A fegyverzeti kérdések mögötti politikai folyamatok és stratégiai tétek kapcsán a keretek szűkössége miatt ezúttal csupán egyfajta panorámajellegű áttekintésre vállalkozhatunk. Ennek vezérmotívuma, hogy a hadiipari-technológiai dimenzióban a szuverenitás kézzelfogható alapjairól – az önálló döntési és cselekvési képesség konkrét tartóoszlopairól – van szó. Minden egyes kutatási, fejlesztési, gyártási, beszerzési, iparszervezési lépés a lehető legszigorúbb értelemben vett politikai döntés. Ekként kell őket megközelíteni, és ekként kell őket a szűk szakmai körből kiemelve a széles nyilvánosság elé tárni. A politikai döntések ugyanis politikai vitát érdemelnek – különösen az ilyen horderejűek.

A transzatlanti kapcsolat és a hadiipar szerepe

A transzatlanti és az európai fegyverzeti kérdések kizárólag az óceán két partja közötti kapcsolat néhány alapigazságát, valamint a nemzetközi kapcsolatok realitásait szem előtt tartva értelmezhetők. Ami a transzatlanti viszonyt illeti, ezt oly sok félreértés veszi körül, az európai önbizalomhiány oly krónikussá lett, s az Amerika-ellenes címke oly könnyen osztogatható, hogy célszerű az evidenciákat az Egyesült Államokban általános elismertségnek örvendő szerzőkön keresztül emlékezetbe idézni.

Charles A. Kupchan amerikai elemző (a Clinton-kormányzat alatt a Nemzetbiztonsági Tanács európai ügyekért felelős igazgatója) szerint „Napjainkban Európa van felemelkedőben az Egyesült Államok egyetlen komoly vetélytársaként”. Nagyjából erre rímel a kongresszusi könyvtár európai részlegének vezetője által tett megállapítás is, miszerint ma az Egyesült Államok a klasszikus status quo hatalom a világban, míg az EU a nemzetközi kapcsolatok leginkább revizionista szereplője. Mert hogy előbbi hegemón pozíciójának és megszerzett előnyeinek tartósítására törekszik, míg utóbbi már puszta adottságainál fogva is kihívást jelent a globális amerikai dominancia számára. Különösen ha netán saját lábára áll. Mint azt az amerikai külpolitika főáramát képviselő Zbigniew Brzezinski fogalmazta: „Egy politikailag erős Európa, mely katonailag már nincs az Egyesült Államok függőségében, elkerülhetetlenül megkérdőjelezné az amerikai hegemóniát és az Egyesült Államok felsőbbségét nagyjából a Csendes-óceán térségére korlátozná”.

Márpedig a politikai-katonai függetlenedés megakadályozásának legbiztosabb módja az alapok aláaknázása, más szóval a hadiipari-fegyverzeti önállóság ellehetetlenítése. Kívülről (nevezetesen az önmaga számára osztatlan ellenőrzést-irányítást követelő Egyesült Államok felől), és belülről (tudniillik az atlantista dogmákhoz és/vagy pacifista illúziókhoz ragaszkodó uniós tagországok részéről) egyaránt. A nehézséget az okozza, hogy a hadiipari-technológiai alapok terén igencsak látványosan megmutatkozik az ellentét egyik oldalon a totális dominanciát célzó amerikai törekvések, a másikon az önálló mozgástér megőrzésére vonatkozó európai érdekek között. Még akkor is, ha ez utóbbi érdekek semmibe vétele már-már rutinná vált az elmúlt évtizedek során. Megkésve bár és eltérő ütemben, de kontinensünkön is kezd ugyanis teret nyerni a belső, külső és gazdasági biztonság egységként látása, az erő és a jólét közötti felettébb szoros kapcsolat tudatosulása. Aminek folyományaként immár számolni kell a biztonsági-védelmi szektorhoz kötődő technológiai, iparfejlesztési, beszerzési kérdések régóta esedékes átpolitizálásával. A korábban „túl szakmai” címkével a figyelem homlokterén és a viták kereszttüzén kívül tartható problémacsomagokat a közvélemény és a kommentátorok mindinkább azok valós helyi értékén, vagyis a társadalom egészét befolyásoló hatalmi játszmák részeként fogják értelmezni.

Miként azt a Nyugat-európai Unió parlamenti közgyűlésének beszámolója írta: „A repülőgépgyártás, a világűr és a védelmi szektor specifikus ágazat, amely olyannyira létfontosságú a nemzeti érdekek szempontjából, hogy itt az együttműködés és versengés problémája legalább annyira geopolitikai, mint ipari kérdés”. Következésképpen az európai integráció és a transzatlanti kapcsolat valamennyi dilemmája megtalálható benne: sűrítve, a lényegre kihegyezetten és rendkívül nehezen elkendőzhetőn. Tekintettel arra, hogy e téren a választási és döntési helyzetek a lehető legkonkrétabb formában jelentkeznek, a hadiipari és fegyverzeti kérdések izgalmas és tanulságos találkozási pontot képeznek a szóvirágokkal körbebástyázott fikciók és az erőviszonyok realitása között.

Mindez ráadásul egy olyan időszakban, amikor a nemzetközi kapcsolatok egészében egyre élesebbé válik a hatalmi központok közötti versengés azon technológiák és képességek birtoklásáért, melyek a döntéshozatali és cselekvési autonómiát hivatottak alátámasztani. A szuverenitás ugyanis a tárgyalási pozíciót (bárminemű tárgyalási pozíciót) biztosító hitelesség – végső soron a politikai létezés, vagyis a saját modell belső megőrzésének és az érdekek külső megjelenítésének – alapfeltétele.

A „technológiai rés” mítosza

Az egyik folyamatosan használatos propagandaelem a transzatlanti technológiai résre – netán egyenesen szakadékra – vonatkozó diskurzus. Nos, ami az Egyesült Államok és Európa technológiai szintje közötti, az előbbi javára sokat emlegetett különbséget illeti, a George Washington University kutatócsoportja az amerikai Nemzetvédelmi Egyetem (NDU) számára 2004 végén készített elemzésében „félrevezető percepciókról” beszél, és a „rés” kifejezéshez következetesen az „állítólagos”, illetve „retorikai” jelzőket társítja. Ennek ellenére makacsul ismételgetett legendáról van szó, mely azonban könnyen kétélű fegyver lehet. A résdiskurzust ugyanis általában két, egymással szögesen ellentétes kiindulópontból lehet alkalmazni; az Egyesült Államok például éppen aktuális törekvéseinek függvényében mindig is előszeretettel váltogatta ezeket.

A saját maga számára hízelgő – önmagát fölényben feltüntető – résdiskurzust motiválhatják belső (a fölény megszerzésére fordított erőfeszítéseket igazolni próbáló, a ráfordítás-hatékonyság arányt előnyös színben megjeleníteni igyekvő) megfontolások, továbbá kifelé irányuló mozgatórugók. Utóbbi esetben a cél a potenciális vetélytársak elriasztása attól, hogy úgymond lehetetlen vállalkozásba fogjanak. Mondván, hogy a lépéstartásra és önállóságra irányuló kilátástalan küszködés helyett bölcsebb és – feltételezetten – kifizetődőbb dolog a „behozhatatlan fölény” birtokosától vásárolni (ezáltal persze végső soron az ő jóindulatába és oltalmába ajánlani magunkat). E logikában csupán az hibádzik, hogy az ilyen típusú, egyoldalú függőség kiszolgáltatottságot eredményez, s így mindennemű jövőbeni tárgyalási pozíció elvesztéséhez vezet.

Van azonban a résdiskurzusnak egy önostorozó – saját magát leszakadásban ábrázoló – változata is. Az Egyesült Államokban például az ötvenes években a „bombázó rés”, majd a „rakéta rés”, a hetvenes közepétől a „sebezhetőség ablaka”, egy évtizeddel később pedig a „lézer rés” volt hivatott ébren tartani a kincstári és lélektani mozgósításhoz szükséges hangulati hátteret. Már 1948-ban hasonló logika alapján sikerült a fenyegetettség-percepció – az azóta megnyílt levéltárak egyértelmű tanúsága szerint – mesterséges gerjeszésével alig két hónap leforgása alatt 30 százalékkal növelni a Pentagonnak szánt, s csaknem 60 százalékkal a katonai repülőgép-beszerzésekre előirányzott szövetségi forrásokat (egyúttal orvosolni az állami közbelépés nélkül a civil szférában való fennmaradásra képtelenné vált amerikai repülőipar válságos állapotát). Mindezt azért érdemes felidézni, mert jól mutatja: az amerikai fölényt a maga belső-külső logikája alapján hirdető résdiskurzus elméletileg akár vissza is üthetne, amennyiben Európát saját ipari-technológiai bázisának védelmére és fejlesztésére ösztönözhetné. A dupla feltételes mód azonban korántsem véletlen. Az önálló mozgástér megőrzésének legtermészetesebb igényét ugyanis kontinensünkön az alárendelődési reflexek, a pacifista délibábok, a pragmatizmusnak álcázott rövidlátás, illetve a bennünk rejlő potenciál lebecsülésére való kóros hajlamunk fékezi.

Ez már csak azért is különösen visszás, mert – a vitathatatlan képességbeli réssel szemben, aminek oka egyrészt a hidegháborús feladatmegosztásból örökölt szerkezetekben, másrészt az európai országok zömének nem európai és nem egyeztetett beszerzés-politikájában keresendő – technológiai rés ma nincs az Egyesült Államok és Európa között. Egyelőre. Az, hogy a katonai (és civil) kutatásra fordított összegek közötti látványos különbség dacára napjainkban még technológiai paritás áll fenn az óceán két partja között, nem csupán az előző generáció által számunkra biztosított ütőkártyáknak, Franciaország gyakran rendkívül magányos eltökéltségének, illetve egy hozzáállásbeli eltérésnek tudható be (ti. a minden lehetséges vonalat szisztematikusan végigkövető amerikai, és a szigorúan célzott európai kutatási irányok között). Hanem legalább ennyire visszavezethető az amerikai hadiipari-katonai komplexum – mint azt közelebbről látni fogjuk – notóriusan pénznyelő jellegére is.

Itt és most azonban csak néhány epizódot említünk a technológiai résre vonatkozó tévhitek eloszlatása végett. Először: a behozhatatlan amerikai fölényről szóló propagandát legalábbis erősen hitelteleníti az amerikai törvényhozás jeles képviselőinek az európai hadiipari-technológiai vetélytárs miatti nyílt aggodalmaskodása. Példának okáért az a 2002 óta immár harmadszorra is beterjesztett, hagyományosan kétpárti támogatást élvező Aeronautics Research and Development Revitalization Act elnevezésű törvényjavaslat, melynek szerzői rendre az „európai kihívást” és az „amerikai hanyatlást” emlegetik a repülőgépgyártásra fordított állami források hathatós emelését szorgalmazván. A lelkes kongresszusi képviselők egy másik csoportját a szintén „hanyatló” pályán levő amerikai hajógyártási kapacitások nyugtalanítják – ismét csak leginkább Európával összevetve. A Navy Times 2005. májusi beszámolója szerint a képviselők európai körútjuk alkalmával „elképedve konstatálták”, hogy az itteni hajógyárak technológiailag fejlettebbek, mint amerikai társaik. Ennek okát abban látták, hogy az amerikai tulajdonosok „nem szívesen fektetnek be” költséges gyártófelszerelésekbe, mert azok megtérülését nem látják kellőképpen biztosítva. A problémát orvoslandó, a Bizottság nem csupán három darab hajót adott hozzá a 2006-os büdzsétevezethez (több mint 3 milliárd dollár értékben), de egy 100 millió dolláros Shipbuilding Industrial Base Improvement nevezetű programot is elindított, aminek sajátossága, hogy a hajóépítéshez szükséges fejlett technológiákat az amerikai kormány vásárolja meg és bocsátja a privát hajógyár-tulajdonosok rendelkezésére.

Másodszor: az olyan európai produktumok, mint a továbbra is világelső Ariane űrrakéta, vagy az e pozíciót tavaly meghódító Airbus repülőgép; a most készülő Galileo műholdas navigációs rendszer; az Afganisztánban és közös hadgyakorlatokon általános amerikai elismerést kiváltó legújabb generációs Rafale francia katonai repülőgép; az Irakban szintén meggyőző fölénnyel bemutatkozó francia-brit SCALP/Storm Shadow cirkálórakéta; a vitathatatlan lépéselőnyt élvező francia-német Tigre/Tiger harci helikopter például meglehetős egyértelműséggel illusztrálják, hogy európai technológiai lemaradásról beszélni enyhe túlzás volna. Ma még.

Az is igaz ugyanakkor, hogy már nem sokáig tartható fenn ez az állapot. Az európai technológiai bázisra leselkedő, immár közvetlen veszély ráadásul nem csupán a technológia szintjét, de egyúttal – sőt: rövid távon elsősorban – európaiságának megőrzését fenyegeti. Az óceán túlsó és innenső partjáról egyaránt. Ennek oka, hogy az Egyesült Államok által folytatott határozott politikának nincs összeurópai megfelelője. A mi jellegzetességünk ugyanis a krónikus politikahiány. Pedig paradox módon elég volna csupán egy pillantást vetni az Atlanti-óceán máskor, másban kényszeresen utánozni próbált túloldalára. Tudniillik a szabad verseny, piac, liberalizmus stb. retorika mögött ott bizony valódi, következetes politikát folytatnak (az persze megint más kérdés, hogy ezt belső visszásságaik miatt gyakorta mégis ügyetlenül teszik).

Az amerikai hadiipari-technológiai bázis stratégiai ütőkártyaként való kezelésére, védelmére, erősítésére irányuló alapkoncepció azonban helyes. Mint ilyen sürgősen követendő is volna. Az Egyesült Államok hadiipara számára ugyanis biztosítva van egy hiperprotekcionista szabályozás által körülbástyázott egységes belső piac. Ahol ráadásul az állami rásegítés legváltozatosabb formáival sem fukarkodnak. Legyen szó akár a közvetlen tőkeinjekciókról, akár az (időnként mesterségesen felfokozott) megrendelések útján történő közvetett támogatásról, akár az „interoperabilitás” fedőnév mögött a barátok és szövetségesek felé intézett „vásárolj amerikait” ukázról, akár az állami hírszerzési arzenálnak a privát biznisz szolgálatában történő mozgósításáról, akár pedig az ún. diplomáciai karcsavargatás egyéb exportnövelő megnyilvánulásairól.

Ezzel szemben az óceán innenső oldalán az amerikaihoz hasonló európai preferencia gondolata is szentségtörésnek számít. Magyarán még saját belső piacunkat sem vagyunk hajlandók a magunk számára biztosítani. A gond az, hogy a franciák – ti. az ő eltökélt szuverenitás-alapú politikájának köszönhető, hogy ma még létezik önálló európai hadiipari-technológiai bázis – egyre kevésbé bírják egyedül. Részben a modern fegyverrendszerek csillagászati költségei teszik lehetetlenné, hogy valamennyi kulcsfontosságú technológiai és fejlesztési erőfeszítést szinte egy szál magukban – ráadásul árral szemben: vagyis a konkurens amerikai termékeket vásárló EU-közegben – képesek legyenek fenntartani. Részben pedig a gazdasági és a politikai vetület között továbbra is erősen kiegyensúlyozatlan integráció perverz logikája a ludas. A belső piac nyers érvényesülése ugyanis összeurópai szintű politikai prioritások és preferenciák híján azt eredményezi, hogy az ambiciózusabb célra (legyen az a katonai-fegyverzeti, szociális, környezetvédelmi vagy kulturális büdzsérovatban) többet költő tagállamok a többiekhez képest automatikusan hátrányba kerülnek a növekedésért folytatott versenyben.

Az amerikai és az európai hadiipar néhány jellemzője

Az amerikai és európai hadiipar hagyományosan eltérő logika alapján szerveződik, s így a kilencvenes évek elejétől konstatált „hadiipari válság” is különböző módon és mértékben érinti őket. A bipoláris szembenállás végével az új feltételrendszerhez való alkalmazkodás szükségessége Európában a stratégiai irányt adó közös politika hiányával, illetve a belül életképtelenné vált amerikai konkurensek erőteljes külső offenzívájával társult. Kontinensünkön a hadiipari szféra elsősorban ezáltal került – értelmes politikai döntésekkel továbbra is orvosolhatóan – súlyos helyzetbe. Az Egyesült Államokban azonban a hadiipar egészen más, átfogóbb és központibb helyet foglal el: ilyenformán az őt sújtó válság jóval mélyebb gyökerekre vezethető vissza, folyományai pedig összehasonlíthatatlanul nehezebben körülhatárolhatók.

Az Egyesült Államok

Miként arra a leköszönő Eisenhower elnök figyelmeztetett az amerikai néphez 1961. január 17-én intézett búcsúbeszédében: „Az amerikai tapasztalat számára újdonság az óriási katonai szervezetek és a kiterjedt fegyveripar találkozása. Ennek totális befolyása – gazdasági, politikai, sőt még spirituális befolyása is – minden egyes városban, minden egyes épületben, a szövetségi kormány minden egyes irodájában érezhető. Tisztában kell lennünk ennek valamennyi következményével: erőfeszítéseink, forrásaink és megélhetésünk egyaránt érintett, ahogyan egész társadalmunk alapstruktúrái is azok.” Nos, a jelenség az azóta eltelt negyvenöt évben csak folyamatosan erősödött. Ami belül egy felettébb visszás működési mechanizmust, kívül pedig egy bizarrul képmutató magatartást eredményezetett.

A belső működést a „minél nagyobb, annál jobb” filozófiája mozgatja. Az Eisenhower által leírt befolyásra építő amerikai katonai-hadiipari komplexum egyik oldalán a maximális profitra irányuló nyers üzleti logika, a másikon a Pentagon teljes sebezhetetlenséget célzó rögeszméje erősítette egymást egészen addig, hogy az mára a világ legpazarlóbb, legszürreálisabb rendszeréhez vezetett.

Ami a gyártó oldalt illeti, az ipari megközelítés helyét mára szinte kizárólag pénzügyi megfontolások vették át. Nem csupán arról van szó, hogy a hadiipar figyelme és aktivitása lényegében csupán a szerződés elnyerésére/elnyeréséig fókuszál, de a gigantikus megrendelésekhez és bőkezű állami finanszírozáshoz szokva ráadásul egyenesen ellenérdekeltté váltak a gazdaságos termékek előállításában. Ahogyan azt a a Defense News című szaklap az európai hadiipar komparatív előnyeinek elemzésekor megállapította: „A nagy amerikai cégek számára rendkívül nehéz áttérni a darabonként 50 milliós vadászgépek gyártásáról az 5 milliós pilótanélküli légijárművekre. Ezért inkább 50 milliós pilótanélküli gépeket gyártanak”.

A hadsereg – a személyi összefonódásokat biztosító ún. forgóajtós rendszeren túl – szemléletében is tökéletesen illeszkedik a fentebb leírt hozzáálláshoz. A kiindulópontra Henry H. „Hap” Arnold tábornok (az 1949-ben önálló haderőnemmé váló amerikai légierő első és mindezidáig egyetlen tábornoka) már a második világháború alatt kiválóan rávilágított: „Az amerikai demokrácia alapelve, hogy a személyi veszteségek visszataszítóak. Továbbra is mechanikus, nem pedig emberi erőn alapuló háborúkat fogunk vívni”. A maximális sebezhetetlenséget pedig mindenekelőtt a lehető legtöbb és legújabb technológia beépítésével kívánja biztosítani a Pentagon (a lehető legzsírosabb szerződéseket szorgalmazó hadiipar határtalan örömére). Ami persze végül olyan aberrált programokhoz vezet, mint a darabonként 2,2 milliárd dollárba kerülő B2-es (Spirit) bombázógép, vagy az immár 3,3 milliárd dolláros egységáron kínált Zumwalt DDG 1000 – korábban DD(X) – rombolók.

A hadsereg  és a hadiipar egymást erősítő törekvéseinek logikus kifutását  a mindkét szférában otthon mozgó (többek között hol a védelmi miniszterhelyettes, hol a Lockheed Martin elnökének posztját betöltő) Norman R. Augustine némileg karikírozva a következőképpen írta le: „2054-ben a teljes védelmi költségvetés egyetlen egy repülőgép beszerzésére lesz elegendő. Ez a repülőgép hetente három és fél napot tölthet majd a légierőnél, s ugyanennyit a haditenderészetnél, leszámítva a szökőéveket, amikor az egy plusz napon a tengerészgyalogság rendelkezésére áll.”

A belső folyamatok mellett persze az amerikai katonai-hadiipari komplexum kifelé tanúsított magatartása is igen figyelemreméltó. A kormányzat szinte valamennyi ágát egységes marketing-tevékenységben összefogó exportstratégia és a példa nélkül álló protekcionizmus eme elegye a „csináld amit mondok, ne amit én csinálok” mottó szerint működik. Az amerikai külpolitika és a hadiipari eladások közötti szimbiózis ráadásul ma már egészen burkolatlan formában érvényesül. Oda-vissza alapon. Egyik irányban ugyanis a fegyvereladások kétségkívül páratlan eszközei a külpolitikai befolyásnak: a felszerelésekkel együtt exportált dotrínák és tanácsadók, valamint a betanításra Amerikába invitált külföldi tisztek mellett nem „pusztán” a karbantartás és alkatrész-utánpótlás hivatott garantálni a vásárló amerikai függőségben tartását, hanem a fegyverrendszerek maguk is mindinkább úgy vannak kialakítva, hogy csak az amerikai rendszer integráns részeként (értsd: amerikai vezetésű műveletben) lehetnek úgymond optimalizálva. Önállóan pedig egyébként is csak akkor működnek, ha Washingtont nem zavarja különösebben az akció. Mert ha netán igen, akkor bármikor ki tudja kapcsolni mondjuk az alapfunkcióikat éltető GPS vevőberendezést. 

Az Egyesült Államok felé kiszolgáltatott országok körének fenntartása és szélesítése természetesen a szó legszorosabb értelmében vett nemzeti érdekként jelentkezik. Korántsem véletlen tehát, hogy a másik irányban az amerikai magánszféra prominens képviselői teljeskörű állami támogatást élveznek. Remekül illeszkedve a Warren Christopher külügyminiszter által 1993 januárjában megfogalmazott irányvonalba, miszerint az amerikai vállalatok világpiaci részesedésének növelésére a kormányzatnak „ugyanannyi leleményességet és energiát kell fordítania, mint korábban a hidegháború megvívására”. A clintoni diplomácia vezetője szerint „első számú külpolitikai célkitűzéssé emelendő gazdasági biztonság” előmozdítása nem csupán az egyesített külső offenzívában ölt testet, hanem ezzel egyidejűleg a belső piac maximális védelmét is feltételezi. Ami, akárhogy is szépítjük, protekcionizmust jelent. Persze csupán akkor és ott van erre szükség, amikor és ahol az amerikai cégek (majdnem) önerőből (ti. ha az „alanyi jogon járó” kutatási-fejlesztési kormányadományokat, garantált megrendelést és adókedvezményeket nem számítjuk, akkor színtiszta piaci elvek szerint) nem képesek fenntartani elsőségüket. Ilyenkor lép ugyanis a képbe az 1933-ban elfogadott Buy American törvénykezés betűje és szelleme. Az eredetinél lényegesen szélesebb kitekintésben és összehasonlíthatatlanul változatosabb megjelenési módokon.

Ám az egész mögött húzódó hegemonista mozgatórugóktól, a rendszer belső korruptságától, és a szabad verseny dogmáját zengő amerikai retorika képmutatásától eltekintve a Washington által követett elvvel – önmagában – semmi probléma. Sőt. Nálunk Európában ma pont az amerikai alaplogikát vezérlő tisztánlátás hiányzik. Vagyis a stratégiai érdekek követéséhez szükséges politikai cselekvés abszolút elsőbbségének tudomásul vétele. Persze nem mások alárendelésének, hanem saját függetlenségünk megőrzésének céljával; nem a privát haszonkeresés kiszolgálójaként, hanem a közérdek előtérbe helyezésével; s nem kettős mércét alkalmazva, hanem mindenki számára elismerve a magunk számára biztosítani kívánt szuverenitáshoz való jogot. Egyelőre azonban – összeurópai szinten – még e szempontok nyílt felvetésétől is betegesen ódzkodunk.

Európa

Az európai hadiipari és technológiai bázis védelme, illetve erősítése két alapvető politikai akadályba ütközik. Az egyik a tagállamok és az integrációs szint közötti feszültség, a másik pedig az európai autonómia és az atlanti alárendelődés közötti dilemma. Lévén, hogy ez utóbbi sok évtizedes tabutéma, az elsőről lényegesen többet hallani. Ami már csak azért is roppant félrevezető, mert a tagállami és az uniós szintek közötti kötélhúzás lényegét tekintve nem egyéb, mint a második dilemmában rejlő szuverenitás-kérdés rendezetlenségének folyománya. De nézzük őket egyenként.

Az elmúlt ötven év integrációs folyamata során egyetlen stabil pont mindvégig beazonosítható: a hadiipar területe – úgy is mint a szuverenitás egyik nyilvánvaló kulcsa – kivételt képez a gazdasági egységesülés korlátlebontó szabályai alól. Szemléletesen mutatja ezt a manapság egyszerűen csak 296-os cikkelyként emlegetett rendelkezés, melynek szövege az 1957-es Római Szerződéstől kezdve a legfrissebb, alkotmányosnak nevezett uniós szerződésig jottányit sem változott. Az eredetileg 223., jelenleg 296. (a ratifikálatlan szerződésben III-436.) cikk két döntő fontosságú előírást tartalmaz. A nemzeti biztonsági érdekekre való tekintettel egyrészt a kötelező információ-szolgáltatás alól menti fel a tagállamokat, másrészt a hadiipari termékeket vonja ki (egy 1958-ban elfogadott, azóta igen tágan értelmezett lista alapján) a belső piaci szabályok hatálya alól. Az immár csaknem fél évszázados szöveg szerint:

„egyik tagállam sem köteles olyan információt szolgáltatni, amelynek közlését ellentétesnek tartja alapvető biztonsági érdekeivel”

„a tagállamok megtehetik az alapvető biztonsági érdekeik védelme érdekében általuk szükségesnek tartott, fegyverek, lőszerek és hadianyagok előállításával kapcsolatos intézkedéseket”

Ám a hadiipar kivételezett helyzete soha nem zárta ki az együttműködést. Az 1958 és 1998 között eltelt négy évtizedben az európai országok egymás között mintegy 52 darab két- vagy többoldalú kooperációban megvalósított fegyverzeti projektet vittek végig (ebből Franciaország 43-ban, Németország 31-ben, Nagy-Britannia 23-ban, Olaszország pedig 17-ben vett részt). Bár számos – gyakran nem alaptalan – kritika éri őket, az európai országok közötti kooperációknak azonban van egy tagadhatatlan előnyük: a résztvevők – valamennyi résztvevő – szuverenitásának maximális tiszteletben tartásával zajlanak. Szemben az Egyesült Államokkal folytatott együttműködéssel, melynek mindenkori jellemzője az Amerikától való (technológiai, doktrinális, utánpótlás-karbantartásbeli stb.) egyoldalú függőség szorosabbra vonása, valamint a felek közötti eredendő aránytalanság. Így az amerikai oldal anélkül léphet ki bármikor az együttműködésből, hogy azt stratégiai potenciáljában megsínylené, míg az európai résztvevőről (legyen az akár – az egy Franciaország kivételével – bármely EU-ország, akár a szuverenitás nélküli Unió egésze) korántsem mondható el ugyanez.

Éppen ez a felismerés – vagyis hogy függő pozícióból nincs és nem is lehet reális esély az amerikaiakkal való kiegyensúlyozott együttműködésre – késztette még 1965-ben a brit Plowden-bizottságot az önálló európai aeronautikai ipar létrehozásának szorgalmazására. A bizottság jelentése: „feltétlen együttműködést javasol az európai országokkal a civil és katonai repülőgépek teljes skáláján azzal a céllal, hogy az egy, az Egyesült Államok repülőgépeivel minden tekintetben versenyképes repülőgépeket gyártó ipar kialakulásához vezessen”. Nyilvánvalóan éleslátó megállapítás volt, csak épp a lényeget feledte. Nevezetesen, hogy mindez kizárólag egy közös politikai projekt részeként valósulhat meg. Mint azt a francia Fegyverzeti Főigazgatóság (Délégation générale pour l’armement) igazgatója 1976-ban jelezte: „Az együttműködés szükségszerűség, és a nehézségek dacára végül általánossá válik majd. Azonban ehhez az egyes országoknak rá kell ébredniük, hogy egy közös célokkal és érdekekkel bíró egészhez tartoznak, s ez alapján kell egyeztetniük tevékenységeiket. Márpedig ez olyan szintű kölcsönös bizalmat feltételez, melyet csak egy fokozatosan mind szorosabb gazdasági és politikai integrációval érhetünk majd el.”

Ezzel ellentétes irányba mutat mind a hagyományos brit politika (ezt ugyanis rendszerint nem stratégiai megfontolások vezetik az európai együttműködések felé, hanem csupán rövidlátó gazdaságossági szempontok és/vagy az óceán túlpartjáról kapott pofonok késztetik alkalmankénti részvételre), mind pedig az „európaizálásnak” az uniós bürokrácia által eleddig erőltetni próbált formája (mely a szuverenitás egyik kézzelfogható alapját képező hadiiparban a korlátlebontást úgy képzeli el, hogy mögüle éppen csak az európai szuverenitás védelmének politikai célkitűzése hiányzik). Ez utóbbi hozzáállás pusztán üzleti logikát követve persze még akár ínyére is lehet az európai hadiipar egyes szereplőinek. Közép távon azonban az önálló európai hadiipari és technológiai bázis eltűnését, következésképpen tárgyalási pozícióink elvesztését eredményezi. Ahogyan arra a francia De Gaulle tábornok már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett: „Egy integrált Európa, melynek nincs politikája olyan kívülállótól kerülne függésbe, akinek viszont nagyon is van.”

Ezen a ponton kapcsolódik egymáshoz elválaszthatatlanul az európai integráció és az autonómia kérdése. Amíg ugyanis akár csak egyetlen EU-ország is van, amely komolyan veszi az európai döntési és cselekvési önállóság – magyarán kontinensünk politikai létezésének – követelményét, addig uniós közösségiesítés (a tagállami vétót kiiktató nemzetekfelettiesítés) csak akkor és ott történhet, amikor és ahol az uniós szint felvállalja ugyanezeket a kollektív európai prioritásokat. Mármint a gyakorlatban is, mert az üres frázisok puffogtatása édeskevés.

Az „autonóm döntéshozatal és cselekvés képessége” formula például már az EU védelempolitikát útnak indító 1998-1999-es dokumentumokban is szerepel, a „függetlenség” szó pedig a Maastrichti Szerződéstől megtalálható az uniós kül- és biztonságpolitika célkitűzései között. Ám ahhoz, hogy ezek a rokonszenves jelszavak realitássá váljanak, mindenekelőtt az önállóság materiális alapjait kellene biztosítani. Ennek útja pedig – tetszik, nem tetszik – az autonóm európai hadiipari és technológiai bázis védelmén és megerősítésén keresztül vezet. Többek között olyan konkrét lépésekkel, mint például az európai gyártású fegyverzeti beszerzések kivonása a gazdasági és pénzügyi unió (EMU) stabilitási paktumának kiadáskorlátozó szabályai alól. Hasonló szellemben – az Egyesült Államokban meghonosodott gyakorlat mintájára – sürgősen kialakításra vár az állami tendereken az európai beszállítókat előnyben részesítő összuniós mechanizmus, illetve a stratégiailag kulcsfontosságú vállalatok európai tulajdonban maradását garantáló EU-szintű jogi szabályozás.

A bökkenő az, hogy ehhez az uniós tagállamok túlnyomó többségének egyelőre nem fűlik a foga. Franciaország lényegében az egyetlen, aki maradéktalanul tisztában van az önálló, teljeskörű és értékű ipari-technológiai bázis szükségességével. De – mint láttuk – a fegyverrendszerek növekvő költségeinek és az aránytalan integráció nyomásának kettős szorításában egymagában ezt már egészen egyszerűen nem tudja egész Európa számára és helyett biztosítani. A többiek viszont a rövid távú megtakarításokra hivatkozva önként és dalolva áldoznak fel minden jövőbeni tárgyalási pozíciót. Szándékosan nem vesznek tudomást arról, hogy ma még azért alkudozhatnak egyáltalán külső beszállítókkal, mert Párizsnak köszönhetően létezik reális alternatíva. Jó példa erre a britek és az amerikaiak között a Joint Stike Fighter (F-35) katonai repülőgép körül zajló vita. Minek során London csupán egyetlen nyomós érvhez folyamodhat: ha az Egyesült Államok nem enged a (minimális) brit elvárásoknak, akkor ott van a Csatorna túlpartján a Rafale. A dolog iróniáját az adja, hogy az amerikai JSF program (miként általában az „együttműködési” ajánlatok és ilyen-olyan engedmények) célja éppen hogy az önálló európai hadiipar ellehetetlenítése volna. Márpedig ha ez sikerül, akkor legközelebb bizony nem lesz a brit tárgyalófél tarsolyában semmilyen Rafale. S rögvest nem lesz együttműködés sem, az engedményeknek pedig tovatűnik még az emléke is. Szó szerint az emléke is.