Az előadás szemügyre veszi 1. A transzatlanti kapcsolat általános ismertetőjegyeit; 2. A közép-európai országok néhány közös jellemzőjét; 3. Az iraki részvétel "miért"-jét és "hogyan"-ját; 4. A kollektív védelem kényes kérdését.

A transzatlanti kapcsolat általános ismertetőjegyei

A transzatlanti kapcsolatot jelenleg egy törékeny egyensúlyi helyzet jellemzi, melyet egyrészt az óceán két partja közötti hatalmi erőpróba, másrészt az európaiak belső megosztottsága határoz meg. Mindkettő az európai önállóság/atlanti gyámság dilemma köré rendeződik. A mostani patthelyzet alapvetően abból adódik, hogy az Egyesült Államok már nem képes maradéktalanul fenntartani az európai partnerei-vetélytársai feletti irányítást, utóbbiak pedig még nem képesek maradéktalanul felvállalni saját autonómiájukat.

A) az autonómia-kérdés

•    a transzatlanti fejtörő és az európai bizonytalankodások középpontjában
•    stratégiai fogalom, amely azonban nagyon is konkrét alapokra támaszkodik: hiánya vagy csökkenése pedig valamennyi tevékenységi területre kihatással van
•    egyszerre számos vetület: politikai, műveleti, technológiai, ipari autonómia
•    együttesen bármilyen külső jelenlét és külső fellépés hitelességének előfeltételét képezik
•    ezt az autonómiát azonban mind kívülről (Egyesült Államok), mind belülről (atlantista tagállamok) gyakorta megkérdőjelezik
•    az európai önállóság értelemszerűen az Egyesült Államokhoz képest kerül meghatározásra (ami nem jelenti automatikusan, hogy az Egyesült Államok ellenében)

B) együttműködés vagy/és versengés

•    áldilemma: az erőviszonyokban beállt egyensúlyi helyzet következtében ma mindkettő egyaránt elkerülhetetlen
•    az európai kül-, biztonság- és védelempolitika kapcsán állandó kérdés: a washingtoni politika kiegészítőjeként avagy ellensúlyozásaként működik-e (majd)
•    egyetlen tisztességes válasz : mindkettőként – az adott helyzet függvényében (tekintettel arra, hogy az aktuális kérdésben egyetértés van-e avagy sem az óceán két partja között) hol az amerikai politikához hozzáadott értékként, hol annak alternatívájaként
•    mindkét esetben elengedhetetlen előfeltétel: autonómia (e nélkül sem a hozzáadott érték, sem az alternatíva nem hiteles)

C) európai megosztottság

•    háromszintes törésvonal a következő kérdésekre vonatkozó koncepciók szerint: 1. a transzatlanti kapcsolat alapjai (önállóság vagy alárendelődés); 2. az integrációs projekt tartalma (Európa-nagyhatalom vagy Európa-térség); 3. a világrend kívánatos alakulása (többpólusú vagy egypólusú).
•    transzatlanti  kapcsolat: egyetértés a partnerség megőrzésének és erősítésének célját illetően, egymásnak ellentmondó elképzelések arról, hogy ezt miként lehet elérni (egymás autonómiájának tiszteletben tartásával és netán kölcsönös függőségek felvállalásával avagy az autonómiáról való egyoldalú – európai – lemondással)
•    integrációs projekt: egyetértés az Európai Unió építésének célját illetően, egymásnak ellentmondó elképzelések arról, hogy ez mit tartalmazzon (teljesértékű stratégiai szereplővé válást, avagy politikákat csak ott és addig, ahol és ameddig az az Egyesült Államok számára hasznos, de legalábbis nem zavaró)
•    nemzetközi rend: egyetértés annak fenntarthatóvá tételét mint célt illetően, egymásnak ellentmondó elképzelések arról, hogy ezt mi biztosíthatja (a többpólusúság – tehát a valódi multilateratlizmus, tehát legitimitás, tehát hosszú távú stabilitás záloga – avagy transzatlanti egypólus, amely belül kiegyensúlyozatlan, kívül pedig irányított multilateralizmushoz vezet)

D) érdekek

A mostani patthelyzetben mindkét félnek alapvető (noha helyenként egymással szögesen ellentétes) érdekei fűződnek a status quo fenntartásához.
Az Egyesült Államok számára európai szerepvállalása (elsősorban a NATO útján) a következő előnyökkel jár:
- legnagyobb gazdasági-kerekedelmi vetélytársa feletti – korántsem önzetlen – gyámkodás legitimálása;
- az európai ügyekbe való beleszólásának intézményi fügefalevele;
- létfontosságú hídfőállás az „eurázsiai sakktáblán folytatott játszmájához”;
- a konfliktuskezelési költségek és kockázatok számára rendkívül előnyös megosztása;
- a hadiipara által a technikai és doktrinális szabványok útján „foglyul ejthető” piac ;
- katonai akcióihoz pszeudo-multilaterális paraván;
- nem utolsó sorban pedig legkomolyabb potenciális „egyenrangú vetélytársa” teljesértékű nemzetközi szereplővé válásának korlátozása.

Ami az autonóm Európa híveit illeti, számukra a NATO ebben az aszimmetrikus formájában mindenképpen átmeneti, ám pillanatnyilag megkerülhetetlen szervezet.
- részben mert ma az uniós kormányok zöme erősen atlantista lévén (szemben saját közvéleményeikkel és hanyagolva a hosszú távú stratégiai megfontolásokat), ők a Szövetség keretei között könnyebben rávehetők az európai képességek korszerűsítésére;
- részben pedig mert e képességek szintje a minden körülmények közti maradéktalan autonómia szempontjából kulcsfontosságú területeken egyelőre messze elmarad a kívánatostól és a szükségestől egyaránt.

A közép-európai országok néhány közös jellemzője

Sok és sokféle okból kifolyólag a volt kommunista tábor országai egy globális-dobozolós felfogásban közelítették meg „euro-atlanti”-nak nevezett nyugati integrációjukat. Eszerint a NATO-csatlakozás és az EU-ba történő belépés ugyanannak az éremnek a két oldala. A „nyugathoz való visszatérés” egyfajta harmonikus egészként jelenik meg, melyben a biztonság a „NATO-dobozban”, a jólét az „EU-dobozban” található. Ezt az álomvilágszerű koncepciót mindinkább próbára teszi a realitás: legyen szó akár az Atlanti-óceán két partja közötti strukturális feszültségekről, akár az amerikai hatalmat övező – mindinkább szaporodó – kérdőjelekről, akár az európai építkezés folyamatának belső logikájáról.

A)    közös nehézségek

- a fegyveres erők fájdalmas-nehézkes reformja (területvédelem vs. külső hadszíntereken való bevetés)
- bizonytalan alapokon folyó stratégiai tervezés végig a kilencvenes évek első felében
- a védelmi (és külpolitikai) kérdések gyakori túszul ejtése pártpolitikai megfontolások által
- mindezek a problémák korántsem csupán a közép-európai országok sajátjai, ám őket különösen érintik (Varsói Szerződés öröksége, stratégiai gondolkodás hiánya, eleve rendkívül behatárolt költségvetési mozgástér)

B)    atlantista szemléletvilág

- a közép-és kelet-európai országok meggyőződése szerint egyedül az Egyesült Államok (a NATO útján) garantál(hat)ja nemzeti területük biztonságát
- katonai teljesítményük hiányosságainak fényében nagy a kísértés, hogy ezeket a Washington felé tett ígéretek és hűségnyilatkozatok útján próbálják ellensúlyozni

C)    új helyzet

- az EU-csatlakozást követően „küldetés teljesítve” állapot: a külpolitikát 1989. óta uraló prioritásrendszer teljes felülvizsgálatra szorul
- a számtalan transzatlanti „vita” immár első kézből való megtapasztalása
- az európai védelempolitika tagadhatatlan dinamikája
- a térséget fenyegető biztonsági kihívások zöme nem katonai jellegű és az Unió hatósugarába tartozik
- a közvetlen szomszédság (pl. Balkán) stabilitását mindinkább katonailag is az Európai Unió biztosítja
- a védelempolitikai téren folyó gondolkodás fokozatos európaizálódása a régi és az új tagállamoknál egyaránt megfigyelhető: mélyen húzódó, hosszú távú folyamatról van szó, mely még az iraki válság tetőfokán és az akkori megosztottság dacára is lankadatlanul haladt tovább (konkrét lépésekhez vezető francia-brit le touquet-i csúcstalálkozó, az EU első katonai műveletei 2003 márciusában és júniusában, Európai Biztonsági Stratégia, az uniós Katonai Törzs kiegészítése egy embrionális önálló parancsnoksággal, Európai Védelmi Kollégium stb.)

Esettanulmány 1: Az iraki részvétel

Az iraki válság idején Magyarország az amerikai álláspont mögé felsorakozó „új Európához” tartozott. A kormány 2002 decemberében beleegyezett, hogy az amerikai hadsereg iraki emigránsok kiképzésére használja a taszári támaszpontot, Medgyessy miniszterelnök pedig aláírta a washingtoni politikát támogató, január 30-án közzétett ún. Nyolcak levelét. A magyar Parlament zöld utat adott a NATO Törökországba irányuló csapatainak és felszereléseinek az országon keresztül történő szállításához, és Magyarország – Belgiumhoz és Franciaországhoz hasonlatosan – megnyitotta légterét az iraki beavatkozás keretében ténykedő amerikai-brit erők számára. Mindazonáltal a kormány tartotta magát ahhoz, hogy harcoló csapatokat nem küld Irakba. A magyar szállítókontingens (300 fős zászlóalj) így tehát 2003 júniusában érkezett a helyszínre: azt követően, hogy az ENSZ BT 1483-as határozata világosan megkülönböztette egymástól a „megszálló hatalmakat”, illetve „a nem megszálló hatalomként az iraki stabilizálásban részt vevő államokat”.
- a kormány Washingtont támogató álláspontja miként a koalíció többi országában, úgy hazánkban is szemben állt a közvélemény túlnyomó többségével
- érdemes szem előtt tartani a közép- és kelet-európai országok „regionális kontextusát”, ahol egyfajta versenyfutás folyik az Egyesült Államok kegyeiért (ilyen körülmények között meglehetősen nehéz kakukktojásként távol maradni a térség általános tendenciájától)
- számolni kell a már említett, a katonai teljesítmény elégtelenségeinek, illetve a túlvállalásokból adódó ígéretszegéseknek a kompenzálására irányuló törekvéssel
- Medgyessy miniszterelnök a Libération c. francia napilapban „csapdahelyzetről” beszélt (arra utalván, hogy miután a felkérés megérkezett, politikailag felettébb nehezen lehetett volna nem venni róla tudomást)

Esettanulmány 2: A kollektív védelem kérdése

Az európaiak kollektív védelme ma felemás helyzetben található a NATO nem valóságos és az EU nem hivatalos garanciái között. A közép- és kelet-európai országok magatartása különösen ellentmondásos: a fiktív biztosítékot nyújtó NATO-hoz való ragaszkodásuk jegyében azok táborát erősítik, akik következetesen megtorpedóznák az EU valós védelmet nyújtó stratégiai szereplővé válását. Külön iróniája a sorsnak, hogy a tényleges garanciák a múltban is, a jelenben is, annak az Amerikának a vonakodásán lúgozódtak semmivé, melyhez ők minden reményüket fűzik (vagy legalábbis fűzni próbálnák).

A)    A Washingtoni Szerződés 5. cikkelyének valósága

„A Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek és ennél fogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat a intézkedéseket - ideértve a fegyveres erõ alkalmazását is -, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”
- az előszeretettel misztifikált 5. cikkely megfogalmazásakor az amerikai diplomaták szövegmódosítások sorozatával ügyeltek rá, hogy az még véletlenül se tartalmazzon automatikus elköteleződést az európai szövetségesek felé.
- a beépített kibúvók – egy történelmi csavarral – a cikkely 2001. szeptember 11. utáni életbe léptetésekor váltak a napnál is világosabbá, amikor is rá való hivatkozással valamennyi NATO-tagállam maga választhatta meg milyen módon és mértékben siet az úgymond megtámadott Egyesült Államok segítségére
- Washington ráadásul a kilencvenes évek folyamán végig a NATO hagyományos funkciójából való továbblépésre ösztökélte szövetségeseit (a jól csengő „out of area or out of business” formulával figyelmeztetve őket, hogy a Szövetség vagy átképezi magát az 5. cikkelyen és a tagállamok területén kívüli feladatokra, vagy egyszer s mindenkorra relevanciáját veszíti)

B)    A retorika és ami mögötte van

Mindazonáltal a hivatalos dokumentumokban és egyéb megnyilvánulásokban a kollektív védelem folyamatosan a NATO „vadászterülete” maradt. Ki ezért, ki azért hangsúlyozza úton útfélen, hogy a Szövetség jelenti e téren Európa biztonságának „sarokkövét”.
- az Egyesült Államok mézesmadzagként használta a közép- és kelet-európai klientúra felé, plusz eurázsiai hídfőállásának fenntartásához talált benne kiváló fedőtörténetet
- a transzatlanti valóságban kevésbé jártas újonnan csatlakozók és csatlakozni vágyók azért emlegették előszeretettel a Szövetségnek ezt a funkcióját, mert 1. ők maguk ezt szerették volna benne látni; 2. átvették azokat a nyugati szólamokat, melyek ezáltal hangsúlyozták a NATO primátusát
- a rutinosabb európai rókák azonban egészen mást értettek a NATO „kollektív védelmi sarokkő” funkciójának aláhúzásakor. Ők ugyanis ekképpen igyekeztek egyrészt az európai védelempolitika megindítása számára rést találni (jelezve, hogy annak válságkezelésre szakosodása nem ütközik a Szövetség alapfeladatával), részben pedig az amerikai stratégia általi instrumentalizálásukat korlátok között tartani (a washingtoni elképzelések ugyanis a NATO funkcióinak kiszélesítése útján remélték-remélik a Szövetséget az Egyesült Államok globális stratégiájának eszközévé alakítani)

C)    Európai realitások

Az európai uniós védelempolitika fejlődésével párhuzamosan a NATO virtuális garanciája mindinkább visszássá vált, amennyiben hangoztatói kizárólagosságra – a kölcsönös védelmi garanciáknak az Európai Unión kívül tartására – törekedtek.
- az uniós kollektív védelmi garanciára vonatkozó polémiák kapcsán nem árt felidézni: az Amszterdami Szerződés J.1 cikke már 1997-ben a közös kül- és biztonságpolitika céljai közé sorolta az „Unió integritásának védelmét”. Ami adott esetben bőven elég hivatkozási alap lenne bármilyen kollektív védelmi intézkedés életbe léptetéséhez.
- Gustav Hägglund tábornok, az EU Katonai Biztottság korábbi elnökének nagy vihart kiváltó költői kérdése szerint: „Ha 280 millió amerikai gondoskodhat saját területének biztonságáról európai segédkezés nélkül, akkor vajon nem várhatnánk-e el, hogy 480 millió európai saját területének védelmét az amerikaik nélkül alakítsa ki?”
- Jean-Claude Juncker - az uniós kérdések egyik legtapasztaltabb ismerőjeként számontartott luxemburgi miniszterelnök - az új EU-szerződés megfogalmazása körüli vitákban kiválóan tapintott rá a lényegre: „Van aki komolyan azt hiszi, hogy ha nem foglaljuk ezt a záradékot a szerződésbe, akkor nem lesz érvényes? A kölcsönös védelmi záradék mindenképpen létezik, akár benne lesz a szerződésben, akár nem. Politikailag, katonailag, stratégiailag, földrajzilag egyaránt létezik. Magától értetődően.”

Vita