Mindazonáltal a huszonötös unióban fokozatosan kezd teret hódítani a belső differenciálódás. Lévén, hogy a tagállamok közötti, egyre erősödő különbségek elodázhatatlanná teszik az ún. változó geometria megvalósítását. A csoportokba rendeződés ugyanis az eddigi „acquis” konszolidálásának és az integrációs folyamat továbbvitelének egyetlen módja. Nem csupán technikai megfontolásokból (elég egy pillantást vetni a Tanács gyűléstermében újonnan összeeszkabált, negyed futballpálya hosszúságú asztalra, minek kapcsán Timothy Garton Ash, brit elemző megjegyezte, hogy „a szovjet békekonferenciák hangulatát” idézi az új felállás), de mindenekelőtt politikai okokból (a tagállamoknak az európai projekt tartalmára és végcéljaira vonatkozó ellentétei folytán).
2004 tavaszán igen fontos dokumentumot tett le az uniós vezetők asztalára egy, a Bizottság által felkért tanácsadói csoport. A különböző EU-tagállamok exminisztereit, tudósait, üzletembereit tömörítő “bölcsek" testületének feladata egy “fenntartható projekt" kidolgozása volt az Unió számára. Ennek ők “A politikai Európa létrehozása" címet adták, és javaslataikhoz néhány roppant helytálló észrevételből indultak ki. Dióhéjban összefoglalva abból, hogy az EU sokrétű problémáinak eredőjében Európa önfeladása áll.
Vagyis: jelen nyomoraink első számú oka az, hogy - az Unió politikai tartalma körüli megosztottság miatt - semmi nem védi-képviseli kellőképpen Európa saját társadalmi, gazdasági és kulturális modelljét. A megoldás persze legalább ennyire nyilvánvaló. Eszerint: “Egyes tagállamok még sokáig nem lesznek készek a politikai unióhoz szükséges szuverenitás-átadásra. Az Unió területét koncentrikus körökbe kell rendezni: egy politikailag szorosan integrált, mindenki számára nyitva álló mag; egy a mai, kibővült Európai Unióhoz közeli csoportosulás; valamint a kötődő, idővel talán majd csatlakozó országok szélesebb csoportja, mely gazdasági, pénzügyi és társadalmi szolidaritásra épül". Hosszú távon valamennyi forgatókönyv az előőrs-alapú konstrukció felé mutat.
E tekintetben különösen mulatságos az "alkotmányos" szerződés tervezetét kidolgozó Konventben elnöklő Valéry Giscard d’Estaing, illetve a brüsszeli Bizottság máig legnagyobb elnökeként számontartott Jacques Delors magatartása. A franciaországi kampányban mindkettő teljes mellszélességgel az "igen" mellett kötelezte el magát. Végső soron alighanem azért, mert pontosan tudják: az az égvilágon semmit nem jelent. Korábban mind Giscard, mind pedig Delors számtalan alkalommal hangoztatta, hogy meggyőződése szerint a kibővült Európa közös ambíciói nagyjából a nyolcvanas évek közepén született Európai Egységokmány szintjén határozhatók meg reálisan. Vagyis mintegy négy szerződéssel a mostani előtt. És igazuk van. Az előőrs megindítása terén pedig már réges-rég nem a "vajon", hanem csupán a "mikor" a kérdés.
A jelen uniós állapotok mindehhez a sürgősség felkiáltójelét társítják. Nevezetesen az európai közvélemény és az Unió viszonyára való tekintettel: a félrevezető módon demokratikus deficitként emlegetett politikahiány okán. Mert mégis ki gondolhatja komolyan, hogy egy eredeti célkitűzéseit eláruló, saját modelljét feladni kész, autonómiájáról önként lemondó Európa valaha is megnyerheti magának az állampolgárokat? Az egyedüli út az előőrs létrehozása lehet: az európai szuverenitás védelmére elkötelezett úttörő országcsoport megszervezése, mely idővel képes lehet erre a pályára vonzani a többi tagállamot is.
A francia megközelítés különösen izgalmas e téren. Franciaország Európa-politikájának kiindulópontjában ugyanis a Giscard és Delors által felvázolt kétprojektes elképzelés áll. Párizs semmilyen más módon nem tudja ugyanis feloldani az őt már jó ideje – korántsem csupán a mostani tizes bővítés folytán – gúzsba kötő ellentmondást. Vagyis azt a helyzetet, amiben az egyik oldalon a jelen integrációs fok nem elegendő az Európa-nagyhatalom elképzelés megvalósításához (Európa teljesértékű, autonóm nemzetközi szereplővé válásához), a másikon viszont az integráció össz-uniós szintű mélyítése automatikusan ennek az Európa-nagyhatalom koncepciónak a kisebbségbe kerülését eredményezné.
Az egyetlen megoldás tehát az „együtt élni akarás” (vouloir vivre ensemble) és az „együtt tenni akarás” (vouloir agir ensemble) kettéválasztása. Más szavakkal: a külvilághoz való viszony passzív és aktív elemeinek a résztvevők politikai akarata alapján történő elkülönítése. Európa-térség már önmagában („az egymásrautaltság kezelésének laboratóriumaként”) is modellt jelent más regionális tömörülések számára. Ahhoz azonban, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a valódi multilateralizmusnak kedvező kiegyensúlyozottabb erőtér alakuljék ki, Európa-nagyhatalom megjelenésére és aktív szerepvállalására is szükség volna.
Ám uniós körben jelenleg ezzel ellentétes tendencia figyelhető meg: a „nagy Európa” szintjén kierőltethető mélyítések szorgalmazása. llyen körülmények között az ebben rejlő lehetőségek maximálására, illetve az adott kereteken belül konkrét, a rugalmasságra építő projektekre érdemes helyezni a hangsúlyt. S határozottan nem a huszonötös, harmincas, negyvenes Unió mélyítésére, mely csupán a szuverenitás erózióját eredményezi (lévén, hogy a tagállamok által átruházott szuverenitást összeurópai szinten semmi nem hajlandó, illetve képes védeni). Tudván, hogy az események nyomása alatt előbb-utóbb úgyis elodázhatatlanná válik majd az Európa-nagyhatalom és az Európa-térség projektek szétválasztása. Mint azt az integráció kitalálójaként tisztelt Jean Monnet mondogatta előszeretettel: „Nincsenek túl korai gondolatok. Csak megfelelő pillanatok vannak, amiket tudni kell kivárni”.
Jelen cikk a szerző korábbi írásai alapján összeállított kompiláció:
http://hajnalka-vincze.com/Publications/21
http://hajnalka-vincze.com/Publications/26
http://hajnalka-vincze.com/Publications/27
http://hajnalka-vincze.com/Publications/94