Egy-egy választás alkalmával a kommentárok zöme újra és újra beleesik ugyanabba a csapdába. A retorikát készpénznek véve és a geopolitikai realitásokat nagyvonalúan hanyagolva elmesélik – egyesek lelkesen, mások aggodalmasan –, mennyire alapjaiban változhat meg az adott ország külpolitikája. Ez azonban korántsem ilyen egyszerű.
A csomagolás kétségtelenül változhat. Átmenetileg akár bizonyos hangsúlyok is. A stratégia vezérfonalai azonban a mélyben változatlanok maradnak és előbb-utóbb mindenképpen visszaköszönnek majd. Ez az alaptétel mind a Schröder-féle opportunista kisiklás helyrebillentésére, mind pedig egy Merkel-féle sokat hangoztatott „irányváltás” korlátaira igaz. Azzal az apró, ám nyomatékos megjegyzéssel, hogy az események sodrása így is, úgy is azonos irányba mutat.
A vasárnapi német választások lehetséges külpolitikai következményei kapcsán leggyakrabban két dologról esik szó. Részben az Amerikához fűződő kötelékek szorosabbra fonásáról, részben pedig a „francia kapcsolat” lazulásáról, tudniillik kormányváltás esetén. Mindkettőt érdemes több szempontból is helyi értékén kezelni.
1. Schröder és csapata közelebb van a valóságban Amerikához, mint arra szóvirágaikból és a leegyszerűsítő kommentárokból következtetni lehetne.
A tisztánlátás érdekében nem árt felidézni: Schröder kancellár Amerika-kritikus hozzáállása határozottan konjunkturális, kicsinyes választási megfontolásokra vezethető vissza. 2002 szeptemberében kampányfinisének fő témájává a közvélemény pacifizmusára való szélsőséges, politikailag felelőtlen rájátszást tette, valamint a „nem fogjuk összecsapni a bokánkat ha Amerika egyet füttyent” színvonalú szlogeneket. Ezzel belekényszerítette magát egy, a hagyományos német politikához (az atlanti kötődés és francia-német sorsközösség közötti egyensúlyozgatáshoz) képest radikális „fordulatba".
S noha az amerikai gyámság alóli emancipálódás és a francia-német kötelék még szorosabbra fonása tökéletesen illeszkedik a kilencvenes években felgyorsult strukturális változások tendenciájába, a schröderi „fordulat” éppen radikalizmusánál (a francia állásponttól eltérően kiszámíthatatlanságánál és stratégiai beágyazatlanságánál) fogva korántsem tekinthető egyértelműen pozitívnak. Ráadásul a látványos legénykedést később kompenzálási törekvések egész sora követte. Fénypontként a „Német-amerikai szövetség a 21. században” elnevezésú zengzetes dokumentum tavaly februári aláírásával.
Ami pedig Merkel beharangozott atlantizmusát illeti, ezt a már említett hosszú távú folyamatok, illetve a táborán belüli ellentmondások mellett már a közeljövőben is komoly próbára teheti majd jópár konkrét tényező. Példának okáért a német közvélemény erős fenntartásai, az iraki katonai szerepvállalás hivatalos elutasítása, a török EU-tagsággal kapcsolatos gyökeres nézetkülönbségek, az amerikai csapatok kivonásának mikéntje, illetve az amerikai atomfegyverek német földön való tárolása körüli polémiák – mindez természetesen a Bush-adminisztráció nem éppen a diplomáciai finomkodásról elhíresült attitűdjével fűszerezve.
2. Merkel és csapata nincs és nem is tud olyan távol lenni Franciaországtól, mint azt Washingtonban (és sok más egyebütt) remélni szeretnék.
Mielőtt egyesek túlzottan beleélnék magukat a francia-német kapcsolat Merkel-győzelem esetére kilátásba helyezett szétzilálódásába, hasznos lehet felidézni, hogy Schröder kancellárrá választásakor ugyanezeket a jóslatokat lehetett hallani. Ő maga is arról beszélt, hogy „Vége azoknak az időknek, amikor a francia elnök és a német kancellár dönthettek arról, hogy mi legyen Európában. A francia-német tengelyt egy Londont is magában foglaló háromszöggé kell alakítani”. Ehhez képest a francia-német páros komoly szimbolikus értékű megnyilvánulása után (ti. Schröder távollétében Chirac-ot kérte fel, hogy helyettesítse őt a 2003. októberi EU-csúcstalálkozón) Európa-szerte „Gerhard Chirac” és „Jacques Schröder” eggyé olvadásáról regéltek a lapok.
Mindemellett persze megint csak ott vannak a tények: a két országot összekapcsoló gazdasági, kulturális, biztonsági hálózatok szövevénye, melyben a közös hadtest, a közös hadiipari cégek, a közös kétnyelvű TV-csatorna, a nemrég elkészült közös történelemtankönyv, vagy a 2007-től a két országot összekötő TGV gyorsvasút a jéghegy csúcsa csupán.
Szintén érdemes megemlíteni, hogy a francia-német alapú előőrs (szorosabb integrációt megvalósító szűkebb országcsoport) terve eredetileg Merkel táborának jeles képviselőitől származott. S az utóbbi hónapokban is – többek között az új EU-szerződés francia elutasítását követően – a német konzervatívok soraiból szorgalmazták leghangosabban. (Nem mintha Schröder nem eresztett volna meg pár telefonhívást néhány uniós kollegájának ugyanezzel a céllal, de ő funkciójából adódóan ezt valamivel diszkrétebben tette.)
Ami a francia-német páros kívülállókkal való flörtöléseit illeti, ez nem hogy nem veszélyes, de egyenesen kívánatos. Az EU-védelempolitika eddigi valamennyi előrelépésére a Párizs-Berlin-London háromszög egyeztetései után került sor, a weimari háromszög Lengyelország édesgetésében játszhat fontos szerepet, az „Öt nagy” (Párizs, Berlin, London, Róma és Madrid) szorosabb együttműködése pedig a rendőri-hírszerzési operatív munka során létfontosságú. Schröder saját diplomáciai ügyetlensége, hogy a német hagyományoktól eltérően a kicsi és új tagországokkal nem sikerült kellőképpen barátságos kapcsolatokat ápolnia: ez a hiba feltétlenül mielőbbi korrekcióra szorul majd.
Ám mindezek a külső partnerek a francia-német motor alapvető és központi szerepét egyetlen pillanatig sem kérdőjelezik meg. Sőt: minél kevésbé tűnik exkluzívnak a páros, annál gyorsabban csökken a külső ellenállás és válik eladhatóvá az integráció továbblépésének egyetlen életképes útja: az Unió egésze számára egyfajta húzóerőként szolgáló, francia-német alapú előőrs gondolata.
3. A német külpolitika hagyományos ingadozását nem a középszerű politikusok, hanem az őket látványosan irányító események fogják pályára állítani.
A hidegháború vége óta felgyorsuló történések mind transzatlanti, mind pedig európai vonalon meglehetős egyértelműséggel mutatnak egy bizonyos irányba. Az európai-amerikai strukturális feszültségeket[1], illetve az amerikai „birodalom” egyre erősebbé váló külső-belső kérdőjeleit[2] itt és most nem érdemes részletezni. Miként az immár Huszonötös EU-n belüli sokféleség politikai-intézményi kezelésének szükségességét[3] sem fejtjük ki, és az Európa demokratikus legitimációjához[4] elengedhetetlen politikai-stratégiai ütőkártyák (végső soron az európai szuverenitás) megőrzésének jelentőségébe sem mélyedünk bele.
Ezúttal mindössze egyetlen zárómegjegyzésre szorítkozunk. Nevezetesen, hogy a jövő az európaiak Amerikához képest való nagykorúsodásáé és a francia-német alapokon nyugvó előőrsé – akár tetszik ez Washingtonban (és sok más egyebütt), akár nem. S függetlenül attól, hogy az európai politikai elit – mindenekelőtt a francia és a német vezetés – képes-e ezt a vonalat már ma követni, vagy csupán külső pofonok és belső válságok sorozata után jut majd el ugyanide.