeti, a francia hatóságok – miközben egyértelműsítették, hogy a 1368-as BT-határozat felruházza az Egyesült Államokat a jogos önvédelem alapján történő katonai válaszadásra – folyamatosan hangsúlyozták, hogy a NATO 5. cikkelyének életbe léptetése a szövetségesek számára nem jelent automatikus fegyverfogást. „A katonai együttműködés természetesen szóba jöhet, de csak abban az esetben ha az akciók célpontjairól és lefolyásuk mikéntjéről előzetesen konzultálhatunk. Mint az köztudott, Franciaország – valamennyi többi NATO-tagországhoz hasonlóan – megőrzi az esetleges katonai részvétel természetére és mikéntjére vonatkozó szuverén értékelés és döntés jogát.”[16] Ez persze korántsem a részvétel elutasítását jelentette (a tálib rezsim megdöntése vitathatatlanul megfelelt a 1368-as BT-határozatban foglaltaknak), csupán csak azt, hogy Párizs számára kihagyhatatlan alkalmat jelentett, hogy az Észak-atlanti Szövetség „kollektív védelmi garanciájával” kapcsolatos széleskörű félreértéseket, az 5. cikkely szerinti azonnali segítségnyújtás több mint fél évszázada fenntartott mítoszát finoman bár, de nyilvánosan leleplezhette.

Kifejezetten Irak (illetve az Irakra vonatkozó amerikai tervek) kapcsán a Quai d’Orsay az első hetekben még leginkább arra koncentrált, hogy ne fűzzön megjegyzést az előbb csak „sajtóértesülések”-ként, később „Bush elnök és Powell külügyminiszter által még nem említett hipotézis”-ként jellemzett információkhoz.[17] Az amerikai Kongresszus egyes tagjai részéről Bush elnöknek címzett, Irakot felelősnek tekintő, s ellene cselekvést sürgető levéllel kapcsolatban a Külügyminisztérium szóvivője mindössze annyit mondott, hogy „Először meglátjuk majd, hogy mi lesz az amerikai elnök válasza erre a levélre”.[18] A hivatalos francia struccpolitika csak lassan, fokozatosan, az amerikai elképzelések nyilvánosságra hozatalával párhuzamosan változhatott. Így Párizs előbb általában a terrorizmus elleni harc katonai frontjának kiszélesítésére vonatkozó washingtoni szándékokat, majd a „gonosz tengelye” koncepciót, végül pedig konkrétan az Irak elleni fegyveres akció kapcsán megnyilvánuló, unilaterális és prenventív erőszakalkalmazást utasította el.

A jogos önvédelem határainak kérdése

Az afganisztáni beavatkozás megindításával egyidejűleg újabb akciókat kilátásba helyező amerikai nyilatkozatok fényében már nem lehetett tovább megkerülni a „jogos önvédelem” önkényesen kibővített értelmezésének, s ebben az Irak helyének a kérdését. Annál is inkább, mert az amerikai ENSZ-nagykövet, John Negroponte részéről a Világszervezethez eljuttatott levél egyértelműsítette, hogy Washington Afganisztánt követôen is fenntartja magának a jogot, hogy „további akciókat foganatosítson terrorista vagy a terrorizmust támogató országok ellen”[19]. Ezzel párhuzamosan pedig Wolfowitz védelmi miniszter helyettes azt is nyilvánosan bejelentette, hogy „előbb vagy utóbb, de Irak célpont lesz majd”. Ez utóbbi kijelentésre vonatkozóan a francia külügyminisztériumi álláspont meglehetősen lényegretörő volt: „Egyetlen egyszer sem jutott tudomásunkra semmi ami a szeptember 11-i események és Irak közötti kapcsolatra utalna. Az amerikai hatóságok a velünk folytatott eszmecserék során nem vetették fel ezt a hipotézist”.[20]

A Quai d’Orsay ezidőtájt (vagyis az afganisztáni akció megindítását követően) minden erőfeszitését arra összpontosította, hogy újra és újra tisztázza a 1368-as BT-határozat tartalmát (ti. hogy az kizárólag a szeptember 11-i támadáshoz, s az azokért felelős Al Kaida terrorszervezet felszámolásához kötődik), s elkerülje az ott szereplő „jogos önvédelem” fogalmának a „terrorizmus elleni globális háború” jelszava alatt történő későbbi önkényes kibővítését. Védrine külügyminiszter erre vonatkozóan igen világosan fogalmazott: „Amennyiben Afganisztánt követően az amerikaiak úgy vélnék, hogy újabb akciókat kívánnak végrehajtani az Al Kaida hálózat ellen, ahhoz – miként azt a britek mondták – meggyőző bizonyítékokat kellene bemutatniuk, s az elképzeléseik függvényében újabb BT-határozatra is szükség lehet. Irak egy teljesen más eset: egy ellene irányuló akciót nem támogatnánk”.[21]

A „gonosz tengelye” koncepció elutasítása

A francia diplomácia részéről mindenképpen elkerülni igyekezett összemosás egyrészt szeptember 11. (s vele az elkövetőkkel szembeni jogos önvédelemről szóló 1368-as határozat), másrészt a terrorizmus elleni globális háború, harmadrészt pedig Irak kérdése között Bush elnöknek az „Unió állapotáról” tartott – leginkább a „gonosz tengelye” formula bevezetése miatt elhíresült – beszédével immár hivatalos rangra emelkedett. Noha Védrine külügyminiszter elsőként kritizálta nyilvánosan az elhangzottakat – az amerikai megközelités „egyszerű és leegyszerűsítő” voltát kifogásolva – valójában azonban itt nem egy francia-amerikai, hanem egy európai-amerikai ellentét rajzolódott ki kristálytisztán. A francia diplomácia vezetője elégedetten állapíthatta meg a 2002. február 7-én a spanyolországi Caceres-ben tartott informális EU külügyminiszteri találkozót követően, hogy „európai kollegáinak zöme osztja az amerikai külpolitika egyes megnyilvánulásaival kapcsolatban francia részről megfogalmazott nézeteket”.[22] A Quai d’Orsay a későbbiekben is előszeretettel idézte Fischer német külügyminiszter mondatát a szövetségesek és a csatlósok közötti különbségtételről, s gyakran emlékeztetett arra, hogy hasonló – az amerikai magatartást kritizáló, vagy legalábbis azzal szemben távolságtartást hangsúlyozó – megnyilvánulások hangzottak el „brit, spanyol, portugál, görög, svéd személyiségek, s más országok politikusainak szájából is, nem megfeledkezve természetesen Chris Pattenről”[23] (ti. az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős biztosáról, aki – egy nappal azután, hogy Lionel Jospin francia miniszterelnök óva intette Washingtont az „unilateralizmus kísértésétől”[24] – a Guardian című brit napilap február 9-i számában úgy nyilatkozott a Bush adminisztráció „abszolutista és leegyszerűsítő politikájáról”, hogy „Gulliver sem cselekedhet egymagában, s én nem gondolom hogy annyira lilliputiaknak kellene tekintenünk magunkat, hogy ezt szó nélkül hagyjuk.”).

A széles körben elterjedt vélekedéssel szemben azonban ezek a hangsúlyozottan európai-amerikai nézetkülönbségek korántsem csupán magára a „gonosz tengelye” fogalomra vonatkoztak (ez utóbbit a francia diplomáciai kommentárok az amerikai kifejezésmód sajátosságainak – mint a „levadászás”, a „keresztesháború”, az „élve vagy halva” fordulatok – tulajdonították), hanem sokkal mélyebb megközelítésbeli eltéréseket hoztak a felszínre. Védrine francia külügyminiszter az amerikai és európai szemlélet ütközését alapvetően két kérdéscsoport – a washingtoni külpolitika két nagy tendenciája – köré csoportosította. Eszerint az Atlanti-óceán két partján megfogalmazódó nézetek mindenekelőtt a világ kihívásainak kizárólag a terrorizmus szemüvegén keresztül történő látása és láttatása kapcsán, illetve az egyoldalú fellépés elfogadhatóságának vagy elfogadhatatlanságának kérdésében ütköznek egymással.[25] Az erre vonatkozó francia hozzáállást Védrine már a „gonosz tengelye” fogalom felbukkanását követő első reakcióiban világossá tette: „Nem vezethetjük vissza a világ összes problémáját a terrorizmus elleni küzdelemre, bármilyen elengedhetetlen is ez utóbbi. (...) Nem gondolom hogy fenntartható választ adhatunk akár a tömegpusztító fegyverek, akár a terrorizmus és az őt tápláló drámák és gyökerek kérdésére, akár a világ bármely más problémájára – például az olyan a valóban globális problémákra, mint a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a regionális válságok, a szegénység – nem nyújthatunk ténylegesen tartós megoldásokat akkor, ha egyetlen ország mondja meg, hogy mi a megoldás, mit tekintünk problémának és mit nem tekintünk annak.”[26] Később ugyanezekről az alapkérdésekről nyilatkozva a francia diplomácia vezetője egyértelműsítette, hogy a francia álláspont éppen ellenkezője az amerikainak, vagyis nem a világ kihívásait kívánja a terrorizmus elleni harcra redukálva kezelni, hanem ez utóbbit szeretné adott esetben egy átfogó, komplex megközelítés jegyében foganatosított globális stratégia eszközeként felhasználni: „Az európaiak és amerikaiak közötti vita egyik központi eleme az a kérdés, hogy vajon a világ valamennyi problémáját ezentúl kizárólag a terrorizmus elleni küzdelemre vezetjük-e majd vissza, hogy vajon ez lesz-e az egyetlen értelmezési keret? (...) Az én szememben az a fontos, hogy sikerüljön az elkerülhetetlen terrorizmus elleni harcot – beleértve szükség esetén annak katonai aspektusait is – beillesztenünk mindabba, amit a világ problémáinak kezelése érdekében tennünk kell”.[27] Az unilateralizmus veszélyéről szólva a francia külügyminiszter úgy vélte, hogy „El kell kerülni egy olyan rendszert, amiben az Egyesült Államok egymaga döntene arról hogy mi a jó és mi a rossz, s felruházná magát mind az ügyész, mind pedig a bíró és a rendőr jogositványaival, hogy egyes országokat az éppen aktuális szövetségek függvényében állítson a célkeresztbe.”[28]

Kifejezetten az amerikai „gonosz tengelyében” szereplő Irak kapcsán a francia diplomácia ekkortájt folyamatosan azt ismételte, hogy amennyiben Szaddam Husszein elejét óhajtja venni az egyre inkább árnyékként fölé tornyosuló amerikai fenyegetéseknek, akkor jobban teszi ha beleegyezik az ENSZ-ellenőrök visszatérésébe és biztosítja számukra a zavartalan ténykedés feltételeit. Az idő előrehaladtával, s az amerikai fenyegetés konkretizálódásával párhuzamosan – 2002 nyarán – Párizsban továbbra is azt ismételgették, hogy az iraki elnök „térfelén van a labda”, s hogy Washingtonban „még nincs jóváhagyott katonai tervezés”, azonban mind erőteljesebbé vált annak hangsúlyozása, hogy itt nem az Egyesült Államok, hanem az ENSZ BT határozatairól és feltételeiről van szó, s hogy az ezzel kapcsolatos döntések csak és kizárólag ezen a fórumon születhetnek meg.

Az ENSZ BT megkerülhetetlensége

Az amerikai-iraki válsággal kapcsolatos francia magatartás alaptételének leszögezésére a francia diplomácia hagyományosan irányadó évenkénti rendezvényén, a nagykövetek konferenciáján került sor. Chirac elnök a francia köztársaság külpolitikájának legmagasabb rangú képviselői előtt figyelmeztetett arra, hogy „Megjelent a kísértés az erő egyoldalú és megelőző alkalmazásának legitimálására. Ez nyugtalanító fejlemény. Ellentétben áll Franciaországnak a kollektív biztonságról alkotott elképzelésével, azzal az elképzeléssel, amely az országok együttműködésén, a jog és az ENSZ BT tekintélyének tiszteletben tartásán alapul. Mi ezeket a szabályokat mindig emlékezetbe idézzük majd, valahányszor szükség lesz rá, nevezetesen Irak kapcsán. Amennyiben Bagdad továbbra is makacsul elutasítja az ellenőrök feltétel nélküli visszatérését, akkor a Biztonsági Tanácsnak – és egyes egyedül neki – kell majd döntenie az életbe léptetendő intézkedésekről”.[29] A „rajtlövést” jelentő nagyköveti konferenciától az ENSZ Közgyűlés aktuális összejövetelének kezdetéig (s az amerikai elnök ott esedékes beszédéig) tartó alig két hétben a francia diplomácia addigra már láthatóan tökéletesen kidolgozott, összehangolt érvrendszerrel, rendkívül aktívan szállt síkra az iraki kérdésnek a Világszervezet keretei között történő tárgyalása és kezelése mellett.

A Chirac köztársasági elnökkel készült, a New York Times napilap szeptember 9-i számában megjelent interjú lényegében összefoglalta a francia álláspont főbb tételeit.[30] Irak vonatkozásában a hangsúlyt a bizonyítékok hiányára fektette a francia államfő, mind a tömegpusztító fegyverek előállítása (francia értelmezésben éppen az ezzel kapcsolatos bizonytalanságok tisztázása érdekében van szükség az ellenőrök visszaengedésére), mind pedig a nemzetközi terrorizmushoz, azon belül is az Al Kaidához fűződő állítólagos kapcsolatok terén. A megelőző típusú és egyoldalúan elhatározott cselekvés kapcsán Chirac mindenekelőtt a negatív precedensteremtés kockázatára hívta fel a figyelmet. A francia elnök nem rejtette véka alá, hogy „komoly fenntartásokkal viseltetik” a preventív háború doktrínájával szemben, hiszen „attól kezdve, hogy egy nemzet feljogosítja magát a megelőző cselekvésre, az magától értetődően azt jelenti, hogy más nemzetek is ezt fogják tenni”. Mint mondta: „Úgy vélem, hogy ez egy rendkívül veszélyes doktrína, amely drámai következményekkel járhat. Szükség esetetén kerülhet sor preventív akcióra, ám arról csak és kizárólag a nemzetközi közösség dönthet, amelyet ma az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa képvisel.”

Diplomáciai szakasz

Szemben a 2001. szeptember 11-ét követő egy évvel – mialatt a francia diplomácia Irak kapcsán csak mintegy sötétben tapogatózva nyilvánulhatott meg, s csupán a Washingtonban formálódó tervek kommentálására, a kiszivárgó információkkal kapcsolatos óvatos reakciókra szorítkozhatott –, attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikai beavatkozás terve a Világszervezet napirendjére került, a Quai d’Orsay ismerős, és számára nagyon is kedvező terepen mozoghatott. Olyannyira, hogy az ENSZ-en belüli tárgyalásokat illetően az Elysée és a külügyminisztérium már az amerikai adminisztrációt megelőzve, még Bush elnök beszéde előtt magához ragadta a kezdeményezést, a már említett New York Times-beli Chirac-interjúval. A már ekkor beharangozott kétlépcsős megoldást – vagyis azt, hogy a BT nem adhat kitöltetlen csekket az Egyesült Államoknak, tehát nem hagyhat jóvá olyan határozatot, amely egymagában lehetővé tenné, hogy Washington „automatizmusra” hivatkozva igazoljon egy Irak elleni fegyveres beavatkozást – Párizs mindvégig a viták középpontjába helyezte. Hasonlóan változatlan és változtathatatlan szempontot jelentett még a Quai d’Orsay számára, hogy bármilyen (mint láttuk: csak és kizárólag egy második, explicit módon az erőszak-alkalmazásra felhatalmazó határozattal engedélyezhető) Irak elleni akció szigorúan az ENSZ BT határozataiban foglaltak alapján – tehát az ott megjelölt feltételek nem teljesülése esetén, és kifejezetten a bennük megfogalmazott célok érdekében – kerülhet végrehajtásra.

A szűkebb értelemben az iraki válsággal kapcsolatos francia álláspont mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk a francia diplomácia sokkal általánosabb és összességében végig meghatározó szempontjáról. Nevezetesen arról a tényről, hogy Párizs számára – aki szerint a válság mindenekelőtt a jövőbeni nemzetközi rendszer alapkérdéseiről, a Világszervezet és általában a multilaterális fórumok jelentőségéről, az ENSZ BT és benne a francia állandó tagság szerepéről, s általában az amerikai hegemónia korlátlan avagy a legalitás korlátai közé szorítható mozgásteréről szólt – a folyamat maga összehasonlíthatatlanul fontosabb volt, mint a konkrét végeredmény. Vagyis az, hogy az amerikai elnök, aki a nemzetközi erőviszonyok, valamint saját országának képességei, elfogadott doktrínája és a terrorizmus elleni háború jelszavával szeptember 11-ét követően bármikor mobilizálható lakosságának támogatása alapján egymagában is megindíthatta volna az Irak ellen akkor már nyilvánvalóan eldöntött akciót, mégis 1. személyesen az ENSZ keretei közé vitte a kérdést; 2. fél éven keresztül hajlandó volt tartani magát az ENSZ játékszabályaihoz (határozatok megszavazása, ellenőrök jelentésének vizsgálata, azokra való hivatkozás kísérlete); 3. külügyminiszteri szinten is rendszeresen képviseltette magát a Világszervezetben; 4. vette a fáradságot, hogy újabb és újabb állítólagos bizonyítékokkal próbálja meggyőzni a nemzetközi közösséget; 5. végül pedig az – eredetileg szükségtelennek beállított – második határozathoz hiányzó szavazatok kierőszakolására irányuló manőverekkel maga ismerte be hogy még nem rendelkezik kellő jogi felhatalmazással – mindez önmagában óriási diadalt jelentett a francia diplomácia számára. Powell amerikai külügyminiszter (aki a kérdésnek a Világszervezet napirendjére tűzésétől a nemzetközi támogatás erősítését, az Irak elleni koalíció kiszélesítését remélte) és Tony Blair brit miniszterelnök (aki saját közvéleményét az ENSZ tekintélyének védelmét hirdető jelszavakkal próbálta maga mellé állítani) személyében nem várt – és saját maguknak totális öngólt rugó – szövetségesekre talált Párizs. Az a Párizs, amellyel kapcsolatban az említett úriemberek végig azt hitték és hirdették, hogy a gall „kakaskodás” kötelező köreinek lefutása után Chirac elnök végül úgysem viszi kenyértörésre a dolgot, s megelégszik egy méltóságteljes, ám ártalmatlan „tartózkodással”. És bár a francia politikai-gazdasági elitben – paradox módon inkább a köztársasági elnök saját táborán belül, s nem a hajthatatlan elvi álláspont melletti kiállást feltétlenül támogató, sőt azt egyenesen követelő baloldali ellenzék körében – szórványosan hallhatók voltak olyan hangok, amelyek a csalódott Powell „súlyos következményeitől”, illetve a felháborodott Condoleezza Rice „büntetéseitől” tartva valamivel óvatosabb magatartást javasoltak volna, ezeknek azonban az addigra kialakult, az alapkérdést illetően egyértelműen az Elysée „kemény” vonalát visszaigazoló helyzetben esélyük sem volt.

A szeptember 11-ét követően korábbi unilaterális és hegemonisztikus tendenciáit immár leplezetlenül felvállaló washingtoni politika ugyanis alapjaiban új helyzetet (új kihívást, de egyáltalán nem elhanyagolható új lehetőségeket is) teremtett a francia diplomácia számára. Új kihívást, amennyiben a nemzetközi kapcsolatokban eluralkodó manicheista logika – amely az Amerika mögötti feltétlen felsorakozás egyedüli és nyíltan meghirdetett kritériumának („aki nincs velünk, az ellenünk van”) függvényében az országokat két táborba, a „követők”, illetve az „ellenkezők” közé osztja – nem kedvez a francia típusú „kritikus szolidaritásnak”. A „barátok vagyunk, szövetségesek, de nem automatikusan elkötelezettek” hagyományos formulát követő, s az elemzési-értelmezési keretek komplexitásának jegyében a „jó és a gonosz” küzdelmének leegyszerűsített forgatókönyvét kategorikusan elutasító Párizs mozgásterének beszűkülését látván egyes elemzők immár úgy tették fel a kérdést, hogy vajon „Lehet-e még egyáltalán francia külpolitika?”.[31] Ezen körülmények között a francia diplomácia minden reménye két régóta vallott alaptételéhez, a szabályozáshoz és a politikai voluntarizmushoz fűződött, s mindinkább a „húzóerő” (capacité d’entraînement) fogalma köré összpontosult. Ez utóbbi elsősorban annak a felismerésnek a kikristályosodását jelzi, hogy akár saját nemzeti érdekeinek, akár egyetemes elveknek és értékeknek az előmozditásáról van szó, ez napjainkban csupán multilaterális keretek között, az azokat támogatni hajlandó és képes illetve velük azonosulni kész országok együttes fellépése révén valósítható meg. Nem véletlen tehát a Párizs részéről a különböző nemzetközi fórumokon – elsősorban természetesen a számára különösen kedvező befolyásolási lehetőségeket kínáló Egyesült Nemzetek Szervezetében – kifejtett figyelemreméltó aktivitás, miként az sem meglepő, hogy az éppen zajló tárgyalások aktuális kérdésein túl a francia diplomácia tevékenységének homlokterében maguknak a multilaterális „játékszabályoknak” a tiszteletben tartatása – vagyis a nemzetközi mechanizmusok és normák megkerülésének, illetve instrumentalizálásának megakadályozása – állt.

Az új kihívásokhoz köthető új lehetőséget pedig egészen egyszerűen az jelentette Párizs számára, hogy az említett játékszabályokat immár hivatalosan is felrúgni kész (ld. 2002 szeptemberében elfogadott nemzetbiztonsági stratégia) és a nemzetközi fórumokat nyíltan alárendelni igyekvő (ezeket a törekvéseket remekül példázták az amerikai állásponttal szemben szkeptikus nemzetközi tisztségviselőket célzó olyan boszorkányüldözések, mint például a Vegyifegyver Tilalmi Szervezet brazil igazgatójának eltávolítása érdekében folytatott amerikai kampány 2002 tavaszán)[32] Washington magatartása tagadhatatlanul és mind szélesebb körben komoly aggodalmakat, sőt ellenérzéseket váltott ki. Ezzel párhuzamosan pedig egyre megértőbb fogadtatással találkoztak azok a Párizs által már régóta hirdetett tételek, melyek szerint az „ellensúlyok és fékek elvét” nemzetközi szinten megvalósítani hivatott többpólusúság igénye nem csupán önértékként (ti. a szélsőségesen aránytalan nemzetközi kapcsolatok bizonyos mértékű kiegyensúlyozásának lehetőségeként) lenne kívánatos, hanem egyúttal a legitimitást és ezáltal a fenntartható megoldásokat garantáló multilateralizmus tényleges gyakorlásának előfeltételeként és garantálójaként jelentkezik.

Mindezt figyelembe véve ebben a perspektivikusan minden mást maga mögé utasitó kulcskérdésben a francia diplomácia teljes győzelme, vagy totális veresége – attól a pillanattól, hogy a tervezett iraki akció kérdését az ENSZ elé vitte Bush elnök – már csak a saját következetességén múlott. Amennyiben ugyanis az ENSZ BT határozatai alapján (Bagdad egyértelmű elutasításából vagy az ellenőrök elmarasztaló következtetéseiből kiindulva, explicit felhatalmazással, és a művelet céljának szigorú meghatározásával) fegyveres beavatkozásra kerül sor, az a Világszervezet tekintélyét, a non-proliferáció és általában a válságkezelés terén betöltött szerepét erősíti. Amennyiben – s az amerikai eltökéltség nyilvánvaló jeleinek fényében természetesen ez volt a legkevésbé valószínűsíthető forgatókönyv – az ellenőrzési procedúra netán sikeresen végigfuthat és megnyugtató eredménnyel zárul, akkor az ismét csak az ENSZ-keretei között megvalósítható, ezúttal nem-katonai, megoldásokat hitelesíti, a megelőző diplomácia opcióját igazolja vissza. Amennyiben pedig az Egyesült Államok a Világszervezetben folyó tárgyalási-ellenőrzési folyamatot instrumentalizálni kívánja, s ha mégsem sikerül azt saját céljainak alárendelnie, akkor nyíltan semmibe veszi, azzal nem csupán az egypólusúságot elutasítók érveit és táborát növeli, de ráadásul a hegemón Amerika ellenpontjaként felértékeli a neki látványosan nem behódoló ENSZ (és persze Franciaország) szerepét is.

A 1441-es határozat születése

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által a bagdadi rezsimhez „utolsó figyelmeztetésként” intézett 1441-es számú határozat kapcsán Párizs kezdettől fogva hangsúlyozta – s a késhegyig menő viták, valamint a kötőszavak nüanszain való hetekig tartó kötélhúzások tanúsága szerint ezt a megközelítést kénytelen-kelletlen a többi főszereplő is osztotta –, hogy az mérföldkövet jelent a poszt-bipoláris nemzetközi rendszer játékszabályainak lefektetése szempontjából. Miként Villepin külügyminiszter írta: „Azok a döntések amiket most hozunk, azok alakítják ki a világ új arculatát. Az iraki válság kezelése befolyásolni fogja annak mind a szellemiségét, mind megvalósulási formáit. A kollektív biztonság a nemzetközi közösségnek a jog tiszteletben tartatására irányuló eltökéltségén múlik majd.”[33]

Nem véletlen, hogy a világ vezető hatalmainak legmagasabb rangú politikusai soha olyan rendszeres és intenzív kapcsolatot nem tartottak egymással, mint 2002 októberében. S bár a végeredmény konkrét szövegezésében a lényegi pontokon nem kis kérdőjeleket hagyott lebegve, a vita során a francia diplomácia részéről a nemzetközi médiában újra és újra kifejtett, a józan ész és a jogszerűség követelményét briliánsan ötvöző ún. „legalista” álláspont addigra már nem csupán az ENSZ-tagállamok zömének, valamint a nemzetközi közvélemény túlnyomó többségének támogatását nyerte el, de a téteket is mindenki számára világossá tette.

A kezdeményezés megragadása (2002. szeptember 8-9.)

A francia pozíció nyilvános közzétételére a New York Times szeptember 9-i számában került sor. Chirac elnökhöz közeli források szerint „Bush fontos beszédet készült mondani az ENSZ-ben, és tudtuk, hogy az iraki kérdésben kihívást intéz majd a nemzetközi közösséghez. Meg akartuk előzni, hogy elsők legyünk az ENSZ terepen. Egyetlen – igaz kockázatos – megoldás volt csak arra, hogy meghallgassanak minket: ha az álláspontunkat azonnal és a legmagasabb szinten, a köztársasági elnök szintjén ismertetjük”. Első számú szempont volt az is, hogy „nem hagyhattuk magunkat bekényszeríteni a Ť Szaddam barátja, tehát cinkosa ť szerepbe. Rögtön javaslattevő, és nem pedig fékező erőként kellett megjelennünk”.[34] Ennek jegyében a New York Times párizsi tudósítója, Elaine Sciolino szeptember 8-án vasárnap elkészíthette Chirac elnökkel azt az interjút, aminek tartalmi elemein az Elysée és a Quai d’Orsay már jó ideje dolgozott. Miközben a cikk lényegében körbejárta valamennyi hangsúlyos francia érvet – a preventív háború kategorikus elutasításától az Irak elleni úgynevezett bizonyítékok legalábbis kétes voltáig –, középpontjában az ekkor első ízben közzétett francia ötlet, Irak kétlépcsőben történő lefegyverzésének elgondolása állt. A köztársasági elnök a következőképpen fogalmazott: „Úgy gondolom, hogy a mai világnak következetesnek kell lennie, és ebből adódóan véleményem szerint amennyiben katonai akcióra kerül sor, annak a nemzetközi közösség felelősségvállalásával, vagyis a Biztonsági Tanács döntése alapján kell történnie. Márpedig a Biztonsági Tanács azt döntötte, hogy Irak nem rendelkezhet tömegpusztító fegyverekkel, s nem azt mondta, hogy rezsimet kell változtatni Irakban. Tehát a cél az, hogy megakadályozzuk Irakot abban, hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkezzen, s ennek fényében azt kell követni, ami az Egyesült Nemzetek keretében már eddig történt, vagyis kötelezővé kell tenni az ellenőrök bárminemű korlátozás vagy feltétel nélküli visszatérését, az ENSZ főtitkárának felügyelete alatt. Ha Irak elfogadja, az jó. Ha Irak elutasítja – és legyünk őszinték: eddig nem sokat tettünk annak érdekében, hogy elfogadja – szóval ha Irak elutasítja, akkor pedig a Biztonsági Tanács dolga, hogy ezt megtárgyalja és megmondja mi a teendő, nevezetesen hogy kell-e avagy sem katonai akciót foganatosítani.” A francia diplomáciai művelet tehát megindult, és kezdő lépése a várakozásoknak megfelelően – sőt, azokon felül – teljesített. A New York Times meglehetősen hízelgő címmel közölte le az interjút (mely szerint „A francia elnök formulát javasol az iraki probléma megoldására”), ami a következő napokban a nemzetközi sajtó hasábjain megjelenő és a Világszervezet folyosóin zajló kommentárok középpontjában állt, s így egyfajta alaphangulatot teremtett az amerikai elnök részéről az ENSZ Közgyűlése előtt tartott szeptember 12-i beszédhez.

A Bush-beszéd értelmezése (2002. szeptember 12.)

A George W. Bush ENSZ-beli beszédét boncolgató francia elemzőket alapvetően két kérdés foglalkoztatta: vajon az amerikai elnök a „Szaddam-probléma” egészét kívánja-e megoldani, avagy a lefegyverzésre koncentrál, s vajon egy vagy több határozatban gondolkozik? Az első kérdés kapcsán maga az amerikai külügyminiszter nyugtatta meg kollegáit, aki a beszéd másnapján Kofi Annan részvételével a P5-ök (az 5 állandó – „permanens” – BT-tag) körében elfogyasztott ebéd során beharangozta, hogy Amerika hamarosan az iraki lefegyverzésre – és csakis az iraki lefegyverzésre – vonatkozó határozat-tervezetet szándékozik a Biztonsági Tanács elé terjeszteni. Maradt az egy- vagy kétlépcsős megoldás (tehát az automatikus erőszakalkalmazásra való kitöltetlen csekk, avagy a BT hatáskörében tartás) fogas kérdése. A pár órával az amerikai államfő beszéde előtt a tolmácsokhoz eljuttatott szöveg eredetileg egyes számban tartalmazta a „határozat” szót, ám szeptember 12-én Bush elnök „határozatok”-at (resolutions) említett, s a végleges dokumentumban „határozat(ok)” – resolution(s) – szerepelt. Amerikai források szerint az elnök nyelvbotlásáról volt csupán szó, Bush ugyanis „kifejezetten egy határozatról akart beszélni, egyetlen határozatról amely explicit módon kilátásba helyezi az erőszak alkalmazását az iraki kötelezettségek nem teljesítése esetén, tehát egyetlen egy határozatról, s nem pedig kettőről, mint a franciák”.[35]

Bárhogy is történt, a hivatalos francia kommentárok nagy megelégedettséggel nyugtázták, hogy „Bush elnök beszéde teljes mértékben összeegyeztethető a kétlépcsős francia eljárással”[36], s egyetlen alkalmat sem mulasztottak el annak nyomatékosítására, hogy: „A célunk az, amit az Egyesült Nemzetek Szervezete tűzött ki. Ez pedig nem egy iraki rendszerváltás. A cél aminek érdekében dolgozunk, a proleferáció elleni küzdelem és az ellenőrök visszatérése. Ez a nemzetközi közösség célkitűzése. (...) Nem örülünk annak, hogy Szaddam Husszein hatalmon van. Ismerjük a politikáját és a saját népével szembeni magatartását. Ismerjük a viselkedését regionális vonatkozásban és tudjuk milyen fenyegetést jelenthet. Ám úgy véljük, hogy nem szabad egy rendszerváltást célzó folyamat útján elindulni. Nem tudhatjuk, hogy ez hova vezetne minket, sem pedig azt hogy miként reagálhatnánk más, nekünk nem tetsző kormányokkal szemben. Nagyon világos célokra van szükségünk. Semmi szükség arra, hogy egy már amúgy is rendkívül labilis világ instabilitását növeljük”.[37] Mindezek mellett természetesen a francia diplomácia figyelmét nem kerülte el, hogy az amerikai elnök mintegy kihívást intézett a Világszervezethez – Bush ugyanis kertelés nélkül nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben úgy ítéli meg, akkor akár BT-jóváhagyással akár anélkül megindítja a katonai akciót, s az ő értelmezésében az ENSZ saját létjogosultságát bizonyítja vagy cáfolja azzal, hogy jóváhagyja-e az amerikai beavatkozást –, ám annak ellenére hogy a Nemzetgyűlés külügyi bizottságában tartott meghallgatáson egyetlen mondat erejéig ezt maga a külügyminiszter is észrevételezte,[38] a Quai d’Orsay részéről hivatalos kommentárra nem került sor ez ügyben. A Külügyminisztérium stratégiája jól érzékelhetően arra irányult, hogy mindennemű konfrontációt kerüljön Washingtonnal annak érdekében, hogy Amerikát az ENSZ keretei között tartsa, és saját energiáit, valamint a világ figyelmét a lényegi erőpróbára összpontosíthassa.

Az iraki levél körüli reakciók (2002. szeptember 16.)

Villepin külügyminiszter már a Bush-beszéd másnapján találkozott iraki kollegájával, és figyelmeztette, hogy „abszurd lenne nem elfogadni” ezt az utolsó lehetőséget. Amikor szeptember 16-án Bagdad levelet intézett az ENSZ főtitkárához, melyben jelezte hogy beleegyezik az ellenőrök feltétel nélküli visszatérésébe, a francia diplomácia az ENSZ keretei között történő egységes fellépés sikerének bizonyítékaként állította be a nem várt fejleményt,[39] ám senkinek semmi kétsége nem volt afelől, hogy valójában Párizs, Moszkva és az Arab Liga intenzív nyomásgyakorlásának eredményéről volt szó. Mint ahogy azzal kapcsolatban is kevés kétely merült fel, hogy miközben Villepin külügyminiszter a hangzatos és a későbbiekben sokat idézett „fogjuk szaván az iraki elnököt” formulával kápráztatta el a nemzetközi sajtó new yorki-i képviselőit, Washingtonban kevesen örültek ennek a fordulatnak. Nem véletlen, hogy az amerikai külügyminiszter a hír hallatán félbeszakította egyiptomi kollegájával folytatott megbeszélését, hiszen Bagdad levele az egész addigi amerikai taktikát romokba döntötte. Powellnek ugyanis, aki nyilvánvalóan azt tervezte, hogy Bush elnök beszédének hatását kihasználva és az iraki elutasításra hivatkozva villámgyorsan keresztülviszik az ENSZ-ben az egyhatározatos forgatókönyvet, ekkor rá kellett jönnie, hogy itt bizony elhúzódó küzdelemre kell számítani.

A francia pozíció főbb elemei

A francia diplomácia tárgyalási álláspontja néhány nagyon könnyen azonosítható elemből állt. Kiindulópontját a New York Times-beli Chirac interjúban is kifejtett két alaptétel (az unilateralizmus elvetése és a rezsimváltoztatás elutasítása), valamint az ott megfogalmazott, egyszerű és konstruktív javaslat, a kétlépcsős BT-beli döntéshozatal képezte. Ezen túlmenően Párizs természetesen felvértezte magát egy, a későbbi alkudozásban feláldozható pozícióval (mely szerint alapvetően nincs is szükség semmilyen új BT-határozatra, az iraki beleegyezést követően az ellenőrök tevékenységéhez a már érvényben levő határozatok megfelelő keretet biztosítanak), és egy, az amerikaiaknak szánt mézesmadzagként folyamatosan ismételt formulával (annak állandó hangoztatásáról van szó, hogy – a legális folyamat végigjátszásának feltétele mellett – minden opció, nevezetesen a katonai erő alkalmazásának lehetősége is nyitva áll), amelynek fő funkciója a tárgyalások szempontjából az volt, hogy az Egyesült Államok számára perspektivikusan vonzóvá tegye az ENSZ keretein belüli megoldást. Mindezek mellett említést érdemel még az a tény, hogy a Quai d’Orsay nem volt hajlandó az iraki fenyegetés mértékéről szóló parttalan vitákba bocsátkozni (azt hangsúlyozta, hogy éppen ennek megállapításához van szükség az ellenőrök zavartalan helyszíni tevékenységére); folyamatosan felhívta a figyelmet a regionális kontextus figyelembe vételére, s ezen belül a közel-keleti válság sürgős kezelésének jelentőségére (már csak a „kettős mérce” vádját cáfolandó, s a terrorizmus elleni küzdelem szempontjából kontraproduktív következmények elkerülése végett is); néhány frappáns és sokat ismételt formulával pedig részben a békés megoldás elsőbbségét tudatosították („a közel- és közép-keleti térségnek végképp nincs szüksége még egy háborúra”), részben egyetlen mondatban zseniálisan összekötve lebegni hagyták mind a francia vétó, mind pedig – egy második BT-határozatot követő beavatkozás esetén – a francia katonai részvétel lehetőségét („Franciaország minden felelősségét felvállalja, és azoknak megfelelően cselekszik majd”).[40]

Belpolitikai körkép (az iraki kérdés megvitatása a Nemzetgyűlésben, 2002. október 8.)

Az ellenzékben levő szocialista frakció kezdeményezésére az iraki kérdésről 2002. október 8-án tartott parlamenti vita a hivatalos állásponthoz képest nem igazán tartalmazott új elemeket. A miniszterelnök Irakra vonatkozó deklarációjával induló plenáris ülés jól összefoglalta az addig a médiában megjelent politikusi nyilatkozatokat, egyúttal rávilágított arra, hogy a kiindulópontokat illetően teljes konszenzus uralkodik a francia politikai palettán, az egyetlen – az ellenzék részéről nyomatékosítani kívánt – hangsúlybeli eltérés (nevezetesen a BT-beli vétójoggal való fenyegetés mikéntjének kérdése) pedig egyszerűen csak a kormány, illetve az ellenzék helyzetének különbözőségéből fakad. A felszólaló párt- és frakcióvezetők mindegyike magáénak vallotta a Quai d’Orsay által képviselt irányvonal alapelemeit, így lényegében csak saját pártja profiljának megfelelő új csomagolásban, s – nem hivatalos álláspontról lévén szó – kevésbé körültekintő formában prezentálta a Villepin külügyminiszter által már ezerszer megfogalmazott, s a francia politikai elit által egyhangúan vallott érveket.

A szocialista Jean-Marc Ayrault „az ENSZ Közgyűléséhez Bush elnök részéről intézett elfogadhatatlan ultimátum”-ról beszélt, s figyelmeztethetett arra, hogy amennyiben minden Washington tervei szerint zajlik, akkor „az ENSZ regisztrálószobává és legális fedőszervvé” süllyed. A szocialista frakcióvezető hangsúlyozta, hogy a Világszervezetben folytatott manőverei mellett „Amerika fenntartja magának a jogot arra hogy csapatait bármikor, bármilyen ürüggyel bevesse Irakban”, és jelezte, hogy „egy ilyen jogi és diplomáciai puccsba való beletörődés ellentmondana valamennyi, a nemzetközi jogról és igazságról vallott elvnek, amit ötven éve képviselünk”. François Bayrou – a kormányzó középjobboldali UMP-vel szövetségben levő, ám azzal szembeni különállását előszeretettel hangsúlyozó liberális UDF vezetője – a nemzetközi rendszer kiegyensúlyozatlanságából eredő alapproblémákra helyezte a hangsúlyt. A kérdés szerinte az, hogy az erőszakalkalmazásra vonatkozóan „Kit illet a döntés joga? A válasz függvényében a világ már soha fog ugyanúgy kinézni. Vagy az önjelölt világcsendőr szuverén önkényére voksolunk, amely abból indul ki, hogy Ť az erősebb igaza mindig a jobbik igazság ť, vagy pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetére, s rajta keresztül a jogra és a mindenkire érvényes törvényre, amelynek az erősek éppúgy alávetik magukat, mint a gyengék.” Bayrou felszólalásában a nemzetközi jogról szóló okfejtésen kívül két érvelés érdemel még kitüntetett figyelmet. A dzsungel törvényének amerikai koncepcióját az UDF vezetője ugyanis összekötötte a terrorizmus veszélyével. Mint mondta: „Ha elismerjük az erősebbnek azt a jogát, hogy az erejével érvényesüljön, akkor azzal egyúttal igazoljuk a gyenge számára azt, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel védje magát”. Emellett Bayrou kitért a francia diplomácia sarokkövét jelentő „többpólusú világrend” elképzelésre is. Felhívta a figyelmet arra, hogy az unilateralizmus kísértésével csak a tényleges multilateralizmust lehetne szembeállítani, ám „hatalmi egyensúly nélkül a multilateralizmus csak álca”. Mindezt természetesen a Párizs által hagyományosan dédelgetett „Európa-nagyhatalom” ambíció melletti érvként említette az uniós föderalizmus lelkes támogatójának számító UDF pártvezére. Szerinte ugyanis „A következő évszázad folyamán olyan új hatalmak jelennek majd meg, mint Kína vagy India. Azonban jelenleg az egyetlen hatalom, amely néhány év távlatában színpadra léphet, az Európa. Az európai népesség egyharmaddal több, mint az amerikai. Gazdagsága is egyharmaddal nagyobb az amerikainál. Életszínvonalát, képzettségét, tudását tekintve is nyertesként kerül ki az amerikai potenciállal való összehasonlításból. Egyetlen dolog hiányzik Európában: a létezésre irányuló akarat”. Miközben Marie-George Buffet, a kommunista párt főtitkára Jean Jaurčs-t idézve szólított az amerikai háború elutasítására, a jobboldali szuverenista Philippe de Villiers pedig a mediterrán térséghez és az arab világhoz fűződő sajátosan francia nemzeti érdekek nevében követelte a washingtoni megközelítéstől való elhatárolódást, a kormányzó UMP elnöke, a korábban miniszterelnöki, illetve külügyminiszteri funkciót is betöltő Alain Juppé a francia legalista álláspont erényeire helyezte a hangsúlyt. Azon túl, hogy a világos, követhető célkitűzéseket, illetve az amerikaiakhoz fűződő, az udvaronci magatartással nem összekevert őszinte barátságot méltatta Juppé, európai viszonylatban józan középútként jellemezte a Quai d’Orsay pozícióját. Mint mondta: „Blair úr perinde ac cadaver[41] támogatja Bush urat, és a választási kampányát bonyolító Schröder úr a Németországban uralkodó pacifizmusra játszik, ezáltal az amerikaiakéval ellentétes előjelű unilateralizmus csapdájába esik (vagyis semmilyen körülmények között nem támogatna egy beavatkozást). A francia álláspont lehetővé teszi a kettő közelítését, s az európai partnerek nagy többségének megfelel”.

Az lényegében totális konszenzus közepette az ellenzéki pártok egyetlen közös, őket a kormány álláspontjától megkülönböztető platformja csak a hivatalos francia pozíció erőteljesebb megjelenítésének követelése, a vétóval való explicit fenyegetésre való felszólítás lehetett. Az amerikai háborús készülődést elsöprő többséggel elítélő francia közhangulat meglovagolása érdekében ez természetesen az ellenzéki pártok Irakkal kapcsolatos megnyilatkozásainak állandóan visszatérő motívumává vált. Ám sok politikai tőkét mégsem kovácsolhattak belőle, mert azzal mindenki tisztában volt (s a Quai d’Orsay folyamatosan jelezte is), hogy 1. kormányzati pozícióban senki nem hangoztathatta volna nyíltan a vétó lehetőségét, mert azzal saját mozgásterétől fosztotta volna meg a francia diplomáciát; 2. hivatalos részről a vétó bevetése körül fenntartott szándékolt bizonytalanság korántsem az opció elvetését, csupán csak a cselekvési és döntési szabadság maximálását jelenti. Miként arra Edouard Balladur, a külügyi bizottság elnökének felszólalása is emlékeztetett: „Miniszterelnök úr, tudom, hogy számos kérdést tesznek fel Önnek: beterjesztünk-e majd – egymagunkban vagy másokkal társulva – mi is határozat-tervezetet az ENSZ-ben? Az amerikai határozat ellen szavazunk-e majd, vagy tartózkodni fogunk? Ha az amerikai határozat elfogadásra kerül, akkor részt veszünk-e majd a katonai kikényszerítési intézkedésekben amelyek azt követhetik? És ha nem kerül elfogadásra, akkor mit teszünk abban az esetben, ha az amerikaiak mégis beavatkoznak? Végül ha a második határozat elvét megszavazzák, és Irak nem tartja be az elsőt, akkor részt veszünk-e egy katonai beavatkozásban? Mindezekre a kérdésekre megértem, hogy ma nem válaszol. Ahhoz hogy cselekedhessünk, diplomáciánknak meg kell adni a lehetőséget, hogy a körülményekhez alkalmazkodhasson: nem kötheti nyilvánosan gúzsba magát leegyszerűsítő szillogizmusokkal és mereven rögzített álláspontokkal”. A parlamenti vitát lezáró, azt mintegy összefoglaló beszédében Villepin külügyminiszter maga is megerősítette ezt a tételt: „Fontos hogy egyetlen ütőkártyától se fosszuk meg magunkat. Ha a vétójogunkkal fenyegetőznénk, azzal elvennénk magunktól a lehetőséget, hogy teljes súlyunkkal részt vegyünk a nemzetközi játszmában, s ott ambíciónkat és kezdeményezéseinket képviseljük”.[42]

Tárgyalások az ENSZ BT-ben (és azon kívül) az új határozatról[43]

Kétségtelen tény, hogy az ellenőrök visszatérésébe beleegyező iraki levél közzététele utáni majdnem két hónapban – miként majd a 1441-es határozat elfogadását követően is – Párizs a végsőkig kitartott egyik oldalon a következetesen képviselt, egyszerű alaptételek, a másikon pedig a bizonytalanság homályában tartott vétóalkalmazás rendkívül hatékony elegye mellett, s maximálisan kihasználta az ebből eredő valamennyi lehetőséget. Ez természetesen korántsem jelentette azt, hogy a francia diplomáciának ne lett volna szüksége minden tapasztalatára, leleményességére és kitartására ahhoz, hogy egyáltalán talpon maradjon az irdatlan – és a francia legalista tételek népszerűségével egyenesen arányban növekvő – angolszász nyomásgyakorlással szemben.

Az amerikai-brit „non-paper”-t először a brit Foreign Office politikai igazgatója, Peter Ricketts ismertette az őt az Elysée-palotában fogadó Jean-Marc de la Sabličre-rel, Chirac elnök diplomáciai tanácsadójával, szeptember 26-án. Nem hivatalos francia források szerint a szöveg minden betűje ürügyet akart szolgáltatni a katonai beavatkozásra, és teljességgel elfogadhatatlan volt – ezt állítólag maga Ricketts is elismerte, aki szerint „azért támogattuk ezt az első, nagyon kemény változatot, amiről tudtuk, hogy úgyis elvetik majd, hogy Rumsfeldnek és körének kedvében járjunk és így benntartsuk őket az ENSZ-es vonalban”. Másnap az őket felkereső Marc Grossmannal, Bush elnök különmegbízottjával közölték a francia diplomaták, hogy az angolszász „non-paper” nem lehet tárgyalási alap, minekutána az amerikai elnök személyesen hivta fel „Jacques barátját” hogy megköszönje azt a segítséget amit a francia katonák az Elefántcsontparton bajba került amerikai állampolgárok kimenekítésében nyújtottak, s egyúttal kipuhatolja a „non-paper”-rel kapcsolatos álláspontját. Chirac kitartóan ismételgette, hogy kétlépcsős megoldásra van szükség ami kizárja az automatikus erőszakalkalmazást (ezáltal pedig legitimitást és tartós, megkérdőjelezhetetlen hatékonyságot biztosít), ezzel szemben Bush a „hiteles, azonnali fenyegetés” szükségességét hangsúlyozta. Nagyjából ugyanez a süketek párbeszéde zajlott a P5-ök október 1-jei new york-i találkozóján is, ahol az amerikaiak – eltökéltségüket demonstrálandó – nyolcfős küldöttséggel (köztük a Pentagon és a CIA képviselőivel) jelentek meg, mire válaszként a francia, az orosz és kínai delegációk is feltöltötték soraikat, s így végül huszonegynéhányan ültek tárgyalóasztalhoz a a szokásosnál nagyobb, a hirtelen létszámgyarapodás miatt rögtönözve rendelkezésükre bocsátott teremben. A gondos előkészítés és robosztus jelenlét ellenére az amerikai küldöttség mégsem terjesztette be hivatalosan a tervezetét. Ugyanis Jacques Chirac a Bush elnökkel folytatott 27-i telefonbeszélgetését követően megbízta a Quai d’Orsay-t hogy sürgősen készítsenek egy ellen-határozatot, amit azután szeptember 30-án az oroszoknak is megmutattak, s Moszkva megjegyzései alapján részben módosítottak. Így a P5-ök találkozóján a francia ENSZ-nagykövet Jean-David Levitte arra figyelmeztette amerikai kollegáját John Negroponte-t, hogy amennyiben az Egyesült Államok „asztalra teszi” javaslatát, akkor Párizs is hivatalosan bemutatja saját szövegtervezetét. Negroponte tehát végül csak „letapogatta” kollegái reakcióit – legradikálisabban a orosz Szergej Lavrov fogalmazott, aki szerint az amerikai-brit „non-paper”-ben szereplő elképzelések „teljességgel elfogadhatatlanok, arra sem jók, hogy egyáltalán beszéljünk róluk” –, de az egyöntetű francia-orosz-kínai elutasítást látva meg sem próbálta meggyőzni őket. Ehelyett inkább várakozó álláspontra helyezkedett, bízva abban, hogy a Kongresszusban Bush elnök Irak-politikája számára megszavazni készült támogatás, a Bécsben a fegyverzet-ellenőrzések mikéntjéről zajló tárgyalások, illetve a nem állandó BT-tagok „karjának csavargatása” („arm twisting”: a meggyőzésnek a nemzetközi diplomáciában nem ritkán előforduló, a gazdasági-katonai-politikai zsarolás eszközétől sem idegenkedő formája) új, az amerikai tervek kersztülvitele szempontjából kedvezőbb helyzetet teremt majd. Az egymással alapvetően ütköző álláspontok azonban még heteken át rendíthetetlenek maradtak. Az első kimozdulásra végül október közepén kerül sor, amikor a BT október 16-i rendkívüli ülését követően Negroponte ismertette Levitte-tel azt az – eredetileg brit részről javasolt és az amerikai külügyminisztérium által jóváhagyott – kompromisszumos megoldást, mely szerint egyetlen határozat lenne, ami azonban két fázist irányozna elő. Vagyis amennyiben 1. a fegyverzetellenőrök iraki akadályozásról számolnak be, akkor 2. a Tanács összeül majd, hogy megvitassa a helyzetet. Ez lényegében nem jelentett mást, mint hogy mindkét fél lemond követelései egy részéről, hogy azután majd a történések függvényében saját igényeiknek megfelelően alakíthassák a kompromisszumos szövegezés utólagos interpretálását. Az amerikaiak feladják az erő alkalmazására feljogosító automatizmust, a franciák pedig nem ragaszkodnak az ENSZ BT kötelező jóváhagyásához (hiszen a Biztonsági Tanács nem a helyzetről „dönteni”, hanem azt „megvitatni” ül össze). A Quai d’Orsay értelmezésében az amerikai javaslat mindenképpen előrelépést jelentett, s ezt a nézetet a konzultációba később bevont Moszkva is osztotta. Az amerikai adminisztráció belső megosztottsága miatt azonban Washington a várakozásokhoz képest megkésve, és az eredeti alapkoncepcióján – nevezetesen, hogy bármi ürügyként szolgálhat Irak lerohanására – nem változtatva terjesztette a P5-ök elé az ezúttal már hivatalos határozat-tervezetet. Bár a kompromisszum tárgyát képező „kétfázisos” bekezdés továbbra is szerepelt benne, ám a szövegkörnyezet egésze egyértelműen kilúgozta azt. A hangsúlyt ugyanis arra helyezte, hogy Irak lényegében máris az ENSZ-határozatok „lényegi megsértésének” helyzetében van, „felfegyverzett ellenőrzésekre” adott lehetőséget, bármilyen hamis iraki deklarációt háborús oknak tekintett, és előírta, hogy a gyanúsnak tekintett iraki létesítményeket „az ENSZ vagy egy tagállamának katonái” őrizhetik. Noha a szöveg ebben a formában egyértelműen elfogadhatatlan volt számára, Párizs végül úgy döntött, hogy sem az amerikai határozat-tervezet megvétózásával nem fenyeget, sem pedig hivatalos ellen-határozatot nem terjeszt be (bár ennek lehetőségét mindvégig lebegve hagyta), hanem megpróbál az amerikai javaslatok alapján tárgyalni, miközben minden lehetséges úton erősíti a saját opciói, módosító indítványai és szövegváltozatai melletti támogatást. Ezt követően három héten keresztül kimerítő állóháború folyt az ENSZ BT-ben, amelynek fő kérdései 1. a katonai erőalkalmazás jóváhagyásának feltételei, 2. a fegyverzet-ellenőrzés megvalósításának konkrét mikéntje, 3. a korábbi iraki határozatmegszegések szimpla konstatálása, avagy azok lényegében bármikor felhasználható háborús ürügyként említése állt.[44] Amikor végül az Egyesült Államok november 6-án beterjesztette az új határozat-tervezetét, a tárgyalások még két napon keresztül folytak megfeszítve néhány – éppen a háborúindítás feltételei szempontjából kulcsfontosságú – kötőszó megváltoztatása körül.[45]

A 1441-es határozat francia interpretációja

A nehezen kivajúdott 1441-es számú ENSZ BT határozat természetesen végül nem adott egyértelmű választ a feleket kibékíthetetlenül megosztó alapellentétekre, bármilyen meggyőződéssel is próbálta benne mindenki a maga igazát látni és láttatni. Azonban francia szempontból vitathatatlan sikert jelentett már a puszta tény is, hogy 1. a szöveg kifejezetten a proliferációs kihívásra és az ezt elhárítani hivatott lefegyverzés problematikájára koncentrált; 2. a határozat elméletben esélyt adott a válság békés, az ENSZ égisze alatt végzett fegyverzet-ellenőrzés útján történő megoldására; 3. nem történt benne explicit felhatalmazás a katonai erő automatikus alkalmazására, ehelyett – természetesen különböző fokú kötelezettségként interpretálhatóan – a Párizs által javasolt kétlépcsős megoldás került elfogadásra.

A hivatalos megnyilatkozások persze ennél azért valamivel tovább mentek, így például Kína, Franciaország és Oroszország november 8-án kiadott közös deklarációja a következőket szögezte le: „Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által 2002. november 8-án elfogadott 1441-es számú (2002) határozat kizárja az automatikus erőszak-alkalmazáshoz folyamodás mindennemű formáját. Üdvözöljük tehát az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság képviselőinek a szavazást magyarázó nyilatkozatait, amelyek megerősítették ezt az értelmezést és arról biztosítottak, hogy e határozat célja a Bizonsági Tanács jelenleg létező, a tömegpusztító fegyverek terén Irak lefegyverzésére vonatkozó határozatainak végrehajtása. A Biztonsági Tanács valamennyi tagja osztja ezt a célkitűzést. Abban az esetben ha Irak nem teljesítené kötelezettségeit, a 4., 11. és 12. bekezdések kitételei lépnének érvénybe. Egy ilyen határozatsértés az UNMOVIC elnöke vagy az IAEA főtitkára által készített jelentés tárgyát képezné. A Biztonsági Tanácsnak kell akkor állást foglalnia az említett jelentés alapján”.

Az amerikai és brit nyilatkozatokra mintegy válaszként,[46] francia részről Villepin külügyminiszter fáradhatatlanul „egyértelműsítette” a 1441-es határozatban szereplő kétlépcsős mechanizmus tartalmát. Az ő változata szerint: „Az első lépcsőt a határozatban definiált gyakorlati intézkedések jelentik. Azután, amennyiben Irak nem teljesíti kötelezettségeit, jön a második lépcső. A Biztonsági Tanács ismét összeül, megvizsgálja a fegyverzetellenőrök jelentését, felveti a különböző opciókat és meghatározza hogy mi a teendő, beleértve az erő alkalmazását is”.[47] A tárgyalások két hónapjára visszatekintve Villepin külügyminiszter a francia vétó esetleges bevetésére vonatkozó kérdésre utólag azt is pontosította, hogy „Az amerikaiak ismerték az álláspontunkat, amit a köztársasági elnök már kezdettől világosan megfogalmazott. Franciaország nem fogadott volna el egy olyan határozatot, amely tartalmazta volna az automatikus erőalkalmazást”. [48] Amellett egyébként, hogy a francia diplomácia hivatalosan a „kollektív fellépés eredményét”, a „Biztonsági Tanács egységét” méltatta a 1441-es határozat elfogadása kapcsán, azért alapvetően saját megfeszített munkájának, s az általa képviselt legalista álláspontnak a sikerét látta benne. Villepin külügyminiszter nem mulasztotta el levonni azt a következtetést a történtekből, hogy „Franciaországnak feladata van: egy rá méretezett, nagy és nemes feladat.”, továbbá hogy „Egy ország ereje nem csak a demográfiájában vagy a fegyverkészletei méretében rejlik. Létezik más is. Valami más, ami lényegesebb, mint a tisztán mennyiségi mutatók: az értékek, az elvek, a nagylelkűség, a szolidaritás, a szabadság. Ez az amit Franciaország számos ország szemében képvisel. Nincs jogunk csalódást okozni nekik”.[49]

A fegyverzet-ellenőrzési folyamat

A 1441-es határozat megszületésétől kezdve a francia diplomácia fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy azzal „nem a végső visszaszámlálás, hanem egy lefegyverzési menetrend” vette kezdetét. Egyúttal természetesen töretlenül ismételgette azt is, hogy „a labda Irak térfelén van”, „Bagdadon a sor, hogy bizonyítson”, ám mindezt abban a (legalábbis hirdetett) meggyőződésben tette, hogy a fegyverzetellenőrökkel való iraki együttműködés esetén valóban nem kerül sor fegyveres konfliktusra. Jellemző és vissza-visszatérő módon Párizs az amerikai részről előzetesen „döntő”-nek beharangozott, utólag pedig az „iraki nem együttműködés végső bizonyítékaként” feltöntetett különböző epizódok kapcsán (az iraki fegyverzet-deklaráció, a fegyverzetellenőrök jelentései) elutasította a „döntő” jelzőt, és inkább „fontos állomások”-ról beszélt. Vagyis mindvégig jelezte, hogy a 1441-es határozatban előirányzott folyamat első – békés úton történő fegyverzet-ellenőrzési – szakaszának egy etapjáról van csupán szó.

„A labda Irak térfelén van” (2003. november-december)

November-december hónap folyamán a figyelem mindenekelőtt a 1441-es határozat iraki elfogadására, majd a Bagdad részéről harminc napos határidővel benyújtandó WMD-deklarációra[50] összpontosult. Ám időközben töretlenül haladt az amerikai csapatösszevonás az Öböl-térségben, továbbá újra és újra megmutatkoztak a casus belli-re vonatkozó alapvető nézeteltérések is.

A) A fegyverzet-ellenőrzések:

Franciaország mindvégig a fegyverzet-ellenőrzéseket kezelte „az iraki kérdés sarokköve”-ként. E vonatkozásban következetes és hajthatatlan magatartást tanúsított, s egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy „teljes bizalmával” tüntesse ki az ENSZ fegyverzet-ellenőreit vezető Blix-et és El Baradei-t. Egyéb téren Párizs ugyan folyamatosan jelezte, hogy Irak az adott helyzetben jobban teszi ha kezesbárányként viselkedik és minden tekintetben rendkívül kooperatív magatartást tanúsít, ám igyekezett nem túldramatizálni a kisebb incidenseket (átmeneti iraki gesztikulálásokat, a repülési tilalmi zónákban történt atrocitásokat stb.), és azok megítélését kezdettől a BT hatáskörébe utalta.

Amikor a 1441-es határozat megszületése után az iraki parlament azzal szemben folglalt állást, Villepin külügyminiszter óva intett az elhamarkodott konklúzióktól, és jelezte, hogy itt csak egy fajta pózolásról, „szereposztásról”, „megrendezett jelenetről” van szó. A döntést az a Szaddam Husszein fogja meghozni, aki tökéletesen tisztában van egy esetleges elutasítás egyértelmű következményeivel.[51] Amikor pedig az iraki elnök beleegyezését követően megindultak a találgatások arról, hogy amennyiben Bagdad néhány héten belül esedékes deklarációjában továbbra is tagadja majd, hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, az vajon önmagában háborús okot jelent-e, Párizs a következetesen végigvitt folyamat különböző etapjainak tiszteletben tartására helyezte a hangsúlyt. Vagyis: „Jelenleg a tény az, hogy Irak elfogadta a 1441-es határozatot. A következő állomás, hogy Irak jelentést készítsen a programjairól, azután pedig a fegyverzetellenőrök a helyszínen ellenőrzik azt”.[52]

Hasonlóképpen nem volt hajlandó Párizs casus belli-t emlegetni az egyébként is erősen vitatott repülési tilalmi zónákban bekövetkezett incidensek kapcsán. Az erre vonatkozó hivatalos álláspont jól példázta az egyszerű alaptételekhez ragaszkodó, felesleges vitákba nem bocsátkozó, mindazonáltal a maga legalista vonalát valamennyi kérdésben következetesen képviselő francia megközelítét. Eszerint: 1. Hipotetikus kérdés azt feszegetni, hogy vajon az iraki légelhárítás amerikai és brit gépekre irányzott lövései sértik-e a 1441-es határozatban foglaltakat, ugyanis „Blix és El Baradei urak dolga, hogy jelentést terjesszenek a BT elé a 1441-es határozatban foglaltak iraki részről történő esetleges megszegéséről”; 2. Franciaország „a repülési tilalmi zónák jogosságát nem vitatja” (kezdetben ő maga is részt vett bennük), ám „1998 óta az ott zajló műveletek célja nem teljesen világos a számára”; 3. Miután Kofi Annan ENSZ-főtitkár félrevezetőnek és tévesnek nevezte a 1441-es határozat emlegetését a repülési tilalmi zónák kapcsán, a Quai d’Orsay szóvivője szerint: „Franciaország általánosságban támogatja a főtitkár úr megnyilatkozásait. Nem kétlem hogy most is ez a helyzet. Kofi Annan úr minden valószínűség szerint a legalkalmasabb személy arra, hogy ilyen típusú interpretációkba bocsátkozzon”.

Kifejezetten arra vonatkozóan pedig, hogy vajon miként definiálható a 1441-es határozat „tényleges megsértésének” fogalma, Jacques Chirac lényegretörő választ adott annak a Bush elnöknek, aki a prágai NATO-csúcson mind a repülési tilalmi zónák, mind pedig a december 8-án esedékes iraki WMD-deklaráció kapcsán (amennyiben Irak abban továbbra is csökönyösen tagadná hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik) „material breach”-t emlegetett. A francia államfő szerint: „Nem Bush úr, és nem is Chirac úr – vagy bárki más – hatásköre, hogy meghatározza mi képez „tényleges határozatszegést”. Ezt egyedül a Biztonsági Tanács teheti meg. Tehát ha megengedik, én nem előlegezném meg, hogy mit mond majd a Biztonsági Tanács. A repülési problémákra vonatkozóan szintén nem tudom, hogy miként foglalna állást a BT amennyiben ez a kérdés egyáltalán elé kerülne. Engem mindenesetre meglepne, ha „tényleges határozatszegés”-nek tekintené.”[53]

B) Az iraki WMD-deklaráció

A két fekete bőröndben az ellenőrök rendelkezésére bocsátott 12 000 oldalnyi iraki jelentés mindenekelőtt a BT-tagállamokhoz vezető kanyargós útja következtében került a figyelem középpontjába. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának soros kolumbiai elnöksége ugyanis valamilyen – az amerikai külügyminiszternek az iraki deklarációt megelőző napon történt bogotai látogatása, és az ott elhangzott (a rezsimnek nyújtott katonai-anyagi támogatás jelentős növeléséről szóló) bejelentésének fényében nem is olyan rejtélyes – oknál fogva úgy döntött, hogy a meglehetősen terjedelmes dokumentumhalmazt a fénymásolási műveletek biztonságossá tételének ürügyén először az amerikai hatóságokhoz juttatja el. Ennek köszönhetően a BT többi állandó tagja is csupán az amerikaiak után, a Washingtonban és Washington által sokszorosított példányokat vehette kezébe. (A nem állandó tagokhoz kerülő példányok hivatalosan jóváhagyott cenzúra alá estek: állítólag a bennük foglalt – a tömegpusztító fegyverek előállítására vonatkozó – technikai részletek miatt, azonban az iraki arzenál létrehozásában beszállítóként érdekelt nagyhatalmat érintő utalások valószínűsíthetően szintén nem szerepeltek a szélesebb kör számára hozzáférhetővé tett verzióban).[54]

Franciaország a kolumbiai BT-elnökség és Washington között lebonyolított, meglehetősen furcsának mondható eljárás tekintetében nem volt hajlandó nyilvános szemrehányásokat megfogalmazni. A külügyminisztérium szóvivője a tényekre szorítkozva mindössze annyit mondott, hogy: „A jelentést először az irakiak Blix és El Baradei uraknak adták át, amit ők azután a 1441-es határozatnak megfelelően továbbítottak New York-ba, a Biztonsági Tanács elnökségéhez. A BT kolumbiai elnöksége – gyakorlati megfontolásokból – elsőként az Egyesült Államokhoz juttatta el, majd mi is megkaptuk a magunk példányát, amit jelenleg is tanulmányozunk”. S bár a baloldali ellenzék „cinkossággal” vádolta a francia diplomáciát, amiért az szó nélkül hagyta, hogy elsőként „az amerikaiak tegyék rá a kezüket” az iraki jelentésre, Villepin külügyminiszter még a Nemzetgyűlés külügyi bizottsága előtt tartott meghallgatáson is csak annyit mondott ezzel kapcsolatban, hogy „A Biztonsági Tanács kolumbiai elnöksége valóban az Egyesült Államokhoz továbbította az iraki dokumentumot. Ezt Franciaország kifogásolta, mivel nem kerülhet sor kivételekre a Biztonsági Tanácson belüli tájékoztatásra vonatkozó szabályok tekintetében. Szerencsére azóta Franciaország már kapott egy teljes példányt az iraki deklarációból”.[55]

A Quai d’Orsay jól érzékelhetően energiáit ismét a fő frontra összpontosította, ez esetben arra, hogy megfékezze az iraki dokumentumot abszurd módon már annak elkészítése és benyújtása előtt casus belli-nek kikiáltó Washington háborús lendületét. Közben persze Párizs igyekezett azt hangsúlyozni, hogy az amerikai kardcsörtetés hasznos szerepet játszhat a fegyverzet-ellenőrzés érdekében történő kollektív nyomásgyakorlás részeként, a bagdadi rezsim feltétlen együttműködésre bírása érdekében. Az iraki dokumentum tartalmi vonatkozásait illetően: „A francia kormány álláspontja szerint vannak benne homályos részek. Mi bizalmunkat Hans Blix és Mohamed El Baradei urakba vetjük, akik feladata a deklaráció kiegészítése és az információk ellenőrzése”.[56] Mindeközben természetesen Párizs figyelmét sem kerülte el, hogy „Az amerikai hadsereg készülődik, és fekéréseket küldtek ötvenegynéhány országhoz, egy Irak ellenes koalíció létrehozása érdekében”.[57]

Ez a két, a 1441-es határozat által szigorú egymásutániságba helyezett, ám valójában párhuzamosan zajló, s végcéljait és logikáját tekintve egymásnak totálisan ellentmondó folyamat (ti. a fegyverzet-ellenőrzések és a katonai felkészülés) uralta az ENSZ Biztonsági Tanács francia elnökségének időszakát is, 2003 januárjában.

Az ENSZ BT francia elnöksége (2003. január)

Chirac köztársasági elnök 2003-as újévi köszöntői kiválóan példázták a valamennyi opciót nyitva tartó, rendíthetetlenül legalista francia megközelítést, és mintegy megelőlegezték a francia BT-elnökség során is képviselt alaptételeket. A francia diplomáciai testülethez szólva az államfő tudatosította, hogy: „Irak lefegyverzése elengedhetetlen mind a Közel- és Közép-Kelet, mind az egész világ számára. (...) E leszerelés kijelölt kerete az Egyesült Nemzetek Szervezete. Ez az egyetlen, amely legitimitással bír. A nemzetközi fellépés nem függetlenítheti magát az alapját képező elvektől (máskülönben hitelét veszítené): ezek az alapelvek a jog tiszteletben tartása, a felelősség, az igazságosság, a demokrácia. A nemzetközi közösség csak a legszélsőségesebb helyzetben, valamennyi más opció kimerítését követően fordulhat a háború eszközéhez. Az erő alkalmazására vonatkozó esetleges döntésnek egyértelműnek kell lennie, és azt a fegyverzetellenőrök jól megalapozott jelentésére támaszkodva a Biztonsági Tanácsnak kell meghoznia. (...) Határozottan utasítsuk el az unilaterális fellépésnek minden kísértését! Legyünk képesek elkerülni az olyan magatartást, amely foltot ejthetne cselekedetünk legitimitásán! Továbbra is vessük minden bizalmunkat az Egyesült Nemzetek fegyverzetellenőreibe!”[58] Ezzel egyidejűleg a francia hadsereg felé a kommentárokban gyakran a háborús retorikához való csatlakozásként (félre)értelmezett üzenettel fordult a köztársasági elnök. Eszerint „Az előttünk álló esztendő számos kihívást rejt számunkra. Műveleti téren minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a hadszínterek amelyeken erőink ma is mozgósítva vannak, továbbra is igénylik majd jelenlétünket. És bizony új hadszínterek is nyílhatnak. Az Önök által választott katonamesterség lényege, hogy valamennyi eshetőségre készen kell állni. Különösképpen figyelemmel kell kísérnünk azt, hogy miként hajtja végre Irak az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1441-es határozatában foglaltakat.”[59]

Katonai előkészületek (és azok hiánya)

Ugyanezen a napon, vagyis január 7-én, az RTL rádió hullámain a francia védelmi miniszter asszonynak szegezték azt az igencsak egyértelmű kérdést, hogy vajon „A francia hadsereg készül-e az Irak elleni háborúra? Milyen szerepet játszana egy esetleges konfliktusban? A vezérkarok elkészítettek-e már egy stratégiát erre vonatkozóan?” Michčle Alliot-Marie válasza alapján: „Tévedés lenne azt állítani, hogy háborúra készülünk. Ami igaz az az, hogy mi azt szeretnénk elérni, hogy a fegyverzetellenőrök végezhessék a munkájukat. Ami szintén igaz, az az hogy a francia hadsereg készen áll arra, hogy szükség esetén bármilyen helyzetben megállja a helyét”.

Utólag kiszivárgott sajtóértesülések szerint azonban eddigre a francia politikai-katonai vezetés már felvette a kapcsolatot a – számos más országhoz hasonlóan – Franciaországhoz is koalíciós részvételre vonatkozó megkereséssel forduló Pentagonnal. Állítólag november végén az amerikaiak jelezték Párizsnak, hogy az Irak elleni katonai beavatkozás tervezése már folyamatban van, és hogy amennyiben Franciaország részt szándékozik venni az esetleges akcióban, akkor mielőbb tájékoztassa erről az amerikai felet. December 21-én az Elysée küldötteként Washingtonba érkező francia tábornok amerikai kollegáival azt közölte, hogy Párizs 15 000 katonával és100 harci repülőgéppel járulna hozzá a közös erőfeszitésekhez, amennyiben fegyveres konfliktusra kerülne sor. Kérte továbbá, hogy az Irak körül létesített amerikai támaszpontokon a francia gépek számára kijelölt helyet biztosítsanak. A franciák azonban feltételt is szabtak: eszerint Párizs csak január végén, az első Blix-jelentés kézhezvételét követően döntene erőinek a helyszínre vezényléséről. A Pentagon válasza erre az volt, hogy december 21 és január vége között rengeteg dolog eldől majd, s nemigen látják hogyan tudnának egy hónap múlva 15 000 katonát és 100 repülőgépet az addigra már kialakult struktúrákba integrálni, „de természetesen találunk majd valami megoldást”.[60]

Miként már ebből az amerikai hozzáállásból, úgy a következő egy hónap fejleményeiből is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háborús előkészületek korántsem a fegyverzet-ellenőrzés érdekében történő nyomásgyakorlás, hanem sokkal inkább az „így is, úgy is megyünk” jegyében folytak. Párizs számára természetesen elfogadhatatlan volt ez a nemzetközi közösséget fait accompli elé állító, a Világszervezetet instrumentalizáló, annak a fegyverzet-ellenőrzésben betöltött szerepét egyszer és mindenkorra hiteltelenítő hozzáállás. A kategorikus francia elutasítás következtében viszont január közepére már egyre nagyobb nyugtalanság lett úrrá a francia vezérkaron belül az esetleges iraki akcióban való részvétel technikai kivitelezhetőségét illetően. Az általános vélemény szerint: „Semmi nem áll készen. A Mirage 2000 D-k számára szükséges átrepülési engedélyekről tárgyalás sem folyt, a Charles-de-Gaulle repülőgéphordozónak nincs áthajózási engedélye a Szuezi-csatornán, nincsenek előre kijelölt helyek a törökországi és kuvaiti támaszpontokon: egyáltalán semmi nincs. És senki nem képvisel minket az amerikai erők katari főparancsnokságán: a háború tervezése nélkülünk folyik”. Ilyen körülmények között sokan úgy vélték, hogy „Jacques Chirac egyre kevésbé hiteles, amikor urbi et orbi azt hangoztatja, hogy Franciaország szükség esetén részt tudna venni egy, a Biztonsági Tanács által jóváhagyott katonai akcióban”.[61]

Nagyjából elmondható tehát, hogy január közepére a korábban említett két logika (eredetileg a második – vagyis az esetleges katonai beavatkozás – alárendelődött volna az elsőnek, vagyis a békés úton történő leszerelésnek), végképp elvált egymástól. A fegyverzet-ellenőrzéseket színjátékká, az ENSZ BT-t pedig színpadi paravánná degradáló amerikai magatartással szemben Franciaország így a – tévesen – „háborúellenes”-nek nevezett tábor fő szószólójává vált. Valójában ez az általánosan elterjedt terminológia éppen a lényeget torzítja felismerhetetlenné: Franciaország ugyanis egyetlen pillanatig sem utasította el a fegyverzet-ellenőrzések kudarca esetén ENSZ BT jóváhagyással indított fegyveres beavatkozás lehetőségét. Az amerikai háborús készülődés azonban január közepére-végére mindinkább világossá tette, hogy Washington a fegyverzet-ellenőrzéseknek csak az ürügy, az ENSZ-nek pedig a „bólintó János” szerepét szánja.

A BT francia elnökségének tevékenysége

Mialatt a háttérben teljes fordulatszámra kapcsolt az amerikai hadigépezet, a januárban sorra kerülő francia BT-elnökség mindenekelőtt néhány új, a helyzet alakulásának (ti. a fegyverzetellenőrök helyszíni tevékenységének) fényében kialakított érvvel gazdagította a legalista álláspontot, egyúttal pedig néhány fordulópontszerű megnyilatkozásban tudatosította az azt képviselők elszántságának komolyságát.

Alaptételek

Dominique de Villepin külügyminiszter a francia BT-elnökség első hetében körlevelet intézett biztonsági tanácsbeli kollegáihoz, amelyben „pontosította, hogy a januárban Franciaország által gyakorolt elnökség keretei között Párizs mit tart elengedhetetlenül fontosnak a határozat végrehajtása, és a kérdésben megvalósítani szándékozott együttműködés hatékonyságának maximálása érdekében”.[62] Eszerint: „Irak részéről aktív kooperációt akarunk elérni, fontos tehát hogy az iraki deklaráció valamennyi homályos részére fény derüljön. Azt szeretnénk továbbá, ha minden ország amely konkrét információkkal rendelkezik, eljuttatná azokat az Ellenőrzési Bizottság és az Atomenergia Ügynökség fegyverzetellenőreihez. Végül azt szeretnénk, ha minden eszközt az Ellenőrzési Bizottság és az Atomenergia Ügynökség rendelkezésére bocsátanánk, hogy a fegyverzet-ellenőrzés keretei között a lehető legnagyobb hatékonysággal cselekedhessünk.”[63] A francia ENSZ-nagykövet január 9-i felszólalásában egyébként szóról szóra ezek a célkitűzések szerepeltek, a fegyverzet-ellenőrzés intenzívebbé válásának és addigi incidens-mentes jellegének üdvözlését követően.[64]

A január hónap folyamán megfogalmazódó francia nyilatkozatokból kiderül, hogy a Quai d’Orsay a BT-elnökségére készülődve, és a fegyverzetellenőrök helyszínen zajló tevékenységének fényében tovább bővítette legalista érvrendszerét. Így például ekkor kezdett el hangsúlyossá válni az egyébként már a 1441-es határozatban is szereplő információ-átadásra való felszólítás, aminek köszönhetően megelőzhetők lettek az amerikai-brit hírszerzési adatokra hivatkozva az ellenőrzéseket eredménytelennek minősítő kritikák. Villepin külügyminiszter kiemelte, hogy: „Én magam írtam levelet valamennyi BT-beli partnerünknek, amelyben felkértem őket, hogy minden információt juttassanak el a fegyverzetellenőrökhöz – akik egyszerre a Biztonsági tanács szeme és karja – annak érdekében, hogy az ellenőrzések még hatékonyabbak lehessenek”.[65] Új momentum volt annak kiemelése is, hogy a helyszínen folyó ellenőrzések azonnali, egyértelmű következményként mintegy „befagyasztják” az Irak által képviselt poteciális kockázatot. Ennek a ténynek az emlegetésével a Quai d’Orsay a napról napra növekvő veszélyt jósló, s ezáltal – „fogytán az időnk” alapon – mielőbbi katonai beavatkozást követelő vészmadarak lába alól húzta ki a talajt. Miként azt a francia diplomácia vezetője megfogalmazta: „Az Irakban jelenleg folyó ellenőrzések már most lehetővé teszik, hogy befagyasszunk a tömegpusztító fegyverek előállítására irányuló mindennemű iraki képességet. De mi többet akarunk: meg akarunk bizonyosodni arról, hogy az elmúlt évek során Irak nem tudott ilyen típusú fegyverekkel felszerelkezni. Ellenőrizni kell tehát az esetleges fegyverek létezését, és meg kell őket semmisíteni”.[66] Végezetül pedig a Quai d’Orsay töretlenül ismételte, hogy abban az esetben – és csak és kizárólag abban az esetben – ha az ellenőrök munkájuk ellehetetlenedéséről számolnának be, a Biztonsági Tanács hivatott összeülni és a további teendőkről dönteni. „Jelenleg egy katonai akció nem időszerű. Most a fegyverzet-ellenőrzések szakaszában vagyunk. Amennyiben az ellenőrzések kudarcot vallanak, és az ellenőrök egy napon azt mondják, hogy Ť nem tudunk haladni, a továbbiakban képtelenek vagyunk haladást elérni, nem lehet többet tenni, mint amit eddig tettünk ť, akkor majd el kell gondolkoznunk valami máson. (...) Az első állomás tehát a fegyverzet-ellenőrzés, és azután ha ez a keret működésképtelennek bizonyulna, akkor természetesen ismét a Biztonsági Tanács elé kerül a kérdés, s az ő feladata lesz állást foglalni.”[67] Mindemellett a Szaddam Husszein száműzetésére vonatkozó elképzelések fényében Franciaország továbbra is kitartott amellett, hogy „Az Egyesült Nemzetek Szervezete által megfogalmazott célkitűzés Irak lefegyverzése. Erre a feladatra összpontosítunk. Az hogy más törekvések is felmerülnek – a rezsimváltás, Szaddam Husszein távozása – mindez része annak, amit egyesek a lehetőségek közé sorolnak. Franciaország számára egy és egyetlenegy cél van: Irak leszerelése”.[68]

A januári francia BT-elnökség alatt jelent meg és vált hangsúlyossá az iraki leszerelési folyamat precedens-jellegére apelláló érvelés is. A francia külügyminiszter szerint: „Soha ne feledjük, hogy persze most itt van Irak, de vannak még más proliferációs kérdések is, és amikor egy olyan válságban cselekszünk mint amilyen az iraki, akkor példamutatóan kell cselekednünk. Azt kell szem előtt tartani, hogy amit Irak kapcsán teszünk, azt esetleg más válságokra is alkalmazhatjuk majd (itt Észak-Koreára gondolok). A békés megoldást, a fegyverzet-ellenőrzések és az együttműködés útját más válságokban is érvényesíthetjük majd”.[69]

Fordulópont

A két, egymásnak mind nyíltabban ellentmondó logika ütközésének szempontjából mérföldkövet jelentett az ENSZ BT január 20-i miniszteri szintű ülése. A francia diplomácia a BT-tagországok külügyminisztereinek találkozójára vonatkozó kezdeményezését gondosan egy Washington számára visszautasíthatatlan csomagolásba bújtatta: a terrorizmus elleni küzdelmet jelölte meg a rendkívüli ülés témájaként. Az adott kontextusban természetesen nyilvánvaló volt, hogy a beszélgetések első számú tárgya óhatatlanul az iraki válság lesz. Márpedig ekkorra már Párizs tisztában volt azzal, hogy az Egyesült Államok „akár így, akár úgy”, de háborút indít majd. A francia delegációt New York-ba szállító elnöki Airbus fedélzetén, Dominique de Villepin az őket kísérő újságírók elé tárta aggályait: „Egy új szakaszba léptünk. Két hete ketyeg már az óra. Ők támadni akarnak. Mi végig kitartunk majd a felelősségeink mellett, és a vétó természetesen benne van a pakliban”.[70] A miniszteri találkozó előestéjén Villepin megbeszélést folytatott Colin Powell-lel, ahol nyilvánvaló volt az amerikai üzenet – immár a galamb Powell is a héják retorikáját adta elő. Az amerikai külügyminiszter egyébként nem kis áldozatot hozott, hogy részt vehessen a „terrorizmus elleni küzdelemről” tartott BT-ülésen: az amerikai fekete közösség részéről rengeteg meghívás érkezett hozzá a január 20-i Martin Luther King’s Day alkalmával, és azok nagy részét le kellett mondania a new york-i találkozó miatt. A délelőtti ülést követő ebéd után azonban Powell azonnal távozott az ENSZ-ből, és Washington felé tartva az autóban hallotta csak, hogy francia kollegája mit mondott az újságíróknak Irak vonatkozásában a délutáni sajtókonferencián. Villepin ezúttal nem improvizált: egy előre elkészített, angolul megfogalmazott szöveget olvasott fel, amelyben felsorakoztatta valamennyi, fentebb kifejtett francia alaptételt. Az újságírói kérdésekre válaszolva pedig a korábbiaknál jóval egyértelműbben pontosította Párizs állásontját. Mindenekelőtt nyomatékosította, hogy „egy katonai beavatkozás mindig a legrosszabb döntés, és az erő alkalmazása csak végső esetben, valamennyi más opció kimerítését követően merülhet fel. (...) Amíg építhetünk az együttműködésre, amíg haladhatunk a fegyverzet-ellenőrzés útján, addig semmi ok arra, hogy minden megoldások legrosszabbikát, a fegyveres akciót válasszuk”. Ezután pedig a francia-amerikai kapcsolatokra, a „nyomásnak engedő, következetlen Franciaország”-ra, valamint a vétó lehetőségére utaló kérdésekre válaszolva Villepin nem tétovázott. Miután leszögezte, hogy „kiváló a kapcsolatunk amerikai barátainkkal”, azért megjegyezte, hogy „történetesen Irak kérdésében eltérnek egymástól az álláspontjaink”, és még hozzátette azt is, hogy „éppen az elveink azok, amik eltérővé teszik őket”. Az amerikai és francia elképzelések különbözőségére vonatkozó kérdés kapcsán Villepin ráadásul meglehetősen kioktató stílusban válaszolt: „Egy dolog egy katonai beavatkozásról dönteni, és egy másik dolog a problémákat megoldani. A problémák kezeléséhez sajnos nem létezik – örülnénk ha létezne – varázspálca. Csak az erőfeszítés, az elszántság, az energia és a képzelőerő létezik, ez az ami lehetővé teszi a dolgokat. És ez az energia, ezek az erőfeszítések, ez a kitartás, amit mi a nemzetközi együttműködés szolgálatába állítunk”. Mindezt megkoronázandó, az esetleges vétó lehetőségét felemlítő újságirónak úgy válaszolt a francia külügyminiszter, hogy: „Ön a vétójogot említi. Franciaország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként felelősségeit felvállalja és azoknak megfelelően cselekszik majd, az általa vallott elvekhez hűen. És itt visszatérek arra a kérdésre, ami Franciaország állhatatosságát firtatta: biztosak lehetnek benne, hogy az elvek tiszteletben tartásának terén a végsőkig elmegyünk majd”.[71]

A sokk, amit az a felismerés okozott, hogy Franciaország esetleg valóban kitart álláspontja mellett, s lehet, hogy tévesek voltak azok a forgatókönyvek, amelyek azt jósolták, hogy egy presztízsmentő utolsó tiszteletkört követően végül Párizs is „beáll majd a sorba” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai háborús készülődés logikája miatt amúgy is szükségszerű „törés” bekövetkezzen. Nem véletlen, hogy az ezt követő hetekben Washington egyre félreérthetetlenebbül hangoztatta mindenre elszántságát, Európán belül pedig kialakult a „táborokba” rendeződés végső formája (egyik oldalon a francia-német páros közös fellépésével, a másikon pedig az Amerikához csatlakozók különböző – nyolcas, tizes – leveleivel).

Francia-német koordinálás

Mint azt már korábban láthattuk, hónapokon keresztül úgy tűnt, hogy a francia legalista álláspont (mely szerint az ellenőrzések kudarca esetén explicit BT-felhatalmazás mellett sor kerülhet katonai beavatkozásra) éppoly távol van a német pacifista távolmaradástól (Schröder kancellár még BT-jóváhagyás esetén is kizárta a német részvételt egy esetleges fegyveres akcióban), mint az amerikai unilaterális törekvésektől (Bush elnök mindenki számára világossá tette, hogy akár ENSZ-felhatalmazással, akár anélkül háborút indít ellen ha úgy látja jónak). A Der Spiegel című hetilapnak nyilatkozó francia védelmi miniszter azonban már december elején igyekezett arra helyezni a hangsúlyt, hogy: „Mindazonáltal azt megállapíthatjuk, hogy Chirac elnök és Schröder kancellár nagyon egyértelműen közeli álláspontot képviselnek a Biztonsági Tanács döntéseihez fűződő nemzetközi kötelezettségek tekintetében”. Ugyanitt Michčle Alliot-Marie azt is megjegyezte, hogy a német kormányfő sokak által vitatott álláspontja „egyfajta távolságtartáshoz vezetett Németországnak az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatában, és ezáltal hangsúlyosabbá vált Európa szilárd pillérré alakításának fontossága”.[72] Másfél hónappal később – az amerikai háborús készülődések fényében, és a január 14-én Párizsban lefolytatott négyszemélyes (Chirac és Schröder mellett jelen volt még Villepin és Fischer külügyminiszter is) egyeztetések eredményeként – a francia köztársasági elnök a Die Welt napilapnak nyilatkozva már-már közös álláspontról beszélt. Eszerint: „Azonos természetű elképzeléseket vallunk és megközelítést képviselünk ebben a kérdésben. Németország és Franciaország egyaránt azon fáradozik, hogy az iraki kérdés multilaterális keretek között, a nemzetközi jog tiszteletben tartásával kerüljön rendezésre, s ugyanaz a szándékunk ami Iraknak a 1441-es határozat keretei között történő lefegyverzését illeti”.[73] A bomba azonban az Elysée-szerződés negyvenedik évfordulójának alkalmával robbant, amikor a francia elnök és a német kancellár közös sajtókonferenciájukon nyilvánvalóvá tették, hogy a „megközelítések azonossága”, és a „szoros egyeztetések” ezúttal nem csupán üres szavak. Itt ugyanis arra a kérdésre, hogy „vajon a külpolitikák harmonizálása elvezethet-e egy közös állásponthoz, netán BT-beli szavazáshoz Amerika iraki háborús terveivel szemben?” Chirac elnök a következőket válaszolta: „Németország és Franciaország megítélése ezzel a válsággal kapcsolatban azonos, és alapvetően két gondolaton alapul: az egyik, hogy minden döntés joga csak és kizárólag a Biztonsági Tanácsot illeti, a fegyverzetellenőrök jelentésének meghallgatását követően, a Tanács által elfogadott vonatkozó határozatoknak megfelelően. És a másik tény pedig az, hogy számunkra a háború mindig egy kudarc beismerése és mindig a megoldások legrosszabbika – tehát mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy elkerüljük azt”.[74]

Az amerikai reakció természetesen nem maradt el. Rumsfeld védelmi miniszter lekicsinylő megjegyzése a „vén Európa” kapcsán valójában a hivatalosan is felvállalt nyitánya volt annak az „oszd meg és uralkodj” típusú Európa-poitikának, amely természetesen jóval korábbra visszavezethető, ám amit a Bush-adminisztráció a szeptember 11. után bevezetett „vagy velünk vagy ellenünk” jelszó jegyében ettől kezdve leplezetlenül folytatott.[75] Mindenesetre az amerikai védelmi miniszter megnyilatkozásának tartalma és hangvétele azonnali reakciókat váltott ki Franciaországban, ha nem is a köztársasági elnök részéről (Chirac és Schröder másnap mintha mi sem történt volna folytatták a francia-német évforduló ünneplését, immár Berlinben), de hivatalos szóvivői szinten és a francia politikai színpad valamennyi szereplője részéről. Dominique de Villepin külügyminiszter csak annyit mondott, hogy „Európa a jövő felé tekint”, Jean-François Copé kormányszóvivő pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy „egy öreg kontinens rendelkezhet bizonyos bölcsességgel, és a bölcsesség időnként jó tanácsadó lehet”. A többi tárca képviselője már korentsem volt ilyen óvatos. Francis Mer gazdasági miniszter úgy nyilatkozott, hogy „mélyen sértve” érzi magát Rumsfeld megjegyzése miatt, és hogy „emlékeztetni szertnék mindenkit arra, hogy ennek az öreg Európának vannak még ütőkártyái, és képes újra nekilendülni”. A legdurvább reakció Roselyne Bachelot környezetvédelmi miniszter részéről érkezett. Ő a Rumsfeld megjegyzését követő nap reggelén az Europe 1-nek nyilatkozva a következőket mondta: „Ha tudnák most mit lenne kedvem mondani! (...) Én a Loire vidékéről való vagyok, és nekünk van egy hírességünk, akit Cambronne-nak hívtak”. Márpedig minden francia számára egyértelmű volt, hogy Bachelot asszony arra a Cambronne tábornokra gondol, aki Waterloo-nál megsebesülve egyetlen szóval válaszolt csak az őt megadásra felszólitó ellenségnek: „Merde” (fordításban: „Szart”). Alain Juppé, a kormányzó UMP elnöke a maga részéről mérsékletre intett. Szerinte „Nézeteltérések, alapvető nézeteltérések vannak jelenleg az Egyesült Államok és közöttünk. Mi úgy gondoljuk, hogy Irak ügyében a nemzetközi jognak kell érvényesülnie, és a Biztonsági Tanácsnak kell döntést hoznia. (...) De ennek kapcsán konfrontációba – még ha csak verbális konfrontációba is – bocsátkozni az Egyesült Államokkal, az mindenki számára sajnálatos lenne, nekik éppúgy mint nekünk.” Természetesen az ellenzék sem maradt tétlen. Lille város szocialista polgármestere (Jacques Delors lánya) Martine Aubry „annak az Amerikának az arroganciáját” kritizálta, „aki egyedül és egyre inkább szabályok nélkül akarja irányítani a világot”. Paul Quilčs, szocialista képviselő, a Nemzetgyűlés honvédelmi bizottságának korábbi elnöke az Egyesült Államok „megvető magatartását” és „Rumsfeld cow-boy” arroganciáját emlegette. Jack Lang pedig, a baloldal egyik vezéralakja, korábban a Nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnöke, úgy vélte, hogy Bush elnök csapatában „totalitárius szellemiség uralkodik”.[76]

A közép- és kelet-európai „neveletlenek” helyreutasítása

A Washington részéről immár nyíltan is felvállalt megosztó politika, valamint a francia-német tengely megerősödésével kapcsolatos Európán belüli ellenérzések eredménye volt az a két, nagy vihart kavaró levél, amelyek szerzői nyilvánosan elkötelezték magukat az Irakkal kapcsolatos amerikai álláspont mellett.[77] Francia értelmezésben az iraki válság szempontjából csupán jelentéktelen mellékepizód volt Chirac elnöknek a nyolcak, illetve a vilniusiak levelét aláíró EU-tagjelölt országokkal szembeni február 17-i kirohanása. Ez ugyanis korántsem annyira az ENSZ-ben zajló „nagy játszmáról”, hanem sokkal inkább az – egyébként nem kevésbé fontos, az iraki kérdéstől függetlenül folyamatos prioritást jelentő – európai integrációról szólt. Az, hogy ezt a roppant egyszerű tényt az önnön fontosságuk hirtelen támadt illúziójában sütkérező közép- és kelet-európai országok láthatóan nem fogták fel, csak visszaigazolta Párizsnak azon aggályát, mely szerint a csatlakozó államoknak fogalmuk sincs az európai projekt politikai tartalmáról, azzal a kevéssel pedig amit értenek belőle, egyelőre nem hajlandók azonosulni.

Chirac elnök február 17-i „kirohanása”

Az Európai Tanács rendkívüli találkozóját követő sajtókonferencián Jacques Chirac köztársasági elnök egy spontán kirohanásban magára vállalta azt a roppant hálátlan feladatot, hogy az európai integráció viselkedési kódexéről, íratlan szabályairól, és az együttélés elementáris feltételeiről okítást tartson az Unióba belépni készülő közép- és kelet-európai országok számára. Egy újságírói kérdésére, mely szerint „Mit mondana Ön a tagjelölteknek a levelek megírását követő mini-válság kapcsán?”, a francia államfő a következőket válaszolta:

„Két dolgot érdemes megkülönböztetni. Egyik oldalon ott van három ország, akik aláírtak egy levelet, amit az Európai Unió öt tagországa javasolt az iraki kérdésre vonatkozóan. Ez az a levél, amely úgy került megjelenítésre – joggal –, mint ami válságot vagy mini-válságot okozott az Európai Unióban, de legalábbis ellentétben áll egy közös külpolitika gondolatával. Ez a három ország Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság volt. Az a Cseh Köztársaság, amely egyébként annak a nagyrabecsült és mindenki által tisztelt Havel úrnak a tollával írta alá a levelet, aki egy vagy két nappal később távozott posztjáról, és amelynek a miniszterelnöke kijelentette, hogy az aláírás őt nem kötelezi. De nem számít.

Ami a vilnius-i nyilatkozatot illeti, ez egy kicsit más kérdés. Ebben öt tagjelölt ország – a három balti állam, Szlovénia és Szlovákia – vett részt, két olyan tagjelölt ország mellett – Romániáról és Bulgáriáról van szó –, amelyek jelöltsége későbbre halasztódott, valamint három olyan ország is szerepelt, akik még nem rendelkeznek tagjelölti státusszal, nevezetesen Horvátország, Macedónia és Albánia.

Mindenesetre ehhez fűznék egy megjegyzést – Önnek igaza volt amikor felhívta rá a figyelmet –, mert a kérdés megérdemli. Ami a tagjelölt országokat illeti – nem azokról az országokról beszélek akik nem jelöltek, hanem a tagjelöltekről – őszintén szólva úgy vélem, hogy meggondolatlanul cselekedtek. Hiszen az Európai Unióba való belépés mindenképpen feltételez egy minimális tiszteletet a többiek iránt, egy minimális egyeztetést. Ha az első nehéz kérdés kapcsán az ember elkezdi a saját álláspontját hangoztatni, anélkül hogy bárminemű egyeztetést folytatna azzal a csoporttal amelyhez egyébiránt csatlakozni kíván, hát az nem egy felelősségteljes magatartás. De legalábbis nem igazán jólnevelt dolog. Tehát én azt gondolom, hogy egy remek alkalmat mulasztottak el a hallgatásra.

Hozzáteszem még, hogy ez az eljárás a maga komikus és gyermeteg jellege mellett még ráadásul veszélyes is. Mert ne feledjük, hogy a Tizenötök között több országnak is népszavazás útján kell ratifikálnia a bővítést. Márpedig azt jól tudjuk, hogy a közvélemény – mint általában amikor valami új dologról van szó – a bővítést némi fenntartásokkal fogadta, nem mindig értette hogy milyen érdeke fűződik annak elfogadásához. Akkor pedig – nyilvánvalóan – egy olyan eljárás, mint amire Ön felhívta a figyelmet, óhatatlanul tovább erősít egyfajta ellenséges érzületet a Tizenötök (és nevezetesen népszavazás útján ratifikáló tagállamok) közvéleményének körében. Márpedig elég ha egyetlen egy ország nem ratifikálja, és máris nem működik. Tehát én azt mondanám, hogy ezek az országok egyszerre voltak – mondjuk ki bátran – nem igazán jólneveltek és egy kicsit meggondolatlanok is azzal a kockázattal kapcsolatban, amit az amerikai állásponthoz való túl gyors igazodás hordoz magában. Nos ennyit szerettem volna mondani erről a kérdésről.”

A francia államfő kertelés nélkül válaszolt a jelenlegi tagállamok és a tagjelöltek megítélésbeli különbségének okát firtató kérdésre is:

„Mert egyesek jelöltek, mások pedig már a családban vannak. Amikor az ember a családban van, akkor azért mégis csak több joga van, mint amikor be szeretne jutni, amikor az ajtón kopogtat. Ne értsenek félre, én nem kritizálok senkit. De ez így nem helyénvaló. És Ön Romániát is említette a listán. Úgy vélem, hogy Románia és Bulgária részéről különösen meggondolatlan dolog volt így nekibuzdulni, amikor Európa vonatkozásában a helyzetük már egyébként is roppant kényes volt. Akkor sem csinálhatták volna jobban, ha szándékosan akarták volna az Európához való csatlakozásuk esélyeit rontani”.[78]

Az előszeretettel torzított tényekről

A levelek és Chirac kirohanása kapcsán elengedhetetlen néhány – francia elnök szavait követő általános felháborodás és vita során az aláírók érvelésében meglehetős nagyvonalúsággal kezelt – tény felidézése, mindenekelőtt pedig az EU külgyminiszterei által három nappal az első levél közzététele előtt kiadott nyilatkozat említése. A levél szövegét tekintve ugyan nem ütközik nyíltan a külügyminiszterek tanácsának akkor már érvényben levő állásfoglalásával, azonban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a január 20-i miniszteri szintű BT-ülést és a Blix-jelentést követő polarizálódás körülményei között a nyolcak „különutas” megnyilatkozása a szó szerinti jelentésen messze túlmutató üzenetértéket hordozott. S nem csupán az előkészítés és a nyilvánosságra hozatal módjának visszásságai miatt (ti. sem a görög elnökséggel, sem a Bizottsággal, sem pedig az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjével nem konzultáltak, de még csak nem is értesítették előzetesen az említett uniós vezetőket és szerveket), hanem már a a megírás ténye folytán is. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy ha az utólagos magyarázkodásban „Európa egységes fellépését” előmozdítani hivatott levél valódi üzenetének tartalma azonos lett volna a három nappal korábbi közös állásponttal, akkor semmi nem indokolta volna sem megírását, sem pedig közzétételét. Külön érdemes egyúttal megemlíteni, hogy a neves nemzetközi sajtóorgánumok hasábjain megjelentetett levél utolsó bekezdéseiben átvette a „hősies, nagylelkű és előrelátó” Amerika ENSZ-hez intézett ultimátumában szereplő érvelést és terminológiát, ami az adott helyzetben nyilvános állásfoglalás volt a Világszervezetnek az Egyesült Államok politikai döntéseit szentesítő és legalizáló szerepet szánó washingtoni logika mellett.

Végezetül pedig semmiképpen nem lehet szó nélkül hagyni azokat az utólagos kritikákat, amelyek az Elysée-szerződés negyvenedik évfordulóját január 22-én ünneplő francia-német páros Irakkal kapcsolatos kijelentéseit kívánták precedensként párhuzamba állítani a „Nyolcak” levelével. Nem csupán azért hibás ez a megközelítés, mert Párizs és Berlin nyilatkozatai öt nappal az említett EU külügyminiszteri találkozó előtt születtek (tehát a „levéllel” ellentétben nem mondtak ellent az EU Szerződés 11. cikkely 2. bekezdésének), s a francia és német diplomácia előzetesen tájékoztatta a görög elnökséget (vagyis – a „Nyolcakkal” szemben – e tekintetben sem szegte meg az említett uniós alapdokumentum 16. cikkelyét), hanem mindenekelőtt azért, mert Chirac köztársasági elnök és Schröder kancellár kijelentései mind szó szerint, mind pedig az adott kontextusban hozzáadott üzenetértéküknél fogva tételesen megegyeztek az addig az EU-tagállamok közös nyilatkozataiban, az Európai Bizottság állsáfoglalásaiban, illetve az Európai Parlament nyilatkozataiban is egyhangúan vallott legalista, a nemzetközi jog elsőségét hangsúlyozó megközelítéssel.

A „Nyolcak” magatartása – miközben nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta az EU Szerződésnek a közös álláspontok tiszteletben tartását, továbbá előzetes koordinálást és konzultációt előirányzó rendelkezéseit – mégis elsősorban politikai értelemben problematikus. A közös kül- és biztonságpolitikára (CFSP) vonatkozó szerződésbeli kitételek ugyanis – kormányközi alapon működő területről lévén szó – nem tartoznak az Európai Bíróság kompetenciájába, s így inkább tekinthetők politikai célkitűzéseknek, semmint kötelező érvénnyel bíró, s adott esetben jogilag is számonkérhető követelményeknek. De bár az említett levél csupán csak az utolsó – noha mind időzítésénél, mind pedig üzeneténél fogva a kétségtelenül mindeddig a leglátványosabb – megszegése volt a CFSP írott szabályainak, ahhoz éppen elég volt, hogy felszínre hozza és azóta is napirenden tartsa a közös kül- és biztonságpolitikát a Maastrichti Szerződésbe foglalása óta gúzsban tartó politikai ellentmondásokat. Nevezetesen a tagállamok radikálisan eltérő hozzáállását az integráció természetét, tartalmát, önállóságát, külső szerepvállalását, s mindezekhez kötődően az Egyesült Államokhoz való viszonyát érintő kérdésekhez.

Szolgálat Európának, tőrdöfés a francia uniós diplomáciának

Noha az atlantista EU-tagországok, élükön Tony Blair brit miniszterelnökkel Chirac elnök nyilvános szemrehányásait követően a csatlakozó államok védelmére siettek („joguk van az álláspontjuk kifejtéséhez” alapon), azért nem kevesen voltak, akik úgy érezték hogy a francia államfő helyettük is beszélt. A szókimondásáról ismert Louis Michel, belga külügyminiszter most sem sokat teketóriázott: „a koppenhágai csúcstalálkozó máshogy is végződhetett volna, ha a Tizenötök tudták volna, hogy a tagjelöltek úgy viselkednek majd az Egyesült Államokkal kapcsolatban, ahogyan azt végül tették”.[79] Valéry Giscard d’Estaing, az európai szerződéséses alkotmány tervezetét kidolgozó Konvent elnöke a levélírókkal kapcsolatban megjegyezte, hogy „Magatartásuk nem összeegyeztethető az európai szerződéssel. A szerződés kimondja, hogy a tagállamoknak együtt kell igyekezniük kölcsönös politikai szolidaritásuk erősítésén és fejlesztésén. Tartózkodniuk kell minden olyan cselekedettől, ami ellentétes az Unió érdekeivel, vagy kárt okozhat annak a nemzetközi kapcsolatok terén való hatékony fellépésében, erejében és egységében. Márpedig itt pontosan ez történt”. A jogi fenntartások mellett Giscard d’Estaing természetesen a politikai üzenetet is kifogásolta. Mint mondta: „Ami megdöbbentő az az, hogy ezek az állásfoglalások az atlanti szisztéma iránti lojalitást az európai rendszerhez való kötődés fölé helyezik”.[80] Az Európai Bizottság tagjait megosztotta a kérdés: a brit Christopher Patten – a külügyi kapcsolatokért felelős biztos – úgy nyilatkozott, hogy „az Unió nem a Varsói Szerződés, ezeknek az országoknak megvan a saját véleményük, és joguk van hozzá, hogy ezt kifejezésre juttassák”. A bővítésért felelős német biztos, Günther Verheugen viszont a maga részéről úgy vélte, hogy Jacques Chirac „egy olyan csalódásnak adott hangot, amit Brüsszelben és azon kívül is sokan éreznek”. Romano Prodi, a Bizottság elnöke, igyekezett óvatos maradni: „Ha azt kérdezik tőlem, hogy a tizek állásfoglalása késleltetheti-e a csatlakozásukat, azt felelem, hogy nem. De ha azt kérdezik, hogy örülök-e neki, a válaszom szintén nem”. Prodi hozzátette még, hogy „Nagyon szomorú vagyok, mert rá kellett jönnöm, hogy a jelölt országok nem értették meg az Unió jelentőségét. (...) Ez nem csupán egy gazdasági- és vámunió, hanem egy valódi Unió, amelyben közös politikai sorsot vállalunk”.[81]

Franciaországon belül a chirac-i „szemrehányások” tartalmának jogosságát senki nem vitatta (mindig is teljes volt a konszenzus a tekintetben, hogy az újonnan érkezőkkel meg kell értetni az önálló, politikai Európa lényegét), ám annak hangvételét illetően az ellenzék részéről igen erős kritikák fogalmazódtak meg. Elisabeth Guigou, korábbi igazságügyi miniszter „politikai hibának” nevezte az államfő kirohanását, de még ő is elismerte, hogy „mindazonáltal az bizonyos, hogy mindenképpen reagálni kellett, mert nem hagyhatjuk eluralkodni azt a benyomást, miszerint Európa pusztán csak egy szabadkereskedelmi zóna, ami csupán arra jó, hogy szubvenciókat osztogasson”.[82] Lionel Jospin, a politikai élettől egyébként visszavonult korábbi szocialista miniszterelnök a Le Figaro című napilap hasábjain úgy nyilatkozott, hogy „Noha legitim volt hangot adni egyet nem értésünknek, arra semmi szükség nem volt, hogy szuverén államok vezetőit megdorgáljuk, és arra még kevésbé, hogy a csatlakozással való zsarolást meglebegtessük”.[83] Mindenesetre annak ellenére, hogy az államfő brüsszeli kitörésében általában mindenki előre nem megtervezett akciót, improvizálást látott, a kormány tagjai a későbbiekben saját megnyilatkozásaikban megerősítették azt. Így például Villepin külügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy „az Európai Unió nem egy pénztárgép”, hanem „meg kell védenünk közös értékeinket”. Jean-Louis Debré, a Nemzetgyűlés kormánypárti elnöke a maga részéről azt hangsúlyozta, hogy „időnként nem árt tudatosítani néhány alapigazságot”. Mint mondta: „Európa kiépítésén dolgozunk, de Európa nem egy gazdasági térség, hanem egy politikai projekt. És azoknak, akik ehhez a politikai projekthez szeretnének csatlakozni, azoknak a politika egy bizonyos értelmezéséhez is csatlakozniuk kell”.[84] A francia védelmi miniszter asszony varsói látogatásán szintén csak olajat öntött a tűzre, amikor a brüsszeli incidens másnapján úgy nyilatkozott, hogy „nyugtalanítja” a tagjelöltek viselkedése, mert „félő hogy érthetetlen lesz a közvélemény számára”. Az államfő előző napi szóhasználatára visszautalva Alliot-Marie megerősítette: „Az ember gyakran jobban jár ha csendben marad, amikor nincs teljesen tisztában azzal, hogy miként mennek a dolgok (...). Az Európai Unió nehézségeken, egy mini-válságon ment keresztül. Azt vártuk volna, hogy azok az országok, akik csatlakozni szeretnének hozzánk, egyfajta óvatos álláspontnál maradnak, és nem növelik tovább az európai családon belüli feszültséget. (...) Ez olyan mintha egy, a családba beházasodni készülő leendő feleség egy családi vitában az egyik vagy a másik félnek adna igazat. A dolgok végül úgyis mindig elrendeződnek a családon belül, mert nagyon erős szálak kötik őket egymáshoz, s bizony félő, hogy az ostor azon csattan aki még kívül van”.[85]

A finisben (2003. január 20-tól)

Az ENSZ-beli Irak-dráma végkifejletének csaknem két hónapja során Franciaország rendíthetetlen következetességgel tartotta magát Aristide Briand volt francia kormányfő (1862-1932) szállóigévé vált mondatához, mely szerint: „Amíg nem következik be a háború, addig úgy kell beszélni róla, mintha nem is kellene hogy bekövetkezzen”.[86] Ennek jegyében a francia diplomácia kitartóan vívta a maga legalista szélmalomharcát az immár leplezetlen amerikai háborús elszántsággal szemben. Majd pedig a nyilvánvalóan reménytelen küzdelem végső szakaszában minden erejét arra összpontosította, hogy megakadályozza az ENSZ instrumentalizálását, a Világszervezetnek az amerikai hegemónia eszközeként való felhasználását.

Szélmalomharc a leplezetlen amerikai háborús szándékkal szemben

A francia döntéshozók számára január közepére már hivatalos és nem hivatalos csatornákon át, továbbá saját forrásokon keresztül egyaránt nyilvánvalóvá lett megingathatatlan washingtoni háborús szándék fényében Párizs egyértelműen a korábban többször elismételt opciót, az elvek melletti „végsőkig való kitartást” választotta. Franciaország ugyanis abból indult ki, hogy az iraki válságon keresztül olyan alapkérdésekben kell állást foglalni, mint a jövőbeni nemzetközi rendszer működési elvei (az ENSZ, a Biztonsági Tanács, s rajtuk keresztül a nemzetközi jog szerepe, illetve az erősebb jogának való alárendelhetősége), valamint a biztonságot fenyegető válságok kezelésének mikéntje (unilaterális és „megelőző” alapon, önkényesen hozott döntésekkel és rövidlátó módszerekkel, avagy a hosszú távú stabilitást és az eljárásbeli legitimitást szem előtt tartó módon). S bár a leplezetlen amerikai szándék tudatosulása és az ennek következtében a január 20-i külügyminiszteri ülésen bekövetkezett „szakítás” tetten érhető volt abban is, hogy a Quai d’Orsay érvelésében ekkortájt jelent meg a háború kockázatainak (mind Irak, mind a közel- és közép-keleti régió, mind a terrorizmus elleni küzdelem, mind pedig a nemzetközi rendszer szabályai szempontjából beláthatatlan és ellenőrizhetetlen következményeinek) felemlegetése, a hivatalos – és naponta többször elismételt – álláspont szerint „a háború továbbra sem elkerülhetetlen”. Ezt a hozzáállást frappánsan példázta Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök reakciója az amerikai elnök február elején elhangzó, hatáskeltőnek szánt kijelentésére, mely szerint „the game is over” (a játéknak vége). A február 7-én éppen indiai hivatalos útján tartózkodó francia kormányfő ugyanis Bush elnök szavaira egyszerűen csak annyit mondott: „it’s not a game, and it’s not over” (ez nem egy játék, és még nincs vége).[87]

Powell külügyminiszter február 5-i „bizonyítékai”

A francia diplomácia vezetője, Dominique de Villepin, cseppnyi malíciával, ám egyértelműen üdvözölte az amerikai bejelentést, mely szerint Colin Powell amerikai külügyminiszter február 5-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé tárja bizonyítékait Irak tömegpusztító fegyvereiről. A január végén még a BT soros elnöki tisztét betöltő Franciaország külügyminisztere szerint: „Mindenekelőtt örömmel tölt el az amerikai döntés. Már több hete kérünk mindenkit, aki információkkal rendelkezik, hogy terjessze elő azokat. A köztársasági elnök kérésére a Biztonsági Tanács valamennyi tagjának írtam, hogy bocsássák a fegyverzetellenőrök rendelkezésére információikat, hogy ők a lehető legjobb feltételek mellett végezhessék munkájukat”.[88] A vetítéssel egybekötött amerikai demonstrációt követően Villepin külügyminiszter először is megköszönte „Colin Powell külügyminiszter úrnak, hogy megosztotta velünk – a Biztonsági Tanács egészével – információit, bemutatva az iraki magatartással kapcsolatos megnyilvánulásokat és gyanúkat”. Hangsúlyozta, hogy Franciaország számára „nagyon fontos, hogy megosszuk az amerikaiakkal az információkat, összevessük azokkal, amikkel mi rendelkezünk”, s nem felejtette el megjegyezni, hogy mindezeket követően „a fegyverzetellenőrök feladata megmondani, hogy mi a valóság a helyszínen”. Villepin külügyminiszter Powell saját szavaira visszautalva azt emelte ki, hogy „ezekben a dolgokban nincsenek abszolút bizonyítékok, csak jelek, információk és gyanúk vannak”, s úgy vélte, hogy ezért „meg kell próbálnunk többet megtudni, s ehhez van szükségünk a fegyverzetellenőrökre”.[89] A bizonytalanságok eloszlatása végett Dominique de Villepin már a február 5-i BT-ülésen konkrét kezdeményezéseket fogalmazott meg a fegyverzet-ellenőrzések hatékonyságának növelése érdekében, amiket néhány nappal később Párizs ún. non paper formában a fegyverzetellenőrök vezetőihez és a Biztonsági Tanács tagjaihoz is eljuttatott.

Francia „non paper” a fegyverzet-ellenőrzések megerősítéséről[90]

A francia külügyminiszter február 5-i BT-beli felszólalása alapján[91] Párizs az ellenőrzési mechanizmus megerősítését célzó javaslatait ún. non paper-ként továbbította a fegyverzet-ellenőrzést vezető Blix-hez és El Baradei-hoz, továbbá a Biztonsági Tanács valamennyi tagjához. Franciaország hangsúlyozta, hogy az általa megfogalmazott ajánlások tökéletes összhangban vannak az érvényben levő határozatokkal (életbe léptetésükhöz nincs szükség újabb határozatra), valamint az egyébként is a fegyverzetellenőrök rendelkezésére álló anyagi és emberi erőforrásokkal,[92] s hogy „Blix és El Baradei uraknak csak azt kell eldönteniük, hogy mely javaslatainkat találják hasznosnak”.[93] A francia „non paper” az ellenőrzések hatékonyabbá tétele érdekében mind a személyi állomány létszámának növelésére és összetételének optimalizálására, mind a technikai eszköztár fejlesztésére, mind pedig a módszerek átláthatóbbá tételére vonatkozóan egyszerű és könnyen megvalósítható javaslatokat tartalmazott. A kezdeményezés alátámasztására február 21-én Irakba indultak a légi felvételek készítésében jeleskedő, Párizs által az ellenőrök rendelkezésére bocsátott Mirage IV-ek, két légi utántöltő géppel és összesen hetven fős katonai kezelőszemélyzettel.[94]

Franciaország a NATO-vitában

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetén belül Irak kapcsán kiéleződött ellentétek Párizs szemében nem kívánatos „sideshow”-t jelentettek: a francia diplomácia ugyan igyekezett elkerülni a lényegi (elvi) kérdések szempontjából feleleges konfrontációkat, ám a háborús logika NATO általi szentesítésébe nem egyezhetett bele. A Quai d’Orsay ennek megfelelően kitartóan ismételte az incidensre vonatkozó sablon szöveget, mely szerint: „a jelen helyzetben semmi nem indokolja, hogy a szövetség részt vegyen egy esetleges katonai beavatkozás tervezésében, amikor ma a fegyverzet-ellenőrzések folytatása és megerősítése van napirenden”.[95] Legfőképpen pedig azt hangsúlyozta, hogy „Ebben az ügyben élesen meg kell különböztetni két dolgot. Először is Törökország iránti maradéktalan szolidaritásunkat. Másrészt viszont az iraki válságra vonatkozó politikai megközelítésünket, amely a 1441-es határozaton alapul. Ezt figyelembe véve nem tehetjük meg, hogy egy NATO-döntésen keresztül a priori támogatásunkat adjuk egy iraki fegyveres beavatkozáshoz, s ezáltal megelőlegezzük a Biztonsági Tanács döntését. Mindazonáltal érdemes felidézni, hogy Franciaország jelenleg a legnagyobb létszámmal járul hozzá a NATO műveleteihez. Ma 5 941 francia katona szolgál a szövetség műveleteiben, vagyis több mint olasz, német, brit vagy amerikai részről”.[96] A francia védelmi miniszter asszony igen egyértelműen összefoglalta a helyzetet és azzal kapcsolatban Párizs álláspontját: „Ha Törökországot bárminemű veszély fenyegetné, mondjuk például Irak részéről, akkor mi lennénk az elsők akik teljesítenénk NATO-tagságból eredő kötelezettségünket és a védelmére sietnénk (...). De a kérdés egyáltalán nem ilyen formában merült fel. Tavaly decemberben az Egyesült Államok arra kérte a NATO-t, hogy csatlakozzon az iraki katonai beavatkozást előkészítő tervezésbe. És mi azt feleltük, hogy „nem”. Azért mondtunk „nem”-et, mert mi a fegyverzet-ellenőrzések logikájában vagyunk, nem pedig a katonai beavatkozáséban. Következetlenség lett volna, ha a NATO egy olyan logikába illeszkedik, amire az ENSZ nem sokkal azelőtt mondott „nem”-et. Ezt követően – pontosabban január végén – azt mondták nekünk, hogy a NATO keretei között Törökországnak védelemre van szüksége. Vagyis nagyjából ugyanazt kérték tőlünk, amit decemberben elutasítottunk. Ez egy cseppet átlátszó volt – ha megengedik nekem ezt a kifejezést –, annál is inkább mert Törökország nem nyilatkozott a kérdésben. Ekkor történt némi visszakozás ahhoz képest, mint ami eredetileg kérésként lett beterjesztve úgymond Törökország védelme érdekében. Ez azonban továbbra is elfogadhatatlan volt, tehát továbbra is „nem”-et mondtunk. Ezért inkább kényszerhelyzetbe próbáltak minket hozni az úgynevezett „hallgatás”-eljárás alapján. A hallgatás-eljárás azt jelenti, hogy egy döntés elfogadottnak minősül, hacsak egy vagy több ország nem jelzi ellenkezését. Mi pedig pontosan ezt tettük, Németországgal és Belgiummal együtt, mondván hogy elutasítjuk ezt a miénkkel nem egyező logikát”. A végeredménnyel kapcsolatban meglepően derűlátón nyilatkozott a védelmi miniszter asszony: „Nem mondhatjuk, hogy marginalizálódtunk volna, hiszen Németország és Belgium velünk volt. Elértük, hogy a döntés csak egy olyan speciális bizottságban születhetett meg, amelynek Franciaország nem tagja. S az általunk megfogalmazott fenntartások így is meghallgatásra kerültek, lévén hogy a Törökország nyilatkozatát követően életbe léptetett intézkedések szigorúan védelmi jellegűek voltak, nem pedig egy offenzíva előkészítései, miként azt eredetileg tervezték”.[97]

Az ENSZ BT február 14-i külügyminiszteri szintű ülése

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában szinte példa nélkül álló módon, Villepin francia külügyminiszter február 14-i felszólalását tapssal fogadta az egyébként ilyesfajta tetszésnyilvánításba nemigen bocsátkozó hallgatóság. A francia diplomácia vezetője annál is inkább sikert aratott, mivel a fegyverzetellenőrök jelentése határozottan pozitívnak volt mondható: „világosan azt mondták, hogy az ellenőrzéseknek van eredménye, és hogy haladást tudtak elérni az utóbbi hetekben”- hangsúlyozta Villepin.[98] A fegyverzetellenőrök beszámolójának pozitív kicsengése éppoly tagadhatatlan volt, mint az a tény, hogy az ilyen mértékben egyértelműen optimista állásfoglalás nem várt és cseppet sem örvendetes meglepetésként érte az amerikai vezetést. Miként azt a francia külügyminisztert kérdező riporterek egyike meg is jegyezte: „Powell úr igencsak megepettnek tűnt, hiszen mindannyian láthattuk, hogy előre megírt szövegét félretéve improvizálni volt kénytelen”.[99] Ezzel szemben Dominique de Villepin felszólalását az új fejlemények csak alátámasztották. A francia diplomácia vezetője szerint: „A kérdés amit ma fel kell tennünk magunknak nem bonyolult: vajon mondhatjuk-e azt nyugodt lelkiismerettel, hogy a fegyverzet-ellenőrzések útja zsákutca? Avagy úgy véljük, hogy még nem merítettük ki a 1441-es határozat által a fegyverzet-ellenőrzések terén kilátásba helyezett valamennyi lehetőséget? E kérdés kapcsán a francia válasz két meggyőződésen alapul. Az egyik, hogy a fegyverzet-ellenőrzési opciót még nem vittük végig, és az tényleges megoldást nyújthat Irak lefegyverzésére. A másik, hogy az erőszak alkalmazása olyan súlyos következményekkel járna mind a régió, mind pedig a nemzetközi stabilitás szempontjából, hogy csak legvégső esetben szabad ehhez az eszközhöz folyamodnunk”. Ezután a francia külügyminiszter egy – a későbbi történések fényében különösen prófétikusnak mondható – megfontolásra hívta fel a figyelmet. Eszerint: „Két opció között választhatunk. A háború opciója elsőre gyorsabbnak tűnhet. Ám ne feledjük, hogy a háború megnyerését követően fel kell építeni a békét. És ne ámítsuk magunkat: ez hosszú és fáradságos feladat lesz, mert meg kell majd őrizni Irak egységét, tartósan helyre kell állítani a békét az országban és egy, az erőszak alkalmazásától erősen destabilizált régióban. Ezekkel a perspektívákkal szemben itt van előttünk a fegyverzet-ellenőrzések által kínált alternatíva, amely lehetővé teszi, hogy napról napra közelebb kerüljünk Irak tényleges és békés úton történő lefegyveréséhez. Vajon végeredményben nem ez a megoldás a biztosabb és a gyorsabb? Ma tehát senki nem állíthatja azt, hogy a háború útja rövidebb lesz, mint a fegyverzet-ellenőrzéseké. Senki nem állíthatja azt sem, hogy egy biztonságosabb, igazságosabb és stabilabb világhoz vezet majd. Mert a háború mindig egy kudarc beismerése. Valóban ez lenne az egyetlen válaszunk napjaink számtalan kihívására?”[100]

A második BT-határozat kérdése

Az általa kitalált – a nemzetközi jog nyújtotta legitimitást és az ENSZ BT központi szerepét garantálni hivatott – „kétlépcsős” eljárás logikájához továbbra is szigorúan ragaszkodó Franciaország szemében az amerikai-brit háborús készülődés közepette is egyértelmű maradt, hogy erőszak alkalmazására felhatalmazó BT-határozat csak és kizárólag a fegyverzet-ellenőrzési folyamat zsákutcába jutása esetén kerülhet a napirendre. Ilyen értelemben a francia logikába beleillenek azok a sajtóértesülések, melyek szerint a második határozat tervezetének benyújtására készülő amerikai vezetést állítólag a washingtoni francia nagykövet igyekezett inkább egy, a 1441-es határozatra hivatkozva kétes legalitással megindított fegyveres beavatkozás felé terelni. Figyelmeztetve őket, hogy ez még mindig szerencsésebb számukra, mint egy biztos elutasításba ütköző második határozat kudarcát követően megindított katonai akció.[101] Minden ellenkező értelmű sugallmazás és „elemzés” dacára ugyanis kétségtelen tény, hogy az Egyesült Államokkal való konfrontáció francia szemmel az iraki válság folyamán mindvégig egy lehetséges mértékben minimalizálandó, szükséges rosszt jelentett, aminek a felvállalását csak és kizárólag a kétoldalú kapcsolatokon messze túlmutató tét, a Világszervezet instrumentalizálásának megakadályozása indokolta.

Ennek jegyében Párizs – Moszkvával és Berlinnel szoros együttműködésben – a konstruktív javaslattól a vétóval való fenyegetésig mindent megpróbált, hogy elkerülje az ellenőrök jelentéseiből csúfot űző (vagyis a fegyverzet-ellenőrzési folyamat egészét hiteltelenítő), s automatikus erőszak-alkalmazásra feljogosító (vagyis a nemzetközi jogot az erősebb akaratának jóváhagyására redukáló) amerikai-brit határozat-tervezet nyilvánosságra hozatalát, illetve szavazásra bocsátását. A február 24-én közzétett francia-orosz-német memorandum az Irak által teljesítendő leszerelési célkitűzések hiererchizálására, egyúttal pedig szakaszokra bontott, jól nyomon követhető és számonkérhető ellenőrzésére tett javaslatokat.[102] Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy ez nem elég, az ún. háború-ellenes trió közös nyilatkozatot adott ki, melyben megállapították, hogy „a fegyverzet-ellenőrzések egyre biztatóbb eredményeket produkálnak”, és figyelmeztettek, hogy „Ebben a kontextusban nem engedünk át egy, az erőszak alkalmazására feljogosító határozatot. Oroszország és Franciaország, a Biztonsági Tanács állandó tagjaiként, e téren vállalják felelősségüket és annak megfelelően cselekszenek majd.”[103]

A végső eszközök bevetése

Március elejére Amerikában már tombolt a francia-ellenes hisztéria, Párizs azonban végig kitartott a „magyarázás, érvelés, meggyőzés” mószere mellett, és egyetlen alkalmat sem adott arra, hogy primér Amerika-ellenességgel vádolhassák. Ellenkezőleg: a francia diplomácia vezetői az őket „áruló”-nak bélyegző félhivatalos washingtoni megnyilatkozásokra a két ország közötti barátság és szövetség megingathatatlanságát ecsetelő tirádákkal válaszoltak, s folyamatosan hangsúlyozták, hogy itt nem egy „francia-amerikai párbajról”, hanem a nemzetközi rendszer alapelveiről volt szó. A francia vezetést személyes vagy gazdasági okok miatt Irak melletti cinkossággal gyanúsító vádaskodásokkal szemben fáradhatatlanul ismételgették, hogy „Nem szabad a hamis érvelések csapdájába esni. Franciaország részesedése az iraki exportból 8%, míg az Egyesült Államok 40%-kal részesedik ugyanebből. Irak a francia kereskedelmi partnerek listáján az 53. helyen áll, s a vele folytatott üzlet a francia külkereskedelemnek mindössze 0,3%-át teszi ki, miközben jelenleg egyetlen egy aláírt olajszerződésünk sincs Irakkal”.[104] Természetesen mindez nem sokat változtatott az Egyesült Államokban ekkorra már nemzeti sport jelleget öltő franciagyűlöleten. A helyzetet komoly aggályokkal figyelő Párizs részéről azonban csupán az mutatta a diplomaták kétségbeesését, hogy Chirac köztársasági elnök a CNN és CBS televíziós csatornáknak adott interjújában tőle szokatlan – kifejezetten az amerikai közönségnek szánt, meglehetősen plasztikus – szóhasználattal próbálta cáfolni a képtelen koholmányokat és az általános dezinformációt: „Franciaországban van egy mondás miszerint ‹‹ minél vaskosabb, annál könnyebben átmegy ››”.[105]

A második határozat körül folyó ENSZ BT-beli csatározás folyamán a Quai d’Orsay persze ennél összehasonlíthatatlanul kifinomultabb érvrendszert vetett be. Akár az előzetesen állást nem fogalaló „nem állandó” BT-tagokról, akár magáról az Egyesült Államokról volt szó, Párizs megpróbált a nemzeti presztízs és a közvélemény előtti tekintély(vesztés) fogalmaival operálni, miközben – orosz-német-francia közös nyilatkozatokkal időről-időre megerősítve – egyértelműsítette, hogy Franciaország a maga részéről valóban kész arra, hogy „felelősségeit vállalva cselekedjen”, s azoknak megfelelően „a végsőkig elmenjen”.

„Karcsavargatás” helyett

Párizsnak nyilvánvalóan egyetlen pillanatig sem voltak illúziói a tekintetben, hogy a „bizonytalan” BT-tagokra gyakorolt nyomásgyakorlás terén sem az ostor, sem pedig a mézesmadzag vonalon nincs esélye arra, hogy Washingtonnal egy súlycsoportban játsszon. A francia diplomácia így elsősorban a rendelkezésére álló eszköztár leghatékonyabb elemeihez, az érvekhez folyamodhatott: a Biztonsági Tanács nem állandó, ám hirtelen aránytalanul megnövekvő ázsiójú tagjaiban Franciaország az iraki válság mögött húzódó történelmi téteket, és az ezekkel járó felelősséget igyekezett tudatosítani. Egyúttal pedig nemzeti büszkeségükre apellált, amennyiben felhívta figyelmüket arra, hogy az amerikai zsarolás előtti esetleges meghajlás, illetve az annak dacára való kitartás döntően befolyásolja majd a nemzetközi és a hazai közvélemény megítélését velük kapcsolatban.

A francia sajtóban idézett diplomaták szerint: „Az eszmecseréket történelmi távlatokba helyeztük. Az afrikaiaknak és dél-amerikaiaknak újra és újra azt ismételtük, hogy most nem csupán Irakról – egy számukra távoli országról – van szó, hanem az ENSZ, a multilateralizmus és az amerikai hegemónia jövőjéről. Ez az üzenet minden reményünket felülmúlóan nyitott fülekre talált. A vita magasabb szintre emelésével sikerült az ügyünk mellé állítani a harmadik világ néhány elismert vezetőjét, pádául a dél-afrikai Mbeki-t és a brazil Lula-t. Nekik – az ő presztízsüknek – köszönhetően elkerülhettük egy vagy két, egyébként az amerikai ernyő alá vágyakozó ország dezertálását”. Az Egyesült Államok más nemzetek büszkeségével kapcsolatos érzéketlensége szintén Párizs kezére játszott: „A mi destabilizálásunkban reménykedve az amerikaiak elhitetik a sajtóval, hogy sikerült megszerezniük (értsd: megvásárolniuk) ennek vagy annak a nem állandó BT-tagnak a szavazatát. Ez természetesen feldühíti a kérdéses orszég vezetőit, és akkor is megakadályozza őket abban, hogy Washington táborához csatlakozzanak, ha egyébként ez lett volna a szándékuk”.[106]

A Quai d’Orsay hivatalos megnyilatkozásaiban sem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra, hogy az ENSZ-beli csatározás a nemzetközi közvélemény figyelő tekintete előtt zajlik. „Azok az idők elmúltak, amikor meg lehetett félemlíteni a többieket és meg lehetett vásárolni a szavazataikat. Napjainkban a közvélemény előtt kell számot adnunk. Olyan emberek előtt, akiknek túlnyomó többsége, több mint 90%-a úgy véli, hogy több időt kell adni a fegyverzetellenőröknek”.[107] Vagy más szavakkal: „Ma a világ kormányainak számot kell adniuk az állampolgáraik előtt. Meg kell magyarázniuk az állásfoglalásukat. (...) Nem lehet hirtelen véleményt változtatni, csak mert nyomást gyakorolnak ránk. Indokolni kell és vállalni a felelősséget”.[108] Ugyanebbe a (történelmi tétek fényében a közvélemény előtti felelősségvállalást tudatosító) logikába illeszkedett az a március 7-i BT-ülésen nyilvánosságra hozott francia javaslat is, amely egy állam- és kormányfői szintű BT-tanácskozás ötletét vetette fel. Az újságírói kérdésre a javaslatot indokló Villepin külügyminiszter a következőképpen érvelt: „Mert úgy véljük, hogy a nemzetközi élet fordulópontjához érkeztünk. Az iraki válság tétje óriási. De Irakon keresztül az a központi kérdés merül fel, hogy vajon miként tudjuk kezelni a világ válságait, miként tudjuk kezelni a nemzetközi rendet? Ebből kiindulva úgy gondoljuk, hogy a Biztonsági Tanács tagok állam- és kormányfőinek gyorsan összehívott találkozója lehetővé tenné, hogy tisztázzuk a dolgokat, mindenekelőtt az iraki válságra vonatkozóan, és segítene abban, hogy felmérjük a valamennyi ország számára elfogadható előrelépések és megoldások lehetőségeit. Ezen országok többsége elutasítja az erő logikáját. Az Egyesült Államok azt mondja, hogy kész egy utolsó esélyt adni a lefegyverzésnek. Nos, akkor próbáljuk meg kiaknázni valamennyi lehetőséget. (...) Egyébként vannak olyan alapvető kérdések, mint a terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek terjedése, melyek messze túlmutatnak az iraki válságon. S ott vannak a regionális válságokkal kapcsolatos kérdések, én magam is hosszan beszéltem a Biztonsági Tanács előtt a minket nyugtalanító közel-keleti helyzetről. Van egyfajta erőszak-spirál, ami újra mozgásba lendül, és ami súlyos következményekkel járhat a térség egészére. S ott vannak még a fundamentalizmushoz kötődő problémák is. És természetesen a lényegi kérdés – az iraki válság kimenetelétől függetlenül – az Egyesült Nemzeteknek tulajdonított szerepre vonatkozóan. Franciaország szemében az ENSZ megkerülhetetlen, bárhogy alakulnak is az események. És azt akarjuk, hogy az állam- és kormányfők ünnepélyesen erősítsék meg az Egyesült Nemzetek központi szerepét. Mind az iraki válság, mind pedig a globális kérdések kapcsán jó ok van tehát arra, hogy a Biztonsági Tanács az állam- és kormányfők szintjén összeüljön. Franciaország javaslattevő akar lenni. Franciaországnak konstruktív elképzelései vannak. Franciaország folyamatosan igyekszik megoldásokat találni a világ problémáira. Ezért bízott meg Chirac elnök azzal, hogy ezt a javaslatot tegyem Franciaország nevében a Biztonsági Tanács előtt”.[109]

„Amerika igazi győzelme”

A katonai beavatkozás tervezésének utolsó simításait végző amerikai vezetésnek azonban ezidőtájt jobb dolga is akadt annál, mintsem hogy akár csak egy pillanatig is komolyan fontolóra vegye a Világszervezet keretei közötti együttműködés erősítésére vonatkozó francia javaslatokat. S az amerikai háborús elszántságon természetesen az a mind gyakrabban alkalmazott francia érvelés sem változtatott semmit, mely szerint az Egyesült Államok katonai fenyegetésének nyomása alatt elért békés lefegyverzés jelentené Washington számára a valódi, minden másnál értékesebb győzelmet. Jacques Chirac az iraki válság diplomáciai szakaszának utolsó hónapjában az amerikai sajtónak adott interjúiban kiemelt hangsúlyt helyezett erre a megfontolásra. „Ha végigvisszük a fegyverzet-ellenőrzési logikát, Amerika lényegében nyer, hiszen mindenekelőtt az általa gyakorolt nyomásnak lenne tulajdonítható Irak lefegyverzése. (...) Ekkor Bush elnök úr két dolgot mondhatna: először is azt, hogy ‹‹ az én fellépésemnek köszönhetően sikerült Irakot leszerelni ››, másodszor pedig azt, hogy ‹‹ mindezt vérontás nélkül sikerült elérnem ››. Mert bizony egy államférfi életében ez nagyon is számít. Tudniillik a vérontás elkerülése”.[110] Egy hónappal később, az amerikai ultimátum előestéjén a francia elnök visszatért ehhez az érvhez: „Már korábban is mondtam – és egészen bizonyos vagyok abban amit állítok –, hogy az amerikai és brit csapatok nyomásának köszönhető, hogy az iraki hatóságok és Szaddám Husszein álláspontja megváltozott, s hogy kénytelenek voltak együttműködni (először nagyon elégtelen mértékben, majd a fegyverzetellenőrök szerint aktívabban is) az ellenőrökkel és a fegyverzet-ellenőrzési rendszerrel. Én a magam részéről úgy vélem, hogy az amerikaiak máris nyertek. És anélkül nyertek, hogy akár csak egyetlen puskalövés is eldördült volna. Az ő térségbeli jelenlétük nélkül minden valószínűség szerint nem történt volna ilyen természetű változás Irak magatartásában, és nem nyílt volna lehetőségünk arra, hogy a leszerelési célkitűzésünket elérjük a fegyverzet-ellenőrzések, a fegyverek megtalálása és megsemmisítése útján”.[111]

Vétó „bármilyen körülmények között”

Természetesen afelől senkinek sem volt kétsége, hogy az Irak békés lefegyverzésében Amerikának tulajdonítható dicsőség nem egészen az, amire Washington vágyik. S bár a hat „undecided” („bizonytalan”, vagy legalábbis döntését egyelőre nyilvánosságra nem hozó) BT-tagnak címzett – a nemzetközi rendszer jövőjére, a háborús opció veszélyeire, a nemzeti büszkeségre és a közvélemény figyelő tekintetére vonatkozó – francia érvek valószínűleg nem maradtak teljesen hatástalanok, a rendkívül kínos harapófogóba került országok egyre kétségbeesettebben kérték Párizst, hogy az saját vétójának előzetes beharangozásával tehermentesítse őket.

Franciaország az ENSZ Biztonsági Tanácsban elfoglalt állandó hellyel járó vétójogot egyfajta „diplomáciai atombomba”-ként kezeli. Ennek jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha tisztában vagyunk a francia „force de frappe”-ra (nukleáris csapásmérő erő) vonatkozó doktrína sajátosságaival. A párhuzam ugyanis igencsak szembetűnő, különösen ha az alkalmazás körül fenntartott, szándékolt – a francia elrettentési stratégia alapító atyái szerint a hatékonyságot meghatványozó, a tényleges bevetést szükségtelenné tevő – bizonytalanságra gondolunk. Ám a vétóhoz folyamodás kapcsán a 1441-es határzat körüli vitáktól kezdve francia részről folyamatosan fenntartott lebegtetés a március elejére kialakult helyzetben lényegében értelmetlenné lett, s mind a nem állandó tagok tehermentesítésre irányuló ismételt kérése, mind pedig az Egyesült Államokkal való totális konfrontáció elkerülésére való törekvés fényében kontraproduktívvá vált. A már korábban említett március 5-i orosz-német-francia nyilatkozatot követő háromoldalú sajtókonferencián Dominique de Villepin megerősítette, hogy „nem hárítjuk a terhet a Biztonsági Tanács többi tagjaira, nekünk kiváltságaink vannak, amelyek következményeit teljes mértékben vállaljuk”.[112] Két nappal később a francia külügyminiszter nyomatékosította a közös deklarációban foglaltakat, amikor a BT előtti beszédében külön egyértelműsítette, hogy „Franciaország nem engedi egy olyan határozat elfogadását, amely automatikus erőszak-alkalmazásra adna felhatalmazást”.[113] Ezzel egyidejűleg a francia hatóságok folyamatosan hangsúlyozták azt is, hogy „A probléma egyelőre fel sem merül, hiszen ma az álláspontunk többségi támogatást élvez a Biztonsági Tanácson belül. Márpedig ahhoz, hogy a vétójog esetleges alkalmazására szükség legyen, az kell, hogy kisebbségben találjuk magunkat. Az erőviszonyok viszont jelenleg úgy állnak, hogy álláspontunk többségben van”.[114]

Chirac köztársasági elnök a maga sokat idézett március 10-i televíziós interjújában, ahol – szövegkörnyezetből kiragadva, ám valóban szó szerint – azt mondta, hogy Franciaország „bármilyenek legyenek is a körülmények” nemmel szavazna egy automatikus erőszak-alkalmazást kilátásba helyező határozatra, csupán csak az addig elhangzottakat szentesítette legmagasabb szinten is. Az ominózus beszélgetés vétóra vonatkozó részlete a következőképpen hangzott: „Én azt mondom ahogy én látom a dolgokat. Az én meggyőződésem, hogy ma este ez az ultimátumot tartalmazó – vagyis a háborúra nemzetközi jóváhagyást adó – határozat nem rendlekezik kilenc szavazatos többséggel. (riporter: Vagyis más szavakkal nincs szükség arra, hogy Franciaország éljen vétójogával?) Ebből kiindulva pontosan ez a helyzet. Ebben a helyzetben természetesen Franciaország maga is állást foglal majd. Lesznek országok, amelyek „nem”-mel szavaznak majd, köztük Franciaország is. Lesznek akik tartózkodni fognak. De bárhogy is történjen, ebben az esetben a határozatot nem támogatja majd többség, tehát a vétó problémája nem merül majd fel. (riporter: És ellenkező esetben?) A másik forgatókönyv az, hogy egyesek megváltoztathatják véleményüket ahhoz képest amiről én ma este úgy gondolom, hogy az ő álláspontjuk. Ebben az esetben valóban összegyűlhet az új – közérthetően fogalmazva a háborúra felhatalmazó – határozathoz szükséges kilenc vagy annál több szavazat. Ekkor Franciaország „nem”-mel szavazna. S van egy olyan sajátosság – ezt nevezik vétójognak –, melynek alapján ha az öt állandó tag (az Egyesült Államok, Anglia, Oroszország, Kína, Franciaország) egyike „nem”-mel szavaz, akkor a határozat még többséggel sem kerül elfogadásra. Ezt jelenti a vétójog. (riporter: És akkor ez az Ön elvi álláspontja ma este?) Az én álláspontom az, hogy bármilyenek is legyenek a körülmények, Franciaország „nem”-mel szavaz majd, mert megítélése szerint nincs szükség háborúra ahhoz, hogy elérjük az általunk kitűzött célt, nevezetesen Irak lefegyverzését”.[115]

A francia államfő szavait az amerikai és brit politikusi nyilatkozatok (és az angolszász sajtó) arcátlanul torzítva tüntette tehát fel, amikor úgy állították be, mintha Chirac elnök eltökélte volna magát arra, hogy „bármilyen körülmények között” (értsd: a fegyverzet-ellenőrzések eredményétől vagy eredménytelenségétől függetlenül) megvétózza a fegyveres beavatkozást. Egy ilyen – Tony Blair brit kormányfő korábbi szavaival élve „unreasonable” (esztelen) – vétó logikailag is összeegyeztethetetlen lett volna a végig következetesen képviselt francia állásponttal. A Quai d’Orsay azonban hiába próbálta felhívni a figyelmet a szándékos manipulációra – „A köztársasági elnök arra utalt, hogy amennyiben a határozat erőszak-alkalmazásra ad felhatalmazást, mi „nem”-et mondanánk akár van akár nincs kilenc szavazat. Ez azt jelenti, hogy Franciaország kész arra, hogy felelősségeinek megfelelően cselekedjen. Bármi is történjék, mi nem hárítjuk a szavazás felelősségét a többi országra” –, az események ekkor már felgyorsult, és immár kizárólag Washington által diktált ütemben követték a maguk útját.[116]

Az amerikai ultimátum és az egyoldalú katonai beavatkozás francia kommentárja

A kommentátorok és elemzők körében igencsak elterjedt megítélés – mely szerint az amerikai-brit katonai műveletek megindítása végsősoron az ENSZ kudarca volt – francia nézőpontból nem csupán alapvetően téves, de egyenesen értelmezhetetlen. A nemzetközi jogszerűség elvét, a Világszervezet tekintélyét és a Biztonsági Tanács központi szerepét jelszóként zászlajára tűző Párizs szemében ugyanis az adott körülmények és erőviszonyok fényében már-már győzelemmel ért fel, a jövő szempontjából pedig határozottan ígéretesnek tekinthető, hogy Washington kénytelen volt mindezen elvek és fórumok nyílt sárbatiprásával végrehajtani azt az akciót, amit az eredetileg eszközként felhasználni kívánt multilateralizmus fügefalevelével szeretett volna álcázni.

Franciaország az ENSZ-ben folytatott heroikus küzdelmének záróakkordjaként az Iraknak címzett egyoldalú amerikai ultimátum bejelentésére reagálva egy rövid, ám minden szavában sokatmondó hivatalos kommünikével minősítette a történteket. Eszerint:

„Ultimátumot intéztek Irakhoz, az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsával való egyeztetés nélkül. Ez az unilaterális döntés ellentétes a Biztonsági Tanács és a nemzetközi közösség akaratával, amelyek a 1441-es határozatnak megfelelően kívánják folytatni Irak lefegyverzését.Bármi is legyen a követett célkitűzés, Franciaország emlékeztet arra, hogy egyedül a Biztonsági Tanács van felhatalmazva az erőszak alkalmazásának legitimálására.

Franciaország mindenki felelősségtudatára apellál a nemzetközi legalitás tiszteletben tartása érdekében. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének legitimitásától való elrugaszkodás, a joggal szemben az erő preferálása, súlyos felelősség felvállalását jelenti.”[117]

Zárásként érdemes megjegyezni, hogy miközben az iraki beavatkozás „sétagalopp” jellegére vonatkozó washingtoni illúziók látványosan hullottak darabokra, a helyzet eszkalálódását látva francia részről egyetlen ízben sem került sor „mi megmondtuk” típusú megnyilatkozásra. Ellenkezőleg, Chirac elnök a nézetkülönbségek utólagos felidézésekor igyekezett a közös pontokat hangsúlyozni: „Azt gondolom, hogy együttesen – ki ilyen, ki olyan módon – felnyitottuk Pandora szelencéjét, amit ma képtelenek vagyunk visszazárni, s ez súlyos következményekkel járhat. Mindenesetre sem egyikünknek, sem pedig másikunknak nincs szándékában változtatni álláspontján, amit felelősségünk teljes tudatában képviseltünk, mert úgy gondoltuk, hogy az felelt meg leginkább az előttünk tornyosuló problémáknak”.[118] Tény ugyanakkor az is, hogy az iraki rendezés elhúzódása csupán csak egy (időrendileg az első) következmény a háború kitörését megelőzően francia oldalról emlegetett kockázatok között. A Párizs részéről elhangzó figyelmeztetésekben legalább ekkora súllyal szerepelt ugyanis a regionális instabilitás növekedésének eshetősége, a terrorizmus hivatkozási-toborzási alapjainak erősödése, illetve a nemzetközi jog nyílt felrúgásának a jövő szempontjából életveszélyes precedens-értéke.

[1] A kézirat Andor László-Tálas Péter-Valki László, Irak- háborúra ítélve (Budapest, Zrínyi, 2004) c. kötetében került felhasználásra.

[2] Audition de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, devant la Commission des Affaires, de la Défense et des Forces Armées du Sénat, 2002. október 2.

[3] Discours d’ouverture du ministre des des Affaires étrangčres, M. Hubert VEDRINE ŕ la conférence intitulée Ť L’entrée au 21^čme sičcle ť de l’IFRI (Institut Français des Relations Internationales), Párizs, 1999. november 3.

[4] Erről bővebben: Vincze Hajnalka, France – From Great-power Illusions to the „Europeanization” of Ambitions, Foreign Policy Review, 2002/2, Budapest.

[5] A francia külügyminisztérium hivatalos honlapján a külpolitikai alapelveket tárgyaló fejezet: www.diplomatie.gouv.fr.

[6] Ez utóbbi, amikor 1995-ben kezdődött elnöki mandátumának sok vihart kavart felütéseként felmondta a Mitterand által 1992-ben meghirdetett moratóriumot, a kísérleti atomrobbantások végrehajtásáról szóló döntést „a füg­getlenség gyakorlati alapját biztosító nukleáris csapásmérő erő megbízhatóságának” szükségességével indokolta. (Jacques Chirac sajtótájékoztatója, 1995. június 13.)

[7] Charles DE GAULLE, Mémoires d’espoir, Párizs Plon 1970, p.177

[8] Ehhez lásd: Hubert VEDRINE, Les cartes de la France ŕ l’heure de la mondialisation, Fayard, 2000., p13. A volt külügyminiszter Franciaország mellett ebben a kategóriában említi még Nagy-Britanniát, Németországot, Oroszországot, Kínát, Japánt és potenciálisan Indiát). Európa minősítését – a „nagyhatalom” vagy „térség” opció nyitottsága folytán – egyelőre függőben hagyta.

[9] Hubert VEDRINE, Les cartes de la France ŕ l’heure de la mondialisation, Fayard, 2000., pp 49-50

[10] VEDRINE id.mű p.184

[11] VEDRINE id.mű p.72

[12] VEDRINE id.mű p.81

[13] Jacques Chirac francia köztársasági elnök és Kofi Annan ENSZ-főtitkár sajtótájékoztatója, New York, 2001. szeptember 19.

[14] Hubert Védrine külügyminiszter interjúja az Egyesült Államokat ért merényletek kapcsán az „Europe 1” rádiócsatornának, Moszkva, 2001. szeptember 14.

[15] Jacques Chirac francia köztársasági elnök és Kofi Annan ENSZ-főtitkár sajtótájékoztatója, New York, 2001. szeptember 19.; Hubert Védrine külügyminiszter interjúja az Egyesült Államokat ért merényletek kapcsán az „Europe 1” rádiócsatornának, Moszkva, 2001. szeptember 14.

[16] Jacques Chirac köztársasági elnök sajtótájékoztatója George W. Bush amerikai elnökkel folytatott megbeszélését követően, Washington, 2001. szeptember 18.

[17] Védrine francia külügyminiszter a „France 2” tévécsatorna „Question ouverte” c. műsorában, 2001. szeptember 20-án; Interjú Hubert Védrine külügyminiszterrel a Le Monde c. napilapban, 2001. szeptember 22.

[18] A francia Külügyminisztérium szóvivőjének sajtótájékoztatója, 2001. szeptember 21.

[19] U.S. to U.N.: Reprisal against other countries possible, CNN, 2001. október 8.; UN Head „disturbed” by US statement on broader attacks, Inter Press Service, 2001. október 10.

[20] A francia Külügyminisztérium szóvivőjének sajtótájékoztatója, 2001. október 9.

[21] Interjú Hubert Védrine külügyminiszterrel a Le Nouvel Observateur c. hetilapban, 2001. december 6.

[22] Hubert Védrine külügyminiszter meghallgatása a francia Szenátus Külügyi és Honvédelmi Bizottsága előtt, 2002. február 13-án.

[23] Védrine külügyminiszter beszéde a párizsi Diplomáciai Intézetben, 2002. március 19.

[24] Jospin miniszterelnök felszólalása az Európai Unió parlamentjeinek a pénzmosás elleni küzdelem témájában tartott konferenciáján, Párizs, 2002. február 8.

[25] Védrine külügyminiszter interjúja az LCI televízió számára, Párizs, 2002. február 25.

[26] Hubert Védrine külügyminiszter interjúja a Fance-Info-ban, Párizs, 2002. január 30.

[27] Védrine külügyminiszter beszéde a párizsi Diplomáciai Intézetben, 2002. március 19.

[28] Védrine külügyminiszter interjúja a Libération Maroc című lapban, Rabat, 2002. március 18.

[29] Jacques Chirac köztársasági elnök beszéde a X. Nagyköveti Konferencián, Párizs, 2002. augusztus 29.

[30] Interjú Jacques Chirac francia köztársasági elnökkel a New York Times-ban, 2002. szeptember 9.

[31] Frédéric CHARILLON, Peut-il encore y avoir une politique étrangčre française ?, Politique étrangčre 2002/4, pp 915-929.

[32] Az 1993-ban aláírásra megnyitott vegyifegyver tilalmi egyezménnyel kapcsolatos amerikai magatartást (ti. hogy önkényesen leszűkítették a bejelentendő létesítmények körét, előírták, hogy az Egyesült Államok elnöke megakadályozhat bármilyen ellenőrzést amennyiben azt nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek ítéli, s hogy az Amerikában begyűjtött minták nem hagyhatják el az ország területét, tehát csak és kizárólag helyi laboratóriumokban kerülhetnek vizsgálatra) kifogásoló, egyébként rendkívüli eredményeket felmutató és kivételes népszerűségnek örvendő José Mauricio Bustaninak (aki bűneit tetézendő ráadásul Irakkal a vegyifegyver tilalmi egyezmény aláírásáról sikeresnek ígérkező tárgyalásokat folytatott) távoznia kellett posztjáról. Az elméletileg a szervezet legnagyobb befizetőjeként számon tartott Egyesült Államok ugyanis, miután sem a Bustani-hoz érkező figyelmeztető telefonokkal, sem a brazil kormányhoz intézett ultimátummal, sem a minden alapot nélkülöző rágalomhadjárattal, sem pedig az igazgató elmozdítására kezdeményezett bizalmi szavazással nem ért célt, többek között hátralékainak be nem fizetésével és az egyezményből való kilépéssel – s ezáltal a szervezet működésének teljes ellehetetlenítésével, hiteltelenítésével – kezdte zsarolni a tagállamokat. Az incidensről bővebben: George MONTBIOT, „Chemical coup d’etat”, The Guardian, 2002. április 16.; Pierre CONESA-Olivier LEPICK, „Washington démantčle l’architecture internationale de sécurité” ,valamint Any BOURRIER, „Putsch chimique ŕ l’américaine”, Le Monde diplomatique, 2002. július.

[33] Dominique DE VILLEPIN, „Ne pas brűler les étapes” (Ne ugorjuk át a fázisokat), Le Monde, 2002. október 1.

[34] Vincent JAUVERT, „La bataille de l’Irak ŕ l’ONU”, Le Nouvel Observateur, n°1982, 2002. október 31.

[35] Vincent JAUVERT, „La bataille de l’Irak ŕ l’ONU”, Le Nouvel Observateur, n°1982, 2002. október 31.

[36] Conférence de presse du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, ŕ l’occasion de la 57čme Assemblée générale de l’ONU, New York, 2002. szeptember 12.

[37] Interview avec M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, avec la chaîne de télévision CNN, New York, 2002. szeptember 12.

[38] A külügyi bizottság szeptember 18-i ülésén a francia diplomácia vezetője a következőképpen foglalta össze a Bush elnök részéről elhangzottakat: „Az ENSZ Közgyűlése előtt szeptember 12-én tartott beszéde valódi ultimátumot jelent Irak felé, miközben megjelenítette a Szaddam Husszein rezsimjének megdöntésére irányuló amerikai szándékot is. Egyébként pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetének szánt figyelmeztetést is tartalmazott, amennyiben felszólította a Világszervezetet arra, hogy felelősségeinek megfelelően cselekedjen”. Audition du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, devant la Commission des Affaires étrangčres de l’Assembée nationale, 2002. szeptember 18.

[39] Conférence de presse du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, ŕ l’occasion de la 57čme Assemblée générale de l’ONU, New York, 2002. szeptember 16.

[40] A 1441-es határozathoz vezető tárgyalások folyamán képviselt francia állásponthoz lásd: a Quai d’Orsay szóvivőjének napi sajtótájékoztatói (www.diplomatie.gouv.fr ); Interjú Jacques Chirac francia köztársasági elnökkel a New York Times-ban, 2002. szeptember 9.; Dominique DE VILLEPIN, „Ne pas brűler les étapes” (Ne ugorjuk át a fázisokat), Le Monde, 2002. október 1.; Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök és Dominique de Villepin külügyminiszter felszólalása a Nemzetgyűlésben Irak kapcsán tartott október 8-i plenáris vitán www.assemblee-nationale.fr ; „Sur l’Iraq: soyons unis et responsables”, interjú Dominique de Villepin külügyminiszterrel a Le Figaro c. napilap 2002. október 28-i számában.

[41] „Mint egy hulla”: a jezsuitáknak a hierarchiájuk iránt tanúsított vak hűségét jellemezték ezzel a kifejezéssel.

[42] Séance pléničre du 8 octobre 2002 ŕ l’Assemblée nationale. Débat sur l’Irak. http://www.assemblee-nationale.fr

[43] A tárgyalások kulisszatitkaihoz és az alábbiakban szereplő idézetekhez bővebben ld.: Vincent JAUVERT, „La bataille de l’Irak ŕ l’ONU”, Le Nouvel Observateur, n°1982, 2002. október 31.

[44] Ehhez lásd: „Sur l’Iraq: soyons unis et responsables”, interjú Dominique de VILLEPIN külügyminiszterrel a Le Figaro c. napilap 2002. október 28-i számában (Interview avec M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, dans le quotidien Le Figaro du 28 octobre 2002) ; illetve a külügyminiszter válasza a Nemzetgyűlésben hozzá intézett aktuális kérdésre (Réponse du ministre des Affaires étrangčres ŕ une question d’actualité ŕ l’Assemblée nationale), 2002. október 29.

[45] Ewen MacASKILL, „Two words that make all the difference”, The Guardian, 2002. november 9.

[46] Maggie FARLEY, „Split emerges over what triggers war”, Los Angeles Times, 2002. november 16.

[47] Interview avec le ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, dans l’hebdomadaire Journal du Dimanche, 2002. november 10.

[48] Interview avec le ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, dans l’hebdomadaire Journal du Dimanche, 2002. november 10.

[49] Interview avec M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, dans le quotidien Le Figaro, 2002. november 8.

[50] WMD: weapons of mass destruction (tömegpusztító fegyverek).

[51] Interview avec M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, sur France Inter, 2002. november 12.

[52] Point de presse du porte-parole du Quai d’Orsay, 2002. november 15.

[53] Conférence de presse du président de la République, M. Jacques CHIRAC, ŕ la suite du sommet de l’OTAN ŕ Prague, 2002. november 22.

[54] Erről bővebben: Bill VANN, Les Etats-Unis saisissent les documents de l’Irak destinés ŕ l’ONU, pour faire campagne pour la guerre, 2002. december 12. http://www.wsws.org/francais/News/2002/decembre02/12dec02_dossierIrak.shtml

[55] Audition de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, devant la Commission des Affaires étrangčres de l’Assemblée nationale, 2002. december 10.

[56] Interview avec M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, sur France Inter, 2002. december 19.

[57] Audition de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, devant la Commission des Affaires étrangčres de l’Assemblée nationale, 2002. december 10.

[58] Allocution du président de la République, M. Jacques CHIRAC, ŕ l’occasion de la présentation des voeux du corps diplomatique, 2003. január 7.

[59] Discours du président de la République, M. Jacques CHIRAC, en réponse aux voeux des armées, 2003. január 7.

[60] Vincent JAUVERT, Quand Chirac se préparait ŕ la guerre, Le Nouvel Observateur, 2003. március 20.

[61] Vincent JAUVERT, Irak: trois pičges pour Chirac, Le Nouvel Observateur, 2003. január 16.

[62] Conférence de presse conjointe de M. Dominique de VILLEPIN et de M. Igor Ivanov, Moszkva, 2003. január 8.

[63] Conférence de presse conjointe de M. Dominique de VILLEPIN et de M. Igor Ivanov, Moszkva, 2003. január 8.

[64] Déclaration ŕ la presse du Représentant permanent de la France auprčs des Nations Unies, M. Jean-Marc de La Sabličre, 2003. január 9.

[65] Interview du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, sur Europe 1, 2003. január 15.

[66] Conférence de presse conjointe de M. Dominique de VILLEPIN et de M. Mohamed El Baradei, Párizs, 2003. január 13.

[67] Conférence de presse conjointe de M. Dominique de VILLEPIN et de M. Mohamed El Baradei, Párizs, 2003. január 13.

[68] Interview de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, avec les radios françaises, New York, 2003. január 20.

[69] Interview du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, sur Europe 1, 2003. január 15.

[70] Dominique AUDIBERT-Romain GUBERT, Quatre mois d’escalade, Le Point n°1591, 2003. március 14.

[71] Conférence de presse de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, New York, 2003. január 20.

[72] Interview de Mme Michčle ALLIOT-MARIE, ministre de la Défense, avec l’hebdomadaire allemand Der Spiegel, 2002. december 2.

[73] Entretien du président de la République, M. Jacques CHIRAC, avec le quotidien allemand Die Welt, 2003. január 20.

[74] Conférence de presse conjointe du président de la République, M. Jacques CHIRAC et du chancelier de la République fédérale d’Allemagne, M. Gerhard Schröder ŕ l’occasion du 40čme anniversaire du Traité de l’Elysée, Párizs, 2003. január 22.

[75] Erről bővebben: VINCZE Hajnalka, „Víziók és kontravíziók, avagy a transzatlanti kapcsolatok alapvető ellentmondásairól”, Külügyi Szemle, 2003/4.

[76] A francia reakciókhoz bővebben lásd a hírügynökségi összefoglalókat, mint például „Irak: Chirac veut du sérieux”, Libération, 2003. február 23., „L’Irak déclenche une guerre des mots entre Paris et Washington”, Reuters, 2003. február 23., „Vieille Europe: les réactions françaises”, TF1-LCI, 2003. február 23.

[77] A levelekről bővebben: Quentin PEEL-James HARDING- Judy DEMPSEY-Gerard BAKER-Robert GRAHAM, „The Plot That Split Old and New Europe”, Financial Times, 2003. május 27., Peter FINN, „Iraq Feud Eats at Europe’s Unity”, Washington Post, 2003. február 15.

[78] Conférence de presse du président de la République, M. Jacques CHIRAC, ŕ l’occasion du Conseil européen extraordinaire, Brüsszel, 2003. február 17.

[79] Yves CLARISSE, La remontrance de Chirac fait l’effet d’une bombe dans l’Union, Reuters, 2003. február 18.

[80] Thierry NOIR, Valéry Giscard d’Estaing soutient Jacques Chirac, La Provence, 2003. február 21.

[81] Yves CLARISSE, La remontrance de Chirac fait l’effet d’une bombe dans l’Union, Reuters, 2003. február 18.

[82] Mme Guigou critique „l’attaque humiliante” de M. Chirac contre les pays candidats, AP, 2003. február 19.

[83] Interview avec M. Lionel Jospin, ancien Premier ministre, dans le quotidien Le Figaro, 2003. február 28.

[84] Irak : Paris déplore ŕ nouveau la position des candidats ŕ l’UE, Reuters, 2003. február 19.

[85] Irak: Michčle Alliot-Marie met en garde les candidats qui soutiennent Bush, AFP, 2003. február 18.

[86] Eredeti szövegezésben: „Tant que la guerre n'a pas lieu, il faut en parler comme si elle pouvait ne pas avoir lieu.”

[87] Vaiju NARAVANE, Raffarin, Vajpayee reject Bush stand on Iraq, The Hindu, 2003. február 7.; French PM: Iraq not a game, CNN New Delhi, 2003. február 7.

[88] Entretien du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, avec Ť RTL ť, 2003. január 29.

[89] Point de presse du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, New York, 2003. február 5.

[90] Non papier français sur le renforcement des inspections (document diffusé ŕ la CCVINU, ŕ l’AIEA et aux membres du Conseil de sécurité des Nations Unies), New York, 2003. február 10.

[91] Discours de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, devant le Conseil de sécurité de l’ONU, New York, 2003. február 5.

[92] Déclarations du porte-parole du Quai d’Orsay, 2003. február 11.

[93] Déclarations du porte-parole du Quai d’Orsay, 2003. február 14.

[94] Entretien du ministre de la Défense, Mme Michčle ALLIOT-MARIE sur Europe I, 2003. február 21.; és

Entretien du ministre de la Défense, Mme Michčle ALLIOT-MARIE, ŕ France Europe Express sur France 3, 2003. február 23.

[95] Déclarations du porte-parole du Quai d’Orsay, 2003. február 7.

[96] Déclarations du porte-parole du Quai d’Orsay, 2003. február 11.

[97] Entretien du ministre de la Défense, Mme Michčle ALLIOT-MARIE, ŕ France Europe Express sur France 3, 2003. február 23.

[98] Entretien de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, avec le Journal du dimanche, 2003. február 16.

[99] Entretien du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, avec Le Grand Jury RTL-Le Monde-LCI, 2003. február 16.

[100] Intervention du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, au Conseil de sécurité des Nations Unies, New York, 2003. február 14.

[101] Gerard BAKER-James BLITZ-Judy DEMPSEY-Robert GRAHAM-Quentin PEEL-Mark TURNER, Blair’s Mission Impossible: the Doomed Effort to Win a Second UN Resolution, Financial Times, 2003. május 29.

[102] Mémorandum franco-germano-russe sur l’Iraq, soumis au Conseil de sécurité des Nations Unies, 2003. február 24.

[103] Déclaration Russie-Allemagne-France, Párizs, 2003. március 5.

[104] Entretien de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, avec Radio Canada, 2003. március 3.

[105] Interview accordée par M. Jacques CHIRAC, président de la République, aux télévisions américaines CBS et CNN, Párizs, 2003. március 16.

[106] Vincent JAUVERT, ONU: un bras de fer pour l’Histoire, Le Nouvel Observateur, n°2000, 2003. március 6.

[107] Entretien de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, avec la télévision américaine ABC News, 2003. március 2.

[108] Entretien de M. Dominique de VILLEPIN, ministre des Affaires étrangčres, avec CBC-Radio Canada, 2003. március 3.

[109] Entretien du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, avec des radios françaises, New York, 2003. március 7.

[110] Entretien du président de la République, M. Jacques CHIRAC, avec l’hebdomadaire Time Magazine, édition américaine, 2003. február 16.

[111] Interview accordée par M. Jacques CHIRAC, président de la République, aux télévisions américaines CBS et CNN, Párizs, 2003. március 16.

[112] Conférence de presse cojointe des ministres russe, allemand et français des Affaires étrangčres, M. Igor Ivanov, M. Joschka Fischer et M. Dominique de VILLEPIN, Párizs, 2003. március 5.

[113] Discours du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, devant le Conseil de sécurité des Nations Unies, New York, 2003. március 7.

[114] Entretien du ministre de la Défense, Mme Michčle ALLIOT-MARIE, avec le quotidien France-Soir, 2003. március 6.

[115] Entretien du président de la République, M. Jacques Chirac, avec TF1 et France 2, 2003. március 10.

[116] Entretien du ministre des Affaires étrangčres, M. Dominique de VILLEPIN, avec BBC Newsnight, 2003. március 14.

[117] Irak: communiqué de la Présidence de la République, Párizs, 2003. március 18.

[118] Jacques Chirac, Gerhard Schröder és Jose Luis Rodriguez Zapatero közös sajtókonferenciája, Madrid, 2004. szeptember 13.