Az első tesztműhold fellövését követően immár a világűrben is készülő Galileo európai műholdas navigációs rendszer az évtized egyik meghatározó stratégiai projektje. A szó valamennyi, többek között katonai értelmében is. Persze ezt kifelé még véletlenül sem hangoztatná magáról. Sőt: ha mások mondják, kézzel-lábbal tagadja le.

Mert hát a nem éppen politikai bátorságukról elhíresült uniós vezetők ismét igen kínos helyzetben találják magukat. A realitások súlya és az óceán túlpartjáról érkező pofonok hébe-hóba ugyan ráterelik őket a stratégiailag szükségszerű lépések vágányára, ám ennek nyílt és következetes vállalásához nincs bennük elég kurázsi. A szerencse az, hogy innentől már a felemásan, kínkeservesen elindított projekt maga irányítja az eseményeket. És őket is.

Tétek és kalkulációk

Akárhogy csűrik-csavarják a dolgot az európai diplomaták, a vak is látja, hogy a Galileo létrehozását a függőség megszüntetésének igénye motiválta. Roppant helyesen. Annál is nehezebb volna szemrehányást tenni, mert az európaiak (tőlük való) függőségének fenntartását szorgalmazó amerikaiak - mint látni fogjuk - most hirtelen saját maguk is hasonló szempontok miatt aggódnak. Őket persze nem a totális függőség tényleges helyzete, hanem már a totális dominancia esetleges jövőbeni megkérdőjeleződése is leplezetlen pánikba sodorja.

Uniós berkekben viszont egyrészt szokatlan, másrészt nem is igazán illendő dolog függetlenségről nyíltan és konkrétan beszélni. Főleg akkor nem, ha annak transzatlanti vonatkozása, ráadásként pedig jól kitapintható katonai vetülete is van. Így hát először a technikai érveké lett a főszerep. Lévén, hogy az amerikai Navstar-GPS (vagyis az Egyesült Államok légiereje által üzemeltetett, minimum 24 műholdon alapuló globális helymeghatározó rendszer) teljesítményével messze nincsenek kibékülve a világszerte neki kiszolgáltatott civil felhasználók. Az egyik oldalon az ún. garantált pontosságának bizonytalansága (más szóval a normál szolgáltatás korlátozott, nem napi 24 órában biztosított rendelkezésre állása) nyugtalanítja mondjuk a GPS-alapú manőverekre készülő hajókat és repülőgépeket. A másik zavaró tényező az ún. integritás problémája. Tudniillik a rendszer meglehetősen későn - előfordulhat, hogy csupán 2 óra elteltével - értesíti a felhasználót arról, hogy valami hiba csúszott a gépezetbe. Ami ugyebár (ismét csak az ide-oda mozgolódó járművek példájánál maradva) leheletnyit aggasztó lehet.

Mindezt orvoslandó, a különböző kontinenseken különböző kiegészítő rendszerek építésébe fogtak. Az Egyesült Államokban a WAAS (Wide Area Augmentation System), Európában pedig a 2005 júliusában üzembe helyezett, teljes működési stabilitását a tervek szerint 2006 folyamán elérő EGNOS (European Geostationary Navigation Overlay Service) korrekciós mechanizmus hivatott növelni a GPS-jelek pontosságát, rendelkezésre állását és integritását egyaránt. Csakhogy.

Az alapjeleket továbbra is Washington küldi és kezeli, természetesen kénye-kedve szerint. Amivel több baj van, legalábbis az óceán innenső partjáról nézve. Kifejezetten az üzletet károsító, az állampolgárok mindennapi biztonságát érintő, illetve stratégiai bökkenők egyaránt új megoldás keresésére ösztökélték az EU-t. A brüsszeli Bizottság gyakorta előhozakodik még a Pentagon mumusával is - ti. hogy a katonák általi működtetés plusz bizonytalansági tényező, hiszen buzgólkodásainak helyszínén az amerikai hadsereg bármikor kikapcsolgathatja a külső fogyasztásra szánt GPS-jeleket. Ez két okból is ostoba érv. Egyrészt, mert kalandozó csapatainak maximális védelme érdekében az Egyesült Államok akár Pentagon-, akár civil vezérlés mellett, kívülállók számára így is, úgy is lezárná a rendszert. Lehetőleg minden rendszert. Másrészt pedig mert a GPS-szel Európa szempontjából nem az a valódi probléma, hogy katonák működtetik, nem is az, hogy az amerikaiak, hanem az, hogy nem európaiak.

Miként azt a svéd ex-miniszterelnök részvételével munkálkodó szakértői triónak az uniós világűrpolitika perspektíváiról szóló jelentése 2000-ben kristálytisztán megfogalmazta: “Európa számára a közös világűrpolitikának nincs alternatívája, s ennek az Európai Világűrpolitikának a vezérelve, hogy Európa ne függjön nem európai űrinfrastruktúráktól semmilyen, az űrrendszerekhez kapcsolódó stratégiai vagy kereskedelmi alkalmazás terén." Magyarán: minden tekintetben független legyen.

Ez a követelmény ráadásul egyre inkább létfontosságúvá válik, ahogy a gazdaságilag fejlett társadalmak tevékenységének valamennyi szeletét fokozatosan áthatja az űrtechnológia. Ami a műholdas navigációs rendszert illeti, annak két fő funkciója a helymeghatározás, valamint a pontos időmérés és szinkronizálás - s ezek révén markánsan jelen van a hajózás, a közúti és vasúti közlekedés, a légi irányítás, a mentősök és mentőalakulatok munkája, a telekommunikáció, a banki tranzakciók és az áramszolgáltatás terén egyaránt. Hogy most csupán néhány polgári alkalmazásnál maradjunk. Melyek garantálása azonban már önmagában is biztonsági prioritás.

A Galileo mögötti uniós megfontolások között szintén nagy súllyal esik latba az üzleti hátrányok problémája. Mert bár a GPS az Egyesült Államok kormányának tulajdona, aki azt (egyelőre) ingyen bocsátja az (ezáltal neki kiszolgáltatott) felhasználók számára világszerte, ám a hozzá kötődő termékek és szolgáltatások óriási bizniszt jelentenek. Amiben az amerikai cégek előnye behozhatatlan, már csupán a technológiai fejlesztésekbe való bevonásuk, illetve az új szabályokról és szabványokról való előzetes tudomásuk folytán is. Következésképp az unióban több mint 100 000 új munkahelyet teremtő Galileo projekt egyik célja az európai vállalatok piaci részesedésének növelése a műholdas rádiónavigációval kapcsolatos ágazatokban. Egy olyan szektorban, melynek forgalma szinte évente duplázódik, s a Bizottság számításai szerint 2013-ra eléri a 200 milliárd eurót.

Bár az európai állampolgárok mindennapi tevékenységének biztonsága, valamint az ipari-technológiai versenyképesség megőrzése eleve stratégiai cél, van még a dolognak egy kimondottan geopolitikai vetülete is. Tudniillik a nemzetközi hitelesség avagy hiteltelenség kérdése. Mint az ún. szuverenitás-technológiák és képességek esetében mindig, úgy a műholdas rádiónavigációra is igaz, hogy birtoklása döntően befolyásolja a külső megítélést és bárminemű tárgyalási pozíciót. Vagyis az európai politikusok hiába fontoskodnak a különböző - akár kereskedelmi, akár diplomáciai - megbeszéléseken, ha mindenki pontosan tudja róluk, hogy Washington kegyes jóváhagyása (értsd: a GPS rendelkezésre bocsátása) nélkül lassan már társadalmaik polgári és katonai alapfunkciói sem működnek. Más szóval: sakkban tarthatók, hiteltelenek, kiszolgáltatottak vagyunk. A Galileo üzembe helyezéséig legalábbis.

Amerikai fogcsikorgatás

A műholdas rádiónavigáció terén élvezett kvázi monopóliumának fenntartását az Egyesült Államok nem is titkolt stratégiai prioritásként kezelte. S lévén, hogy az orosz GLONASS katonai rendszer technikai-költségvetési okokból mostanáig labdába sem rúghatott, Washington minden energiáját a kilencvenes évek közepén körvonalazódó európai elképzelés megtorpedózására összpontosította. Egyre inkább elkeseredetten és egyre inkább nyíltan. Így hát a transzatlanti kapcsolat valósága iránt érdeklődők számára egyre inkább tanulságosan.

Elsőbbségének megőrzése érdekében az Egyesült Államok általában három módszert alkalmaz az európaiakkal szemben. Egyrészt a saját “lehengerlő fölényéről" szóló propagandát elegyíti “nagylelkűségének" demonstrációival: imígyen remélve kedvét szegni mindennemű önállósodásnak. Másrészt bizonygat, ijesztget, nyomást gyakorol: ilyenkor általában az európaiak kiszolgáltatottságának többé-kevésbé diszkrét tudatosításáé a főszerep. Harmadrészt megpróbál beépülni: az “együttműködés" jelszavával (az uniós politikahiányra, valamint az amerikai kormányzat és magánszféra közötti összefonódásra építve) de facto ellehetetleníteni bármiféle autonóm kezdeményezést. A Galileo kapcsán - nagyjából ebben a kronologikus sorrendben - kedvünkre megcsodálhattuk mindhárom taktikát.

A “miért fáradnátok saját rendszerrel, ha használhatjátok a miénket" üzenetű megközelítés lényegét remekül összefoglalta a Pentagonhoz igen közel álló RAND kutatóműhely 1998-as elemzése. Eszerint a GPS révén arra kell törekedni, hogy “megakadályozzuk a vetélytárs rendszerek terjedését, s a legjobb esélyt biztosítsuk az amerikai ipar számára jelenlegi vezető szerepének megőrzéséhez. Ha az Egyesült Államok továbbra is ingyenes, jó minőségű jeleket bocsát rendelkezésre, valószínűtlen, hogy bárki más vállalná egy hasonló globális űrrendszer kiépítésének költségeit". Clinton elnök 1996-ban egy évtizeden belülre megígérte a civil GPS-jelek szándékos minőségrontásának (S/A selective availability) megszüntetését, Gore alelnök 1998-ban elindította a rendszer egészének korszerűsítését, majd ismét Clinton - egy utolsó kétségbeesett kísérlettel a konkretizálódó Galileo megtorpedózására - 2000. május 1-jén egyik napról a másikra véget vetett az addigi S/A gyakorlatnak, ezáltal tízszeresére növelve a civil felhasználóknak nyújtott jelek pontosságát. A tudtuk nélkül hozott döntések azonban az európaiakat csak még látványosabban szembesítették saját függőségükkel.

Ezután az “esélyetek sincs, vagy ha mégis, akkor teszünk róla, hogy ne legyen" típusú nyomásgyakorlás következett. Egyik oldalon az európai parlamenti képviselőkhöz eljuttatott washingtoni üzenet taglalta micsoda pénzkidobás az egész projekt, mondván: a GPS mellett képtelenség gazdaságilag életben maradnia. A másik oldalon Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes 2001 decemberében írt bizalmas levelet európai kollegáinak, majd 2002 júniusában a NATO ipari-technológiai-beszerzési ügyekkel megbízott (a Szövetség létrehozása óta mindig amerikai) főembere, Robert G. Bell figyelmeztette nyíltan is őket, hogy vékony jégen táncolnak. A tényleges, illetve alibiként használt biztonsági megfontolások összemosása a Galileo politikai-gazdasági ellehetetlenítése érdekében végül oda vezetett, hogy a programért felelős brüsszeli biztos nem csupán a kiszivárogtatott levél, de a folyamatos amerikai nyomásgyakorlás tényét is megerősítette a sajtónak.

Végezetül “az első két módszer kudarcot vallott, legyünk (majdnem) partnerek" tartalmú kedveskedésen volt és van a sor. Ez a legtrükkösebb, és egyben a legveszélyesebb. Itt ugyanis Washington a barátság és testvériség jelszavával igyekszik kerülőúton bár, de továbbra is biztosítani a maga számára előnyös asszimmetriát. Részben a neki szolgamódra alárendelődő EU-tagállamok közvetítésével (és a “nemzetbiztonság" címke úton-útfélen való lobogtatásával) próbálja elérni, hogy azért végső soron minden téren megőrizze hegemóniáját. Részben pedig a Boeing, a Lockheed Martin és társaik betuszkolásával reméli garantálni az európai programra való maximális rálátást és befolyást. Nincs is jobb, mint a rég bevált vakondtaktika.

Nos, a 2005 őszén a GPS jövőjéről készített Pentagon-jelentés mindhárom fázist a maga realitásában világítja meg. Az amerikai nagylelkűség, illetve a Galileo életképtelenségével való fenyegetőzés mögötti financiális megfontolásokat jól sommázza a védelmi miniszterhelyettes megbízólevele. Eszerint “a Galileo megjelenése a GPS-t egy költséges, kizárólag katonai használatú rendszerré marginalizálhatja". A szakértői ajánlások az immár elkerülhetetlen együttélés mikéntjét is egyértelművé teszik: a kooperációban rejlő előnyök kiaknázásával egyidejűleg “folytatni kell egy különálló stratégia céltudatos megvalósítását", amely “még sok évig biztosítja az Egyesült Államok katonai és polgári elsőbbségét a hely- és időmeghatározó, illetve navigációs szolgáltatások terén".

Mert a vezérfonal egy jottányit sem változik. Ennek lényege az ún. NAVWAR doktrína, mely a globális rádiónavigáció felett osztatlan kontrollt feltételez. Amibe már otthon is, civil vonalon is belezavar a Galileo. Mint azt a fent említett Pentagon-megbízólevél írja: “ha a Galileót üzembe helyezik és a polgári piacokon való pozíciószerzése a tervek szerint halad, akkor bizonyos kulcsfontosságú infrastrukturális funkciókat egy olyan rendszer látna el, amely potenciálisan kívül van az Egyesült Államok irányításán és befolyásán". Lám-lám. Őket bezzeg zavarhatja a függőség (töredékének még az eshetősége is). A Galileo megjelenése után ráadásul “a harctéren a GPS által nyújtott aszimmetrikus előnyt" - ti. a saját képességek biztosításának elegyítését az ellenfél hasonló kapacitásokhoz való hozzáférésének megakadályozásával - sem lehet készpénznek venni, pedig ez a Pentagon “információs fölényen" alapuló stratégiájának szerves eleme.

Pályára állítva

A Galileo-történet egyik legmulatságosabb színfoltja a vehemens elszántság, amivel az EU mindeddig igyekezett tagadni és/vagy takargatni a rendszer nyilvánvaló katonai alkalmazásait. Felesleges. Akárhányszor ismételgetik is Brüsszelben a mantrát, miszerint a Galileo “civil rendszer, civil célokra és civil ellenőrzés alatt", és akármilyen bájos a feledékenység, minek köszönhetően az alkalmazások listájáról következetesen kimarad minden, ami katonákra vagy fegyverekre emlékeztetne - senki nem dől be neki.

A globális műholdas rádiónavigáció katonai felhasználása mára evidencia: míg az 1991-es Öböl-háborúban részt vevő amerikai csapatoknál 200 katonára jutott átlag egy GPS-vevőkészülék, a legutóbbi iraki kiruccanás során minden kilencedikre. A navigációs rendszer elsősorban a parancsnoklás “ködének" eloszlatásában (a csapatmozgások valós idejű nyomonkövetésében), továbbá a bombák, rakéták és egyéb lövedékek célba juttatásában játszik központi szerepet. Az 1995-ben Jugoszlávia felett lelőtt F-16-os pilótája, Scott O’Grady pedig szintén csak GPS-ének köszönhetően úszta meg a szerb fogságba kerülést.

A Galileo technikailag minderre képes lesz, méghozzá korszerűbben, pontosabban, megbízhatóbban. Ennek ellenére az Európai Parlament 2004-es beszámolója szerint a projekt “csakis civil célokra" használható, a brit alsóház bizottsági meghallgatásán pedig a Blair-kormány egyik minisztere szögezte le kategorikusan, hogy a Galileónak “nem lesz katonai alkalmazása". Megkapó próbálkozás, ám az égvilágon semmi realitása. Nyilván nem azért készítünk kerekeket, hogy utána más autóján kocsikázzunk. S nem csupán a francia buzgólkodók állítják, hogy az EU idővel kénytelen lesz nyíltan is tudomásul venni a Galileo kettős (civil és katonai rendeltetését), de a korábban idézett Pentagon-jelentés is adottnak tekinti ezt. Sőt: az elkerülhetetlenbe beletörődve az óceán túlpartján ma már “a NATO partnerek körében a GPS és a Galileo együttes katonai alkalmazásán" törik a fejüket.

Egyébiránt ehhez kapcsolódik a Galileo-történet egyik jellemző tanulsága is. Mert amikor az európaiak alárendelődési reflexeiken túllépve ténylegesen szuverén álláspontra helyezkednek, s amikor az amerikaiak emiatt kénytelenek szembesülni saját világuralmi vízióik korlátaival - akkor az bizony mindenkinek hasznára válik. Nem utolsó sorban az Egyesült Államok Közlekedési Minisztériumának. Ez ugyanis a 2001-es ún. Volpe-jelentés óta immár hivatalosan is aggodalmaskodik az egyetlen (GPS) rendszerre való hagyatkozásból eredő kockázatok miatt.

A két autonóm, de együttműködni képes rendszer ugyanis nem csupán a teljesítményt növeli (a kombinált vevőkészülékek lényegében dupla annyi műholdra támaszkodva a legproblémásabb városi környezetben is javítják a jelek pontosságát), de mindenekelőtt a megbizhatóságot is. Az emberéleteket vagy éppen üzleti érdekeket pengeélen táncoltató alkalmazások során a kulcsszó ugyanis a redundancia: bármi történik bármelyik rendszerrel, a másik önmagában is működik. A felhasználó közösség nem véletlenül üdvözölte lelkesen a Galileo tervét, s nem véletlenül ragaszkodnak ahhoz is, hogy a két rendszer egymástól teljes mértékben független maradjon.

Politikai síkon szintén új helyzetet eredményez majd az európai projekt. Transzatlanti vonatkozásban a kölcsönösség eddig javarészt ismeretlen élményével kecsegtet, szélesebb nemzetközi kitekintésben pedig az alternatíva lehetőségét villantja fel. Jellemző módon Kína után másodikként (a kiszolgáltatottság és a stratégiai gondolkodás közötti feszültség ékes példájaként) Izrael csatlakozott pénzügyileg az uniós vállalkozáshoz, őket tavaly decemberben Ukrajna követte, miközben Indiával és Marokkóval eredményesen lezárultak, Dél-Koreával, Norvégiával és Argentínával pedig előrehaladott állapotban tartanak a megbeszélések.

Ettől még persze a Galileo számára hátralevő út csak elméletben sétagalopp. Tudniillik az volna, ha az EU végre komolyan venné magát. S itt most nem csupán arról van szó, hogy a Huszonötöknek meggyőzően kell működtetniük egy, a rendszer biztonsági vetületeinek kezelésére alkalmas felügyeleti szervet. Vagy hogy válsághelyzetben azonnali reakcióra képes döntéshozatali mechanizmust kellene életbe léptetniük. Még csak nem is pusztán arra gondolunk, hogy ez a stratégiailag döntő jelentőségű, ám nem akármilyen - az amerikai katonai büdzséből finanszírozott, jelenleg kvázi monopóliumot élvező - vetélytárssal szembenéző projekt talán nem feltétlenül a legjobb alkalom a magánszféra bevonásával, haszonelv alapon megvalósított infrastrukturális vállalkozás EU-première-jére. Főleg mivel semmi szükség nem lett volna erre a megoldásra: az egész rendszer üzembeállítása nem kerül többe, mint 200 km autópálya megépítése (az amerikaiak ugyanennyit költöttek pusztán a GPS hazai kiegészítésére).

A nagy kérdés az, hogy az EU mennyire lesz képes “emblematikus projektje" útjának politikai egyengetésére. Mondjuk a Buy American hozzáálláshoz hasonló európai preferencia bevezetésére. Vagy éppen a katonai felhasználás, azon belül is a hadiipar és export problémájának rendezésére. Finoman szólva is groteszk volna ugyanis, ha például a legkorszerűbb francia-brit SCALP/Storm Shadow rakéták továbbra is csak GPS-irányítással működhetnének. Különösen mivel Washington a GPS katonai jelek vételére alkalmas - tőle vásárló szövetségesei rendelkezésére bocsátott - chipseteket beépített lebénítóval tervezi és gyártja (aminek köszönhetően ő akkor is kikapcsolhatja azokat, ha a felhasználó birtokában van a működtetésükhöz szükséges kódoknak).

De persze a hadi technológián túl, általában véve is izgalmas megfigyelni, amint a szuverenitás-logika által vezérelt Galileo-projekt végigviteléhez az unió számára eddig zömében és lényegében ismeretlen fogalmakkal barátkozik. Olyanokkal, mint autonómia, stratégia és egyenrangú politikai tárgyalási pozíció.