Az iraki háború után az amerikai, de az európai sajtóban is „megosztott”, „tehetetlen”, „válságban levô” Európáról szólnak az apokaliptikus szalagcímek. Ám ha most valóban meglehetôsen lehangoló képet is mutat az integráció jelenlegi állapota, nem árt, ha  pillanatnyi euroborúnkat némiképp árnyaljuk. És korántsem csupán azért, mert az Európai Uniónak az iraki válságban nyújtott siralmas teljesítményével mindvégig éles kontrasztban állt az európai közvélemény határozott és egységes fellépése. Vagy mert az európai választók nem pusztán a háborút utasították el, de egyúttal a nemzetközi jog tiszteletben tartását is követelték, s ezzel az újkeletû tudatossággal az elkövetkezôkben politikai tényként is számolni kell.

Hanem elsősorban azért, mert a tagállamok kormányai között kiélezôdött ellentétek nem annyira az iraki konfliktussal kapcsolatos álláspontjaik különbözőségéből adódtak, sokkal inkább az integráció tartalmára, az Unió nemzetközi rendszerben betöltendô szerepére és az Egyesült Államokhoz fûzôdô viszonyára vonatkozó eltérő nézeteiket hozták a felszínre. Márpedig ezek tisztázása kulcsfontosságú a bővítés és az intézményi reformok perspektívájában egyébként is válaszút elôtt álló Unió számára – s a külsô indíttatású válság döntô lökést adhat a belsô ellentmondásokkal való, régóta esedékes szembenézéshez.

Uniós álláspontok Irakról

Már az EU-tagállamok külügyminisztereinek 2002. augusztus 31-i találkozóján kirajzolódott az az európai pozíció, amely mindvégig meghatározta az Unió magatartását az iraki válság során. A találkozót követôen nyilvánosságra hozott közös nyilatkozat ugyanis felszólította a bagdadi rezsimet esetleges tömegpusztító fegyvereinek azonnali leszerelésére, s ezután már „csupán” egyetlen ponton maradtak ellentétek az EU-tagállamok között: vajon miként kell elérni ezt a célt? E kérdésben az Unió három meghatározó országa gyökeresen eltérô nézetet vallott. Nagy-Britannia „adott esetben akár BT-felhatalmazás nélkül meginduló katonai beavatkozást” is elképzelhetônek tartott. A választásokra készülô Németország „az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával sem” kívánt résztvenni egy amerikai „kalandorakcióban”; a nemzetközi jog normáit szem elôtt tartó Franciaország a maga részérôl a világszervezet kizárólagos illetékességét, a BT-felhatalmazás döntô szerepét hangsúlyozta.

Ezek a súlyos ellentétek egy darabig feloldhatónak látszottak. Bush elnök szeptemberi, az ENSZ Közgyûlése elôtt tartott beszédét követôen úgy tûnt, hogy talán sikerül a fegyverzetellenôrzés kérdésére összpontosítani, és az ENSZ égisze alatt tartani a válság kezelését – jóllehet az amerikai államfô kertelés nélkül nyilvánvalóvá tette: ha úgy ítéli meg, akár BT-jóváhagyás nélkül is kész háborúzni; s az ô értelmezésében az ENSZ saját létjogosultságát bizonyítja vagy cáfolja azzal, hogy támogatja-e az egyoldalúan elhatározott amerikai beavatkozást.

A január 27-i Blix-jelentés azonban radikalizálta az álláspontokat, amennyiben mindenki a maga igazát látta megerôsítve benne: az Egyesült Államok úgy vélte, hogy a háborúellenes tábor a 1441-es határozattal idôhúzásos csapdába csalta, míg a diplomáciai megoldás hívei igazolva látták azon félelmüket, mely szerint Washington egy pillanatig sem gondolta komolyan a fegyverzetellenôrzési logikát, és csak saját háborús céljaira akarta felhasználni a világszervezetet. Az ENSZ BT-ben kialakult helyzet „fokozódásával” párhuzamosan, és az amerikai vezetés „aki nincs velünk az ellenünk van” típusú üzeneteinek hatására az EU-tagállamok két táborra szakadtak. E belsô törésvonalat – mely az Unió politikai tartalmára és az Egyesült Államokhoz fûzôdô kapcsolatának milyenségére vonatkozó, hosszú ideje elfojtani próbált ellentmondások mentén rajzolódott ki – tovább mélyítette a csatlakozásra váró közép- és kelet-európai országok egyértelmû besorolása az atlantista irányzat mögé.

És nem elsôsorban a vilniusi „tízek” Amerikához intézett hûségnyilatkozatáról van szó: e gesztussal csupán a buzgó NATO-aspiránsok igyekeztek mindent megtenni (többek között Colin Powell-nek a levél megfogalmazásakor még be sem mutatott „bizonyítékait” egyhangúan „meggyôzônek” minôsítve) annak érdekében, hogy felvételük kongresszusi ratifikálása zökkenômentesen menjen végbe. A „nyolcak” január 30-án közreadott levele azonban már sokkal inkább figyelmet érdemel, nem utolsó sorban a magyar, a cseh és a lengyel aláírás, továbbá öt EU-tagállam (Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország, Dánia és Portugália) állásfoglalása, s leginkább pedig az ahhoz kapcsolódó jogi-politikai vita okán.

Az EU külügyminiszterei három nappal a levél közzététele elôtt nyilatkozatot adtak ki az iraki beavatkozás ügyében. A levél szövegét tekintve ugyan nem ütközik nyíltan ezzel az állásfoglalással, ám a Blix-jelentést követô perpatvarban a nyolcak különutas megnyilatkozása a szó szerinti jelentésen messze túlmutató üzenetet hordozott. Nem csupán az elôkészítés és a nyilvánosságra hozatal módjának visszásságai miatt (az aláírók sem a görög elnökséggel, sem a Bizottsággal, sem az EU kül- és biztonságpolitikai fôképviselôjével nem konzultáltak, de még csak nem is értesítették elôzetesen őket), de már pusztán a megírás ténye folytán is. Ha ugyanis az utólagos magyarázkodás szerint „Európa egységes fellépését” elômozdítani hivatott levél valódi üzenetének tartalma azonos lett volna a három nappal korábbi közös állásponttal, akkor semmi értelme nem lett volna megírni.  Az újdonságot valójában a „hôsies, nagylelkû és elôrelátó” Amerika ENSZ-hez intézett ultimátumában szereplô érvelés és terminológia átvétele jelentette, s ez nyílt állásfoglalásnak minôsült amellett a washingtoni logika mellett, amely a világszervezetnek az Egyesült Államok politikai döntéseit szentesítô és legalizáló szerepet szán.

A levélírók gesztusával rokonszenvezôk – mintegy mentegetôzésképpen – az Elysée-szerzôdés negyvenedik évfordulóját január 22-én ünneplô francia-német páros Irakkal kapcsolatos kijelentéseit kívánták párhuzamba állítani a „nyolcak” állásfoglalásával. Ez az érv nem csupán azért fals, mert Párizs és Berlin nyilatkozatai öt nappal az említett EU külügyminiszteri találkozó elôtt születtek (tehát a levéllel ellentétben nem mondtak ellent az EU Szerzôdés 11. cikkely 2. bekezdésének), s a francia és német diplomácia elôzetesen tájékoztatta a görög elnökséget (vagyis – a „nyolcakkal” szemben – e tekintetben sem szegte meg az uniós alapdokumentum 16. cikkelyét), hanem mindenekelôtt azért, mert Chirac köztársasági elnök és Schröder kancellár kijelentései mind szó szerint, mind üzenetükben tételesen megegyeztek az addig az EU-tagállamok közös nyilatkozataiban, az Európai Bizottság állásfoglalásaiban, illetve az Európai Parlament nyilatkozataiban is egyhangúan vallott legalista, a nemzetközi jog elsôségét hangsúlyozó megközelítéssel.

A „nyolcak” magatartása – miközben nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta az EU Szerzôdésnek a közös álláspontok tiszteletben tartását, továbbá elôzetes koordinálást és konzultációt elôirányzó rendelkezéseit – mégis elsôsorban politikai értelemben problematikus. A szerzôdés közös kül- és biztonságpolitikára (CFSP) vonatkozó kitételei ugyanis – kormányközi alapon mûködô területrôl lévén szó – nem tartoznak az Európai Bíróság kompetenciájába, s így inkább tekinthetôk politikai célkitûzéseknek, semmint kötelezô, jogilag is számon kérhetô követelményeknek. És bár a levél csupán a legutóbbi – bár kétségtelenül mindeddig a leglátványosabb – megszegése volt a CFSP írott szabályainak, ahhoz éppen elég volt, hogy felszínre hozza a közös kül- és biztonságpolitikát a Maastrichti Szerzôdésbe foglalása óta gúzsban tartó politikai ellentmondást: a tagállamok radikálisan eltérô hozzáállását az integráció természetéhez, tartalmához és transzatlanti kapcsolódásához.

Két stratégiai „vízió” ütközése

Az iraki válság során az Európai Unión belül két – a brit és a francia álláspontok által már hosszú ideje fémjelzett – távlati stratégiai elképzelés került szembe egymással. Mert bár az unióban alapvetôen egyetértés uralkodik az Egyesült Államokhoz fûzôdô partnerség kulcsfontosságú jellegének elismerésében és a multilaterális nemzetközi megoldások preferálásában, e célkitûzések megvalósításának módját illetôen korántsem ilyen egybehangzó a tagállamok véleménye. Az egyik markáns vonalat Nagy-Britannia képviseli, amely úgy véli, hogy az immár egyedüli hiperhatalmat a legmegbízhatóbb szövetségesként szorosan hozzákötôdve, akár átmenetileg neki alárendelôdve lehet az európai prioritásoknak megfelelô irányba terelgetni, s döntéseit – általában azok „multilateralizálása” érdekében – a lehetô leghatékonyabban befolyásolni. A francia álláspont szerint viszont csupán egy olyan szövetséges tud ténylegesen befolyást gyakorolni az Egyesült Államokra, amely maga is rendelkezik az önálló döntés és cselekvés képességeivel, s így, ha kell, az amerikai elképzelések életképes és hiteles alternatíváját kínálhatja a nemzetközi közösség számára.

Azt viszont a csatorna mindkét oldalán tudják, hogy mind London, mind pedig Párizs csak egységes európai fellépés révén remélheti elképzeléseinek keresztülvitelét. Egyedül – vagy ad hoc alapon szervezôdô alkalmi szövetségekkel – egyikük sem képvisel kritikus tömeget ahhoz, hogy az események alakulására számottevő befolyással bírjon. E ponton válik fontossá az integráció tartalmára és politikai-intézményi artikulálódására vonatkozó víziók különbözôsége. Míg ugyanis Nagy-Britannia a kibôvülés nyomán saját felhigított, biztonság- és védelempolitikai téren leválaszthatatlanul Amerikához kötött „szupermarket-Európa” gondolatának sikerében reménykedik, addig Franciaország elszántan keresi a maga „nagyhatalom-Európa” tervének megvalósítását – elôször csupán egy szûk, a szorosabb együttmûködésre hajlandó országcsoport körében. Mindaddig, amíg mindkét ország valós esélyt lát saját koncepciójának sikerére, egyik sem viszi a dolgot kenyértörésre:  az Unió közös kül- és biztonságpolitikája várhatóan megmarad az eddigi legkisebb közös nevezô állapotában, s igyekszik kikerülni a kényesebb politikai összefüggéseket érintô kérdéseket.