Az Európai Közösség (majd Unió) alakulását hagyományosan végigkísérik, a róla szóló polémiákat pedig szüntelenül táplálják magának a módszernek – az integrációs fázisok egymásutániságának, célok és eszközök felcserélhetőségének, a mennyiségi és minőségi változások elkülönülésének avagy egybemosódásának – bizonytalanságai. Az európai biztonság- és védelempolitika szárba szökkenését és rohamléptékben történő fejlesztését látva immár új dimenziót kapott az alapító Jean Monnet megállapítása, miszerint: „Ha újra kellene csinálni, a kultúrával kezdeném”. A huszonöt nemzeti stratégiai kultúra egységbe kovácsolásának lehetősége kapcsán ugyanis az elmúlt években igen sokféle nézet látott napvilágot. Ki úgy gondolja, hogy eleve kudarcra ítélt vállalkozás, ki arra lyukad ki, hogy idővel talán, valószínűsíthetően vagy kétségkívül megvalósulhat majd, ki pedig egyenesen azt állítja, hogy a sok évtizedes integrációs folyamatnak köszönhetően ez nem a jövő talánya, hanem már a jelen valósága. A kérdés annál is inkább aktuális, mivel az első tétova lépésnek tekinthető „Európai biztonsági stratégia” 2003. decemberi elfogadásával, az uniós ESDP képzési program elindításával, illetve az Európai Biztonsági és Védelmi Kollégium létrehozásával manapság egyre hangsúlyosabban kerül a figyelem homlokterébe a tagállami stratégiai kultúrák összeegyeztethetőségének problémája.

Az alábbiakban először a stratégiai kultúra fogalmát vesszük közelebbről szemügyre, azt követően pedig az uniós tagállamokat e téren megosztó törésvonalak sokaságát igyekszünk feltérképezni. Végezetül a különbözőségeken való felülemelkedés irányában, illetve azzal szemben ható erőkre összpontosítunk. Nyomatékosítva, hogy a szintézis megteremtése önmagában nem jelent értéket. Csupán akkor lehet legitim célkitűzés, ha a legkisebb közös nevező alapján felhígított, önálló politika követésére alkalmatlan konstrukció helyett az európai szuverenitást képviselni-védeni kész és képes, s ennek érdekében döntési és cselekvési hatékonyságot növelő kollektív megoldáshoz vezet.

A stratégiai kultúra fogalma és jelentősége

Nicole Gnesotto, az akkor még WEU (ma: EU) Biztonsági Tanulmányok Intézetének igazgatója már az ESDP uniós színekben történő útnak indításakor megállapította: „Nehéz elképzelni miként is hozhatnánk létre egy közös biztonság- és védelempolitikát anélkül, hogy azt ne csupán intézményekbe ágyazzuk be, de egy valamennyi európaira jellemző közös stratégiai kultúra kialakításába is”. Gnesotto rögvest pontosította, mit ért stratégiai kultúra alatt: „közös gondolkodásra, összegyeztethető reakciókra, koherens elemzésre irányuló célok és eszközök – röviden egy stratégiai kultúra, amely egyre inkább európai, s túllép a nemzeti biztonsági kultúrákon és érdekeken”.[1]

Az uniós helyzet bonyolultságát jól érzékelteti, hogy az EU-tagállamok között megtalálhatók atlantista és európaista, szövetséges és poszt-semleges, atomhatalmi státuszt élvező és nukleáris erőkkel nem rendelkező, fegyvergyártó és fegyvereit külső forrásból beszerző, honi területen kívüli beavatkozásokat vagy területvédelmet hangsúlyozó, katonai erő alkalmazásához szokott vagy a civil aspektusokat előnyben részesítő, nemzetekfeletti vagy kormányközi megoldásokat preferáló, új és régi, kicsi és nagy, szegényebb és gazdagabb, nagyhatalmi hagyományokkal rendelkező és azokat hírből sem ismerő, tengeri és szárazföldi tradíciójú, más-más égtáj felől érkező és más-más természetű kihívásokra érzékeny országok. Az uniós biztonság- és védelempolitika hátterében tehát ezeket a legkülönbözőbb hozzáállásokat kellene valamiképpen összhangba hozni egymással. Ami nyilván semmi esetre sem ígérkezik egyszerű feladatnak. Annál is kevésbé, mivel a stratégiai kultúra fogalma mögött éppen az a felismerés áll, hogy minden ország a maga sajátos módján értelmezi és reagálja le a nemzetközi történéseket. Ez pedig az Európai Unióban immár huszonöt eltérő szemléletet és affinitást jelent.

A hetvenes években eredetileg az adott lökést a stratégiai kultúrával foglalkozó elméleteknek, hogy nyilvánvalóvá lett: az ésszerűségen – statisztikai adatsorokon, racionális magatartásmintákon, játékelméleteken – alapuló mechanikus modellezés sorra az előrejelzések kudarcával végződik. Magyarán figyelembe kell venni olyan, a stratégiai kultúra gyűjtőfogalma alá sorolt egyedi tényezőket, melyek alapján az adott ország bizonyos döntési és cselekvési opciókat eleve kizár, míg másokat mondhatni ösztönösen előnyben részesít. A stratégiai kultúra tehát részben de facto leszűkíti a rendelkezésre álló választási lehetőségek skáláját, részben pedig sajátos megvilágításba helyezi azokat. Következésképp meghatározó szerepet játszik az államok kül-, biztonság- és védelempolitikájának konceptualizálása és gyakorlati megvalósítása terén egyaránt.

A vonatkozó irodalomban természetesen definíciók sokasága igyekszik megragadni azt a számtalan objektív és szubjektív összetevőt, melyek együttesen stratégiai kultúraként azonosíthatók.[2] Általában ide szokás sorolni a történelmi tapasztalatok és a földrajzi elhelyezkedés mellett a filozófiai-kulturális gondolkodásjegyeket, a gazdasági-társadalmi berendezkedés sajátosságait, valamint bizonyos hadi technológiák ismeretét, használatát, illetve a velük kapcsolatos preferenciákat. Mindezek az egymással is szorosan összefüggő tényezők egyedi szimbólumrendszerré ötvöződnek, ahol párhuzamok, metafórák, érvelési szerkezetek és diskurzus-elemek egyfajta kollektív értelmezési keretet alkotnak egyrészt a stratégiai környezet leírása (saját hely és kihívások meghatározása), másrészt pedig az erő alkalmazására (annak szerepére és mikéntjére) vonatkozó elképzelések számára.

Itt és most sem a számszerűsíthető és a kulturális paraméterek egymáshoz viszonyított súlyának részletezésébe nem mélyedünk bele, sem pedig a stratégiai kultúra elméletek közös, illetve eltérő pontjairól szóló vitákra nem térünk ki. Jelen írás témája szempontjából ugyanis csupán két mozzanat érdemel kitüntetett figyelmet. Az egyetemes racionalitást legalábbis erősen árnyaló stratégiai kulturális dimenziónak a ma már egyhangúan elismert léte, továbbá, hogy az elemzések többsége ezt bár hangsúlyosan időtálló, mégsem statikus jelenségként írja le. Hanem olyan fundamentumként, melybe törésként érzékelt események és úgynevezett formatív időszakok egyaránt beépülnek, folyamatosan táplálva és alakítva azt.

Stratégiai kulturális megközelítés szerint tehát egyszerre több irányban is felvetődhet az úgynevezett európaizálódás kérdése. Először is arra vonatkozóan, hogy vajon a stratégiai kultúra kialakulásában szerepet játszó objektív, szubjektív és technológiai tényezők közül melyek vannak összeurópai szinten jelen, illetve mennyire tudatosul ezek összeurópai jellege. Másrészt vizsgálandó az is, hogy vajon a tagállami stratégiai kultúrákat milyen mértékben és módon hatja át magának az európai integrációnak a „formatív tapasztalata”. Végezetül, de egyáltalán nem utolsó sorban pedig a gyakorlat és az identitás közötti kölcsönhatásra kell külön hangsúlyt fektetni. Annál is inkább, mivel az európai biztonság- és védelempolitika jelen szakaszában nyilvánvaló, hogy amikor „kultúrát” említünk, akkor korántsem antropológiai kategóriát, egyfajta homogén identitás kifejeződését értjük alatta. Mert bármilyen sok és jelentős közös összetevő rokonítja is egymással az európai országok biztonsággal kapcsolatos felfogását,[3]  két komoly megszorítást azonban feltétlenül szem előtt kell tartani.

Mindenekelőtt azt, hogy amiről ma az Unióban szó van és lehet, az nem egy átfogó stratégiai kulturális identitás megteremtése, hanem csupán egy, a működőképesség elengedhetetlen előfeltételeként mozgásba lendítendő „munkakultúra” kialakítása. Olyan roppant konkrét elemekkel, mint az uniós helyzetértékelő központ, a doktrínák és bevetési szabályok harmonizálása, a kiképzés, a hadgyakorlatok és a műveletek tanulságainak kollektív visszacsatolása. A fenyegetettség megítélése, illetve a biztonság garantálására irányuló politikák irányelvei terén ugyanis legalább valamiféle minimális tisztánlátásra feltétlenül szükség van mind az elodázhatatlan reformok végigviteléhez, mind a katonai beszerzések és missziók tervezéséhez, mind pedig a közvélemény támogatottságának megőrzéséhez. Az már egy egészen más kérdés, hogy ez a szűkebb értelemben vett, funkcionális biztonsági kultúra idővel talán az európai identitás kialakításának kulcsfontosságú építőkockája lehet.

Egyúttal azt is érdemes figyelembe venni, hogy a „közös” kül-, biztonság- és védelempolitika korántsem „egyetlen” politikát jelent. Az angol és francia nyelvben is jól érzékelteti ezt egyik oldalon a közös pénzre (single currency vagy monnaie unique), a másikon a közös kül-, biztonság- és védelempolitikára (common foreign, security and defence policy vagy politique étrangère, de sécurité et de défense commune)[4] használt jelzők közötti egyértelmű különbségtétel. Miként az uniós politikában, úgy az uniós stratégiai kultúrában is csupán keresztmetszetről beszélhetünk. Vagyis ezeken a területeken – ellentétben az euró bevezetése által teremtett helyzettel – az „összeurópai” szemlélet és cselekvés nem lép a tagállami megközelítések és akciók helyébe. Hanem pusztán azok átfedéseit és közös pontjait igyekszik hangsúlyozni, adott esetben erősíteni. Uniós megnyilvánulásra tehát kizárólag a metszetből kirajzolódó helyeken és módokon nyílik alkalom.

Sokdimenziós EU-mozaik[5]

A korábban már jelzett tagállami sokszínűség kapcsán nem árt néhány megjegyzést előrebocsátani. Mindenekelőtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy a gyakorlatban lényegesen nagyobb a konvergencia az egyes EU-országok között, mint arra első ránézés alapján következtetni lehetne. Ám ez a megállapítás azonnal árnyalásra is szorul. Egyrészt mert alapvető elvi kérdésekben változatlanul feloldhatatlannak tűnő ellentétek húzódnak bizonyos országok és országcsoportok között: ezeken hol sikerül átlépni az adott konkrét teendőkre való összpontosítással, hol nem. Másrészt pedig a katonai-védelmi tárgyú problémák megjelenítése a nyilvános vitákban és diskurzusokban európai szempontból erősen fragmentáltnak mondható. Az egyes tagállamok állampolgáraihoz ugyanis más és más – hazai fogyasztásra szánt, nemzeti szemüvegen keresztül megszűrt – információ érkezik a biztonságot, szűkebben pedig az uniós védelempolitikát érintő témákról. S lévén, hogy az EU-országok hírügynökségei nincsenek hermetikusan elzárva a egymástól, az ilyen típusú „renacionalizálás” felettébb látványossá teszi, ezáltal tudatosítja és alighanem tartósítja is a különböző nemzeti stratégiai kultúrák között eleve megfigyelhető eltéréseket.

Már történelmi örökségénél fogva is másként viszonyul a katonai-védelmi tárgyú kérdésekhez az érthető okokból óvatos és vonakodó Németország, a gyarmatosító múltjának hagyományait aktivitásában máig őrző Franciaország és Nagy-Britannia, a mélyen gyökerező – nem rákényszerített – semlegességi tradíciót ápoló Svédország, vagy éppen az olyan poszt-kommunista országok, ahol nem feltétlenül egyik napról a másikra vész a feledés homályába a hadsereg múlt rendszerbeli szerepe. A földrajzi elhelyezkedés szintén egészen más irányú figyelmet és éberséget fejlesztett ki és tart elevenen mondjuk Finnországban, Szlovéniában vagy Görögországban, de olyan tényezők, mint a hadkiegészítés sorozáson vagy önkéntességen alapuló rendje, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagsága, a parlamenti ellenőrzés megvalósulásának részletei, vagy éppen a nukleáris csapásmérő erők (autonóm vagy külső hatalomhoz kötött) léte vagy nemléte is alapvetően más-más kontextusba helyezi a különböző országokban a biztonságról folyó gondolkodást. Az alábbiakban csupán felsorolásszerűen kerül bemutatásra néhány, uniós vonatkozásban gyakran emlegetett választóvonal.

Az EU-tagországok státuszának sokszínűsége kapcsán mindenekelőtt a változó geometriájú szövetségi részvételt szokás hangsúlyozni. A huszonöt uniós országból tizenkilenc tagja a NATO-nak, hat azonban nem: Ausztria, Ciprus, Finnország, Írország, Málta és Svédország. Utóbbiak közül négyen tagjai a Szövetség Partnerség a Békéért programjának, ám Ciprus és Málta a NATO-val ilyen típusú kapcsolatot sem létesített. Dánia bár az EU-nak is, NATO-nak is tagja, az uniós szerződéshez csatolt – a dán „opt-out” megoldást rögzítő – jegyzőkönyv értelmében az uniós védelempolitikának sem a döntéshozatalában, sem a megvalósításában nem vesz részt. Az úgynevezett poszt-semleges, vagy nem-szövetséges (non-allied) EU-országok pozíciója szintén felettébb jellegzetes: minden egyes esetben más-más okra vezethető vissza, soha nem zárta ki az ENSZ vagy EBESZ égisz alatt folytatott aktív szerepvállalást, napjainkban pedig szüntelen átalakuláson megy keresztül az „el nem kötelezettséghez” való hozzáállásuk. Bárhogy is legyen, két ponton jól érzékelhetően gazdagítják az európai uniós védelempolitika fejlődését. Részben a válságkezelés nem katonai vetületeire összpontosítva nagyban hozzájárulnak a specifikusan európai – a katonai és civil dimenziók közötti szerves összefonódásban kifejeződő – megközelítés kikristályosodásához. Ráadásul (lévén, hogy ők maguk nem tagjai az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének) fontos szövetségesek minden, az EU döntési és cselekvési autonómiáját szorgalmazó politika számára. Tény ugyanakkor az is, hogy – ezúttal az atlantista tábort erősítve – az Unión belüli kölcsönös segítségnyújtási garanciák szerződésbe fogalalásának legvehemensebb ellenzői is közülük kerültek ki. Még akkor is, ha egyes hivatalban levő politikusaik időről időre megállapították, hogy az elvi elutasítás dacára az EU-n belüli kollektív védelmi kötelezettséget de facto magától értetődőként kezelik.

Szintén gyakran találkozhatunk egyik oldalon a Nagy-Britannia és Franciaország által fémjelzett aktív beavatkozó, a másikon pedig a Németországgal illusztrált pacifista befelé forduló attitűd közötti szembeállítással. Vagy a külső válságkezelésre fókuszálás, illetve a – földrajzi okokból kifolyólag például Finnországban, Lengyelországban, Görögországban továbbra is roppant hangsúlyos – területvédelmi prioritás ütköztetésével. Az iraki válság apropóján az „új” és a „régi” tagállamok közötti lehetséges választóvonal kérdése is a reflektorfénybe került, ezt azonban igen hamar megcáfolta az a nyilvánvaló tény, hogy miként a „régiek”, úgy az újonnan csatlakozók sem kezelhetők egységes blokként. Az országok ugyanis saját nemzeti szempontú – helyesen vagy tévesen felfogott – érdekeik szerint, az éppen adott kérdéseknek (és a hozzájuk kötődő alkulehetőségeknek) a függvényében rendeződnek alkalmi táborokba. Két szempontból azonban kétségtelenül rokoníthatók egymással (egyúttal viszont a régiek egy népes csoportjával is) az új tagállamok: a költségvetés szűkössége, valamint az atlantista szemléletmód terén.

Ami a katonai kiadásokat illeti, a Tízeknél –  akik csatlakozásával egyik pillanatról a másikra 13 százalékot zuhant az egy főre jutó uniós GDP-átlag – az államháztartáson belül a védelmi büdzséknek nyilván különösen komoly vetélytársakkal kell számolniuk. Egyébiránt az Unió egészében általános tendencia a katonai költségvetések stagnálása, illetve csökkenése – időszakos kivételt ez alól leginkább csak Franciaország és Nagy-Britannia képez. Rendkívül határozottan kisebbségben vannak azok az EU-országok, ahol a védelemre szánt összeg meghaladja a GDP 2 százalékát (beleértve Görögországot is, aki viszont regionális aggályaiból kifolyólag 4 százaléknál is többet fordít katonai célokra). A nagyok és kicsik közötti aránytalanság szintén nem elhanyagolható tényező: Párizs, London, Berlin és Róma adják együttesen az uniós védelmi kiadások közel háromnegyedét.

Az atlantista tábor és az autonóm Európát szorgalmazók közötti ellentétek vonatkozásában itt és most csupán egyetlen észrevételre szorítkozunk. Nevezetesen, hogy bármilyen helytálló legyen is lényegét tekintve, sok tekintetben mégis félrevezetőnek bizonyulhat a brit-francia ellentétpárban megjelenített szembenállás. Ha ugyanis dogmatikusan ragaszkodnánk a leegyszerűsített képlethez, nehezen volnának magyarázhatók olyan közismert tények, mint például a terrorizmus elleni fellépés terén rendkívül szoros francia-amerikai együttműködés, vagy Nagy-Britanniának az európai hadiipar irányában megnyilvánuló – igaz, nem akármilyen szemtengely-akrobatikát igénylő – kacsintgatásai. A két ország stratégiájának alapvető különbségei mögött ugyanis nem árt észben tartani a kiindulópontok közötti egyezést. Párizs és London egyaránt az Egyesült Államokkal szoros partnerségben kívánja kialakítani az ESDP-t – ám ez Franciaországot (a britekkel ellentétben) nem akadályozza meg abban, hogy adott esetben bármikor kritikával illesse Washington kül-és biztonságpolitikai opcióit.

Párizs és London egyaránt elfogadja, hogy autonóm cselekvést biztosító európai képességekre van szükség – ám ebben a britek csak „végső esetre” gondolkoznak (és a megvalósítás politikailag-gazdaságilag kényesebb pilléreit készek volnának feladni), míg a franciák politikai alapelvként kezelik, és minden ponton ragaszkodnak előfeltételeinek megteremtéséhez, illetve megőrzéséhez. Kettőjük között az alapvető különbség abból adódik, hogy másként ítélik meg az uniós védelempolitika kialakítását az európai-amerikai kapcsolatok perspektívájában. Miközben Nagy-Britannia számára egy stratégiailag elkerülhetetlen, de politikailag rendkívül rizikós kérdésről van szó, addig Franciaország szemében nem csupán egy elkerülhetetlen, de minden tekintetben legitim folyamat zajlik. Mely nem hogy nem veszélyezteti az óceán két partja közötti együttműködést, éppen ellenkezőleg: ez az egyetlen mód arra, hogy transzatlanti viszonylatban egy kölcsönösségen alapuló, kiegyensúlyozott partnerség alakuljon ki. A két szemlélet közötti ellentmondás az autonómia fogalmának értelmezésében, valamint az önállóság kézzelfogható tartóoszlopainak feladása, avagy védelme kapcsán kristályosodik ki. Ilyenkor válik egyértelművé, hogy a Csatorna két oldalán gyökeresen más képet festenek mind az európai integráció tartalmáról, mind a transzatlanti kapcsolat belső logikájáról, mind pedig a nemzetközi rend kívánatos alakulásáról.[6]

Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy például a kormányköziség-közösségiesítés dilemmájának vonatkozásában egészen máshol húzódnak a frontvonalak. A transzatlanti témában – sok más régi tagállammal együtt – szisztematikusan London mögé felsorakozó újak a Konvent munkálatai alatt például lényegesen közelebb voltak a szupranacionális vetületet erősítő, illetve a szűkebb „elit” csoport(ok)ba rendeződést ellenző érveléshez. Nagy-Britannia itt sokkal inkább Franciaországgal került egy táborba – noha szögesen ellentétes okokból. Míg London kizárólag a képességek erősítése érdekében szeretné az erre elkötelezettebbeket szűkebb csoportban tudni, addig Párizs a politikailag ambiciózusabbak számára (is) biztosítaná ezt a lehetőséget. S bár biztonság- és védelempolitikai téren mindketten határozottan megtorpedózzák a nemzetekfeletti dimenzió térnyerését, egyáltalán nem mindegy, hogy ezt ki miért teszi. A britek egyrészt az atlanti síkon nap mint nap megkérdőjelezett szuverenitásukat (de legalábbis annak maradékát) kívánják azáltal fenntartani, hogy a kontinens irányában foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Másrészt attól tartanak, hogy a „nemzetekfelettesítéssel” járó összeurópai érdekmegjelenítés óhatatlanul az Egyesült Államoktól való függetlenedés felé mozdítaná az integrációt. A franciák viszont pont azért ódzkodnak bárminemű szupranacionális megoldástól, mert az szerintük – a jelen körülmények között – mindenképpen az általuk képviselt Európa-nagyhatalom (az Unió mint független, érdekeit és értékeit szuverén módon megjeleníteni és védeni képes, teljesértékű geopolitikai szereplő) elképzelés kisebbségbe kerüléséhez vezetne.

Végezetül csupán két, az uniós stratégiai kultúrák közötti differenciálási szempontot idézünk fel: a hadiipari kapacitások, illetve a nukleáris csapásmérő erők kérdését. A fegyvergyártás terén az OCCAR, illetve a LoI égisze alatt[7] együttműködő országok (előbbiben Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország vesz részt, utóbbiban négyük mellett még Spanyol- és Svédország is) e szektorban az Unió termelésének 90 százalékát adják. Márpedig az európai ipari-technológiai bázis megőrzésének kérdéséhez nyilván egészen máshogy viszonyulnak a gyártó-eladó, illetve az általában csak a lehető legolcsóbb beszerzés jelszavát szemük előtt tartó, önálló gyártási kapacitásokkal nem rendelkező tagállamok. Ami a nukleáris fejtörőt illeti, ezúttal mindenekelőtt annak az óriási szakadéknak a jelzésére szorítkozunk, melynek egyik oldalán a két európai atomhatalom, a másikon a többi EU-tagállam található (köztük olyanok, mint a már az atomenergia békés felhasználásától is erősen viszolygó Németország, vagy az atomfegyverek tárolásának kategorikus tiltását nemzeti biztonsági dokumentumában explicit módon megfogalmazó Ausztria). Továbbá azt a szintén jellemző, egyelőre nem kevésbé áthidalhatatlannak tűnő szakadékot említjük, ami a nukleáris csapásmérő erőt  (force de frappe) szuverenitása zálogának tekintő Franciaországot, illetve a saját atomarzenálját mind a képességek, mind a doktrínák, mind az utánpótlás terén egyértelmű amerikai függésben fenntartó Nagy-Britanniát választja el egymástól. S bár a nukleáris politikát illetően az EU-tagállamok között máig megkérdőjelezetlen konszenzus uralkodik a tekintetben, hogy azt tabuként kezelve bármiféle uniós napirendtől maximálisan távol kell tartani, azért azzal mindenki tisztában van, hogy a kérdés tisztázása mind nehezebben megkerülhető politikai, stratégiai és kulturális kihívást jelent az Unió egésze számára.

Közös és/vagy stratégiai kultúra

Az imént felvázolt tagállami sokszínűséget nézve nem lehet véletlen, hogy éppen a védelempolitika kapcsán már régóta csak úgy burjánzanak a különböző rugalmassági (szűk országcsoportokba való tömörülést előirányzó) forgatókönyvek. Melyek azonban már felvetésükkor rögvest fogas kérdésekkel találják szemben magukat. Tudniillik mindjárt indításként annak eldöntésével, hogy vajon katonai képességek, politikai ambíciók, stratégiai kultúrák vagy netán földrajzi elhelyezkedés alapján szerveződjenek-e ezek a bizonyos körök. Nyilvánvaló ugyanis, hogy mindegyik melett szólnak érvek, s hogy megvalósítás esetén részben egymást átfedő, részben egymással rivalizáló karikák sokasága rajzolódna ki. Ám mindezeket a fejtörőket átmenetileg háttérbe szorítva, az ESDP – összuniós projekt lévén – jelenleg a huszonötös keretek között lefektetendő-létrehozandó képességbeli, politikai és kulturális alapokra koncentrál. Bennünket pedig most leginkább az érdekel, hogy a korábban áttekintett heterogenitás mennyiben hat ennek ellenében, mely tényezők szolgálják a rajta való felülemelkedést, illetve, hogy amennyiben megvalósul, mégis mit tartalmaz majd? Beszélhetünk-e közös stratégiai kultúráról, avagy csak valamiféle felhígított és kierőltetett közös EU biztonsági kultúra képződményről, amely azonban pont a stratégiai összetevőket nélkülözi.

Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy az uniós biztonság- és védelempolitika szárba szökkenése elméletileg automatikusan a konvergenciák rohamos ütemű erősödése felé mutat. Már csak a pragmatikus követelmények folytán is. Legyen szó akár a korszerű fegyverrendszerek költségeiről, akár az intézményi és informális szocializációról, akár a közös alakulatok, műveletek, gyakorlatok és képzés szerepéről az összuniós harmonizálásban. Ma mindazonáltal két tekintetben is a nemzetállami megközelítés dominál – következésképp továbbra is kérdés, hogy az egyes tagországok közötti különbségek vajon a tompulás, vagy az öngerjesztés irányában fejlődnek-e. Egyrészt ugyanis a tradíció, mentalitás és földrajz által meghatározott szemléletbeli eltéréseknek megfelelően már magának a védelemnek a fogalma is mást és mást tartalmaz az egyes EU-államokban. Van, ahol a katonai dimenzióra mint a nagyhatalmiság egyik legfontosabb stratégiai ütőkártyájára tekintenek, ám máshol az ENSZ által megtestesített kollektív biztonsághoz való hozzájárulást látják benne, de olyan is van, ahol még a nemzeti védelmi eszköztár létjogosultságát és szerepét is alapjaiban kérdőjelezik meg a róla folytatott viták során.           

Egyúttal arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy az európai védelempolitika továbbra is a nemzetállamok szintjén kerül definiálásra. Az említett viták nemzeti támpontrendszereket követve, a tagállamokban zajlanak, de a költségvetési forrásokat is itt biztosítják, és az ESDP mozgásterének kijelölése is itt történik. Márpedig nem túlzás azt állítani, hogy ahány ország, annyi ESDP. Az egyes tagállamok más-más kiindulópontból, más-más célokat, más-más módon gondolnak, remélnek, szándékoznak követni általa. S a gyakran emlegetett, az uniós védelempolitika kialakítását a felmérések tanúsága szerint elsöprő többséggel támogató európai közvélemény sem feltétlenül ugyanarról a dologról nyilatkozik támogatólag. Az állampolgárok a nemzeti körben folyó diskurzusok által befolyásolva eltérő információkból származó ismeretanyaggal, eltérő elvárásokkal és eltérő fokú elköteleződéssel viszonyulnak az általánosságban megjelölt „közös” projekthez.

A konkrét kérdésekre adott válaszokból azonban már némileg pontosabb kép rajzolódik elénk. Ezekből ugyanis kiderül, hogy az uniós közvélemény azt várja, hogy Európa a világban egy hangon szólaljon meg, ám eközben a nemzeti vétójogról sem kíván lemondani (ez belső vonatkozásban a kormányköziség alapján megszervezett uniós politikát feltételez), továbbá az Egyesült Államoktól független vonalat kíván követni (ez a külső színtéren az autonómia igényének felvállalását, kívül-belül pedig az ehhez szükséges ipari-technológiai, műveleti és politikai feltételek megteremtését, illetve fenntartását igényelné). Magyarán: az állampolgárok preferenciái nagyjából egybeesnek a stratégiailag is ésszerű és indokolt fejlődési irányokkal. Csak éppen az integrációs előremenekülés által teremtett bővítéses-egységesülős dogmákkal, az európai országok zömének atlantista tendenciáival, valamint a kormányok többségének és az általuk álomvilágban tartott közvéleménynek a fokozatos felelőtlenedésével mennek szembe. Mert hogy a biztonságukat ösztönösen prioritásként megjelölő állampolgárok – a feléjük sugallt hamis képnek megfelelően – nem csak hogy nem érzékelik az általuk másik fő célkitűzésként megfogalmazott életminőséghez-jóléthez fűződő szoros kapcsolatot, de egyenesen vetélytársként kezelik a kettőt. Mintha a katonai képességekhez szükséges források és a gazdasági-társadalmi modell fenntartására szánt összegek végső soron nem egy és ugyanazon irányba mutatnának.  A szuverén nagyhatalmiság felé.

Mindent összevetve tehát a valódi  ismeretlen nem az, hogy vajon a biztonsággal kapcsolatos kérdésekben ki tudnak-e majd termelni magukból a Huszonötök valamilyen közös kultúrát. A korábban említett praktikus – költség-racionalizálási – okoknak, a beharangozott projekt által teremtett várakozásokhoz való idomulási kényszernek, illetve az uniós intézmények és informális szocializációs folyamatok jól bejáratott gépezetének köszönhetően ez önmagában nem jelenthet különösebb problémát. Az viszont már egészen más kérdés, hogy vajon stratégiainak nevezhetjük-e majd a szó lényegi – geopolitikai megfontolások által vezérelt, hosszú távon fenntartható, szuverenitás-alapú – értelmében. Avagy a legkisebb közös nevező szintjére redukálva csupán amolyan „light”-osított biztonságfelfogáshoz vezet. Az eddigi fejlemények egyelőre az utóbbi forgatókönyvet támasztják alá. Mind a kapacitások terén (ahol pont a 21. század olyan szuverenitás-technológiáira és képességeire nem fektetnek kellő hangsúlyt, mint például a megfigyelő és kommunikációs műholdak, a légi és tengeri stratégiai szállító kapacitások, a nukleáris elrettentés); mind a feladatkijelölés vonatkozásában (mely a kényes politikai  kérdéseket a szőnyeg alatt tartva az emberi jogok vagy humanitárius támogatás érve alapján indokolható beavatkozásokra koncentrál); mind pedig a védelem fogalmának tartalmát illetően (melyből éppen csak az uniós terület védelmének egyértelmű elfogadása és megszervezése hiányzik).

Elsősorban viszont azzal kell tisztában lenni, hogy jelen hozzáállásukkal – vagyis felhígított szintézisbe foglalt biztonsági kultúrájukkal, amelynek vajmi kevés köze van bármiféle tényleges stratégiához – az európaiak így se, úgy se foglalhatnák el a geopolitikai színpadon őket megillető helyet. A hatalom ugyanis nem szimpla statisztikai adathalmaz. Az Unió hiába a világ egyik legerősebb gazdasági-kereskedelmi entitása, hiába jelent immár 450 millió fős piacot, hiába adja a fejlesztési támogatások és humanitárius segélyek felét, az ENSZ költségvetésének 40 százalékát és vállalta az elmúlt évtizedek békefenntartási és válságokat követő helyreállítási terheinek több mint háromnegyedét, összesített katonai kiadásai hiába helyezik őt évi közel 180 milliárd euróval a második helyre az Egyesült Államok után – ha mindeközben hiányzik belőle az adottságait és ütőkártyáit tényleges hatalommá alakító politikai akarat.

Márpedig az Európa-nagyhatalmiság kérdésében nem akármilyen belső ellenállásokon kell felülemelkedni. Eleve gyanakvással viseltetnek a gondolat iránt a kis tagállamok, akik attól tartanak, hogy a közös biztonság- és védelempolitika ilyetén erősödése már csak a hozzájárulások szélsőséges aránytalansága folytán is a nagy EU-országok vezető szerepét szentesítené, s háttérbe szorítaná az Unión belüli egalitárius elveket. Továbbá vonakodnak a közösségi intézmények is (a Bizottság és a Parlament), lévén hogy Európa-nagyhatalom kialakításában nyilvánvalóan a tagállami kormányoké volna a főszerep. Ám mégsem ezek a fenntartások jelentik a legkomolyabb akadályt. Minden lényegi stratégiai előrelépéshez két fő vonalon kell ugyanis elmozdulásnak történnie. Európa nagyhatalmiságának elfogadása egyrészt az atlantista, másrészt a pacifista dogmákon való túllépést feltételez.

Egyik oldalon az atlanti lojalitást az európai szolidaritás elé helyezőket kell meggyőzni: az autonómia távolról sem szembenállást vagy Amerika-ellenességet takar. Hanem olyan stratégiai alapkövetelmény, amely mindennemű hitelesség és valamirevaló tárgyalási pozíció előfeltétele. Hosszú távon pedig nem hogy nem zilálja szét a transzatlanti kapcsolatot, de éppen ez jelenti fenntartásának egyedüli zálogát. Kizárólag így lehet véget vetni annak a folyamatos feszültségeket gerjesztő egészségtelen helyzetnek, melyben az egyik felet a vezető szerep felelősségének és terheinek nyűge, a másikat pedig saját kiszolgáltatottsága és annak következményei nyomasztják. A ténylegesen kiegyensúlyozott transzatlanti partnerségnek nem ködös értékközösség-hangoztatáson, hanem a stratégiai érdekek kölcsönös figyelembevételén kell alapulnia. Kölcsönösséget viszont csupán két szuverén fél remélhet-várhat egymástól. Ehhez pedig az út óhatatlanul az európaiak tényleges – eleddig kívülről-belülről szüntelenül megtorpedózni próbált – ipari-technológiai, műveleti és politikai autonómiáján át vezet.

A másik oldalon az önmagukat pacifista álomvilágba ringatók illúzióit kellene mielőbb a valósággal szembesíteni. Azokét, akik anélkül akarják élvezni a hatalom előnyeit, hogy a vele járó felelősséget és kockázatokat vállalni kívánnák. Velük azt volna érdemes sürgősen megértetni, hogy az erő elutasítása automatikusan erőtlenséget, függőséget, következésképp ismét csak a hitelesség és a tárgyalási pozíciók elvesztését eredményezi. A deklaratív diplomáciára hagyatkozás, a humanitárius elvek és a multilateralizmus amolyan varázsszóként való ismételgetése az őket alátámasztani képes és kész erő birtoklása nélkül semmit nem ér. A katonai kiadásokat és a szociális költségvetést egymás riválisaiként feltüntető megközelítés híveit arról kell meggyőzni: az önálló európai döntés- és cselekvőképességet biztosító stratégiai prioritások és eszközök hiányában végül az éppen általuk oly nagyra tartott gazdasági-társadalmi modellünket sem tudjuk megőrizni. Valóban stratégiainak nevezhető közös szemlélet nélkül ugyanis szuverenitásunk fokozatos eróziója az európaiság fogalmának és valamennyi gyakorlati kifejeződésének a leépüléséhez, majd  eltűnéséhez vezetne.