Franciaország és az EU keleti bővítése, avagy a templom őrzőjének dilemmái
Európa 2002, 2004/4
Language of the original publication: Hungarian
Francia értelmezésben a bővítés “sem a közös európai jólét, sem pedig a közös európai függetlenség igényét nem rendelheti maga alá. Ellenkezőleg: a keleti országok felvételét úgy kell végigvinni, hogy az Európa kollektív függetlenségét és jólétét szolgálja.” A francia magatartás mögött “a vezérfonal mindvégig ugyanaz volt. Egy rendkívül következetes, ám mégis roppant sok félreértésre okot adó hozzáállás: a „templom őrzőjének” attitűdje. Amit Párizs gyakorta rosszul kommunikálva, saját magának időnként öngólokat rúgva, a stratégiai célhoz képest néhol komoly taktikai hibákat vétve képviselt. De legalább képviselte. Még ha ezt többnyire egyedül, s a bővítés állítólagos kerékkötőjének szerepében kellett is tennie. Az egyre bővülő Unióban ugyanis kifejezetten magányos gyakorlat az integráció eredeti célkitűzéseinek, politikai-stratégiai végcéljainak továbbörökítése.”
Miként maradhat meg a kibővült Unió?
„Párizs szemében az Unió egzisztenciális-strukturális dilemmáira adott válasz a többsebességes Európa létrehozása.” „A francia Európa-politika mélyén a Giscard és Delors által felvázolt kétprojektes elképzelés áll. Párizs semmilyen más módon nem tudja ugyanis feloldani az őt már jó ideje – korántsem csupán a mostani tizes bővítés folytán – gúzsba kötő ellentmondást. Vagyis azt a helyzetet, amiben az egyik oldalon a jelen integrációs fok nem elegendő az Európa-nagyhatalom elképzelés megvalósításához (Európa teljesértékű, autonóm nemzetközi szereplővé válásához), a másikon viszont az integráció össz-uniós szintű mélyítése automatikusan ennek az Európa-nagyhatalom koncepciónak a kisebbségbe kerülését eredményezné. Az egyetlen megoldás tehát az „együtt élni akarás” (vouloir vivre ensemble) és az „együtt tenni akarás” (vouloir agir ensemble) kettéválasztása. Más szavakkal: a külvilághoz való viszony passzív és aktív elemeinek a résztvevők politikai akarata alapján történő elkülönítése. Európa-térség már önmagában („az egymásrautaltság kezelésének laboratóriumaként”) is modellt jelent más regionális tömörülések számára. Ahhoz azonban, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a valódi multilateralizmusnak kedvező kiegyensúlyozottabb erőtér alakuljék ki, Európa-nagyhatalom megjelenésére és aktív szerepvállalására is szükség volna. Jól látható azonban, hogy uniós körben jelenleg a távlati francia stratégiával ellentétes folyamat zajlik: a lényegi kérdésekben megosztott nagy Európa szintjén kierőltethető mélyítések szorgalmazása. llyen körülmények között Párizs részéről az ebben rejlő lehetőségek maximálására, illetve az adott kereteken belül a rugalmassági elv mind teljesebb térhódítására helyeződik a hangsúly. S határozottan nem a huszonötös-harmincas-negyvenes Unió érdemi szuverenitás-átadásokhoz (következésképp a francia Európa-nagyhatalom koncepció óhatatlan kisebbségbe kerüléséhez) vezető mélyítésére. Tudván, hogy a jövőbeni történések nyomása alatt – az alkotmány-ratifikálások, további bővítések és azok ratifikálása, az új szerződésben foglalt irreális célkitűzések megvalósítása során jelentkező akadályok, illetve az ott lazább formában szereplő integrációs mechanizmusok szorosabbra fonásának szükségessége folytán – előbb-utóbb úgyis elodázhatatlanná válik majd a két projekt szétválasztása.”
Többi alcím:
Néhány történeti kapaszkodó
François Mitterrand konföderációs terve
Edouard Balladur és a közép-európai stabilitási paktum
Chirac elnök lendületvétele és az azt ellenpontozó tényezők
A 2000. évi francia elnökség felemás mérlege
Jacques Chirac helyreutasítja a közép- és kelet-európai „neveletleneket”
A francia bővítés-politika vezérfonala
A fő csapásirány
(Hajnalka Vincze, Franciaország és az EU keleti bővítése, avagy a templom őrzőjének dilemmái, Európa 2002, 2004/4, 39,475 characters)
Back to Publications | Printable version