A hegemón helyzetének nyílt unilateralizmussal történő érvényesítését 2001. szeptember 11. után kendőzetlenül felvállaló amerikai kül- és biztonságpolitika, valamint az e hozzáállás iskolapéldájaként megjelenő iraki válság egészen új dimenzióba helyezte az időről időre a figyelem középpontjába kerülő – hol kiéleződő, hol átmenetileg tompulni látszó – transzatlanti vitákat. S immár a felszínre került valódi tétek fényében határozott színvallásra kényszerítette az addig e kényes kérdésben többnyire egyfajta „konstruktív ambivalenciát” kultiváló európai országokat. Az alábbiakban mindenekelőtt a különböző, egymással óhatatlanul ütköző elképzelések legfontosabb karakterisztikumaira, ezt követően pedig e megközelítésbeli különbségek szélesebb – az európai integráció, az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok és a nemzetközi rendszer kívánatos alakulását egyaránt magában foglaló – összefüggéseire kerül a hangsúly. A valamennyi fél részéről immár nyilvánosan is vállalt – az egyetlen hatalmi központ egyértelmű túlsúlyának, vagy a több hatalmi súlypont egymást kiegyensúlyozó együttműködésének forgatókönyvét preferáló – konkurens Európa- és világrend-elképzelések feltérképezésekor érdemes szem előtt tartani, hogy bár a jelenlegi erőviszonyok nem kifejezetten kedveznek a pluralizmus, a multilateralizmus, illetve az „ellensúlyok és fékek” elvének nemzetközi szinten történő tényleges megvalósítása számára, azonban közép- illetve hosszútávon az amerikai stratégiai tervezés is elkerülhetetlennek látja egy „egyenrangú vetélytárs”-ként definiált új világhatalmi tényező felbukkanását. A kérdés e szemszögből csupán csak az lehet, hogy vajon az európai országok megadják-e maguknak az esélyt arra, hogy integrációjukat a nemzetközi rendszer egyik tényleges hatalmi súlypontjává alakítva aktívan hozzájárulhassanak a majdani többpólusú struktúra kooperatív, és nem pedig konfrontatív, logika szerint működő alapjainak a megteremtésében.  

Egymással versengő „víziók”

Azáltal hogy a transzatlanti kapcsolat anomáliáit feszegető – a bipoláris időszak során a közös fenyegetés árnyékában magától értetődően elfojtani igyekezett, a Szovjetunió megszűnését követő évtizedben gondosan (bár mind nehezebben) a szőnyeg alá sepert, s még szeptember 11-ét követően is halogatni próbált – kérdések az iraki válság kapcsán nyíltan felszínre kerültek, az egyes kormányok részéről egymásnak alapvetően ellentmondó elképzelések váltak immár a nagy nyilvánosság előtt is jól beazonosíthatóvá az Európát és az Egyesült Államokat egymáshoz fűző kötelék tartalmára és jövőjére (s ezzel együtt az európai integráció ún. finalitására, valamint a nemzetközi rend egészének kívánatos alakulására) vonatkozóan. S bár a különböző álláspontok meghatározó tájékozódási pontját közismerten az angolszász illetve a francia „irányzat” jelenti, a teljes áttekintés érdekében egy rövid emIítés erejéig ki kell térni a folyamatos hivatkozási alapot kínáló hivatalos retorikára, valamint a többnyire szintén ez utóbbi mögé bújó, ám hol az egyik hol pedig a másik irányban időnként gesztusokat tevő alkalmi elképzelésekre.

Hivatalos ál-vízió

Lényegét tekintve változatlanul él, sőt Robert Kagan elhíresült esszéjének köszönhetően – mely szerint alapvető magatartásukat tekintve az amerikaiak úgymond a Marsról, az Európaiak pedig a Vénuszról származnak – új (ál-)érvekkel gazdagodott az a hivatalosan vallott meggyőződés, amely egy erős Amerika és egy, a maga módján erős Európa harmóniáját, egymást kiegészítő voltát, az értékek és érdekek azonosságát, s az esetleges megközelítésbeli különbözőségek üdvözítő komplementaritását próbálja hirdetni fáradhatatlanul. Így például „Amerika hajlandósága az unilateralizmusra és Európa preferenciája a multilateralizmus iránt nem áll szemben egymással. Valójában mindkettőre szükség van egy hatékony szövetségi stratégia végrehajtásához”[1], s „A törvény és az erő ugyanannak az érmének a két oldala. Az erőre szükség van a törvény érvényre juttatásához, a törvény pedig az erő legitim oldala”[2]. Az ilyen típusú, valamennyi hivatalos megnyilatkozás elé kötelezően beillesztendő hitvallások a tények fényében természetesen ma már senkit nem tévesztenek meg, miután vitathatatlanul nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi rend kívánatos működési módjára vonatkozóan gyökeresen szembenáll egymással az amerikai és az európai felfogás, e szembenállás kezelésére vonatkozóan pedig Európán belül is élesen ütköznek egymással a különböző elképzelések. Mindazonáltal sokatmondó tény, hogy még ezek az eltérő, immár az ellentmondásokat felvállaló nézetek is általában csupán ezen a szűrőn keresztül, a hamis harmóniára való hivatkozás jól bejáratott formuláinak hosszas ecsetelése után kerülhetnek napvilágra.

Alkalmi víziók

Az alkalmi vízió kategóriába azok az aktuális körülmények, olykor beszélgetőpartnerek szerint változó, lehetőleg kellőképpen kétértelmű s így később tetszés szerint interpretálható megnyilvánulások sorolhatók, amelyek nem teszik lehetővé képviselőjük besorolását sem az angolszász, sem pedig a francia elképzelések mögé. Legszembetűnőbb, és az európai integráció szempontjából leginkább kulcsfontosságú példa erre a német álláspont. Noha Berlin Irak kapcsán Párizzsal közös platformra helyezkedett – ugyan erősen megkérdőjelezhető kiindulópontból és korántsem maradéktalan elvi következetességgel –, ám (számos elemző szerint „saját bátorságától megriadva”) igyekezett a másik oldal felé tett lépésekkel mielőbb relativizálni, de legalábbis a legkényesebb politikai-stratégiai kérdésektől elvonatkoztatni az Elysée-szerződés 40. évfordulója alkalmával oly büszkén magasztalt francia-német együttműködést. Így például a két szembenálló tézis nyilvános ütközésének (eddigi) tetőpontján – a Tony Blair brit kormányfő és Chirac francia köztársasági elnök között 2003 áprilisának végén a sajtó közvetítésével lefolyt, az egy- illetve többpólusú világrend erényeiről illetve árnyoldalairól szóló eszmecsere idején – Schröder német kancellár a brit miniszterelnöknek az unipoláris rendet proponáló  megállapításait „helytállónak” ítélte, és úgy nyilatkozott, hogy „az erről szóló vita nemigen vezet sehová: mindannyian egyetértünk abban, hogy egyetlen pólust szeretnénk látni a világpolitikában – a szabadság, a béke és az igazság pólusát”.[3] Mindezt alig egy héttel azután, hogy ő maga is részt vett az európai önállóság jegyében Belgium által egybehívott, szűkkörű, az angolszász „barátok és szövetségesek” részéről puccskísérletként értelmezett, s csak a „négyek bandájának” összejöveteleként emlegetett brüsszeli csúcstalálkozón...

A két hagyományosan ütköző alap-vízió

A német kancellár mindkét irányban tett erőfeszítései ugyan kétségkívül figyelemreméltóak, ám meglehetősen nehéz vállalkozás ilyen ambivalens pozíciókat fenntartani akkor, amikor európai politikustársai nyíltan „jövőkép-különbségek”-ről beszélnek,[4] hangsúlyozva, hogy „Nagy-Britanniának és Franciaországnak kicsit más, mondhatni egymásnak ellentmondó elképzelése van a kívánatosnak ítélt jövőt illetően”,[5] s amikor a francia külügyminiszter külön felhívja a figyelmet arra, hogy: „Tévedés ne essék: a választás két világkép közötti választást jelent”.[6]

Paradox módon, a brit és a francia álláspontok által fémjelzett, élesen szembenálló távlati stratégiai elképzelések kiindulópontjukat tekintve nem igazán térnek el egymástól.  Egyetértés uralkodik az Egyesült Államokhoz fűződő partnerség kulcsfontosságú jellegének elismerésében, valamint az e partnerség megőrzésére s további – lehetőség szerint a kölcsönösség elve alapján történő – erősítésére irányuló törekvésben éppúgy, mint a kihívások kezelése terén a multilaterális nemzetközi megoldások preferálásában. A közösen vallott célkitűzések elérésének leghatékonyabb módját illetően azonban már egymástól gyökeresen eltérő megoldást javasol London, illetve Párizs. Nagy-Britannia hagyományos attitűdjének megfelelően úgy véli, hogy az immár egyedül maradt hiperhatalmat a legmegbízhatóbb szövetségesként szorosan hozzákötődve, adott esetben akár átmenetileg neki alárendelődve lehet az európai prioritásoknak megfelelő irányba terelgetni, s döntéseit – általában azok „multilateralizálása” érdekében – a lehető leghatékonyabban befolyásolni. A francia álláspont szerint viszont csupán egy olyan szövetséges tud ténylegesen befolyást gyakorolni a hegemón státuszát akár a nemzetközi korlátok közül kilépve is gyakorolni képes és kész Egyesült Államokra, amely maga is rendelkezik az önálló döntés és cselekvés képességeivel, s így szükség esetén az amerikai elképzelések életképes és hiteles alternatíváját kínálhatja a nemzetközi közösség számára. A jelenlegi helyzet pikantériáját az a La Manche csatorna mindkét oldalán általánossá vált felismerés adja, hogy mind London, mind pedig Párizs csupán csak egy egységes európai fellépésen keresztül remélheti elképzeléseinek keresztülvitelét, lévén hogy önmagában (vagy ad hoc alapon szerveződő alkalmi szövetségekkel) egyikük sem képvisel „kritikus tömeget” ahhoz, hogy – az általa választott módon – az események alakulására számottevő befolyást gyakorolhasson. S itt válik különösen érdekessé az integráció tartalmára és politikai-intézményi artikulálódására vonatkozó „víziók” különbözősége. Míg ugyanis Nagy-Britannia a kibővülés nyomán saját felhigított, biztonság- és védelempolitikai téren leválaszthatatlanul Amerikához kötött „szupermarket-Európa” gondolatának sikerében reménykedik, addig Franciaország elszántan keresi a maga „nagyhatalom-Európa” (Europe-puissance) terve – először csupán egy szűk, a szorosabb együttműködésre hajlandó és képes országcsoport körében történő – megvalósításának módozatait.

Korántsem véletlen tehát, hogy a kétféle jövőkép hivatalosan is felvállalt ütköztetésére éppen egy ilyen szűkebb keretek között megindított védelempolitikai kezdeményezés kapcsán került sor. Belgium, Franciaország, Luxemburg és Németország 2003. április 29-i találkozóját számos alaptalan kritika érte,[7] ám abban a bírálók oldalát képviselő elemzők is egyetértettek, hogy az „európa katonai grandeur operett-víziója”[8] mögött „igen jelentős politikai lépésről”[9] volt szó. Nem csupán azért, mert igazolta azokat az elemzéseket, melyek szerint amennyiben Európa politikai szerepet kíván játszani, ahhoz először az EU-tagállamok egy szűk, ambícióiban és jövőképében lényegét tekintve azonos nézeteket valló csoportjának körében kell megteremteni az alapokat.[10] Hanem mindenekelőtt azért, mert a vehemensen ellenséges „szövetségesi” reakciók mindenki számára nyilvánvalóvá tették azt a következtetést, mely szerint „már nem pusztán csak a nemzetközi rend, a jog szerepe, az erőszak-alkalmazás jóváhagyása áll a transzatlanti viták középpontjában, hanem az Európai Uniónak mint politikai tényezőnek a legitimitása a kérdés”.[11]

Ilyen körülmények között az sem jelenthet meglepetést, hogy a brit miniszterelnök és a francia államfő között éppen a brüsszeli négyes csúcstalálkozó apropóján kezdődött el az a már fentebb említett polémia, amely az Európai Unió mint nemzetközi politikai szereplő tartalmáról, az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatának mibenlétéről, s végeredményben a nemzetközi rendszer egy- avagy többpólusú opciója melletti állásfoglalásról szólt. A négyek találkozójának előestéjén a Financial Times-ban közzétett, később pedig a miniszterelnök havi sajtókonferenciáján megerősített brit elképzelés szerint „Egyesek olyan világot szeretnének, amelyben több hatalmi központ létezne, ám ezek szerintem nagyon hamar rivális hatalmi központokká válnának. Mások – köztük én is – úgy véljük, hogy egyetlen hatalmi pólusra van szükség, amely magában foglalja Európa és Amerika stratégiai partnerségét”. Ez utóbbi nézetet képviselte John Chipman, a londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének igazgatója is, aki arra figyelmeztetett, hogy „a transzatlanti stratégiai megbékélés érdekében egyes európaiaknak szakítaniuk kell a multipoláris illúzióikkal”.[12] Párizs azonban, amely poszt-bipoláris külpolitikájának középpontjába helyezte az egyetlen hatalmi centrum potenciális túlkapásai és hegemonisztikus törekvései elleni egyedüli biztosítékot jelentő többpólusúság előmozdítását, nem valószínű hogy egyhamar megfogadná ezt a „jótanácsot”. Francia megközelítésben ugyanis, miként azt Védrine korábbi külügyminiszter is megfogalmazta: „Noha az Egyesült Államok a nemzetközi stabilitás meghatározó és központi tényezője, ez a túlzottan unipoláris rendszer szélsőséges, vitatható, továbbá káros következményeket hordoz magában”.[13] „Nem tudunk elfogadni sem egy politikailag egypólusú, sem egy kulturálisan uniformizált világot, sem pedig az egyetlen hiperhatalom unilateralizmusát. Ezért küzdünk egy többpólusú, sokszínű és multilaterális világrendért. Úgy véljük, hogy az Egyesült Államok szerepe elfogadottabb lenne akkor, ha ő maga is elismerné e célkitűzést. Az unilateralizmussal mi a nemzetközi közösség minden tagját tiszteletben tartó multilateralizmust állítjuk szembe, amelynek az ENSZ a letéteményese. Az általunk óhajtott többpólusú világ csak úgy képzelhető el, ha az Európai Unió képezi az egyik pólust. Feltéve, hogy az európaiak közösen valóban nagyhatalommá kívánnak válni, amin Franciaország fáradhatatlanul dolgozik.”[14] S bár igaz, hogy az iraki válság során nyilvánvalóvá váltak a Párizs elképzelése előtt álló – egyesek által leküzdhetetlennek remélt és feltüntetett – akadályok, az Egyesült Államok által mesterségesen gerjesztett konfliktus ugyanakkor az egyik oldalon ha lehet csak még tovább erősítette azt a francia meggyőződést, mely szerint „az unipolaritás semmilyen garanciát nem nyújt a demokráciára, a stabilitásra és a békére”[15], a másikon pedig kíméletlenül rámutatott az ál-vízió és az azt továbbfejlesztő angolszász elképzelések eredendő ellentmondásaira.

Magukat cáfoló önámítások

Az alábbiakban pusztán jelzésszerűen, a teljesség és a részletes kifejtés igénye nélkül kerül említésre néhány olyan megfontolás, amely relativizálhatja az európai-amerikai kapcsolatok axiómáiként hirdetett elveket, s egyúttal erősen megkérdőjelezheti a transzatlanti „egypólus” proponálóinak hivatalos retorikáját.

Természetszerű szolidaritás?

A transzatlanti kapcsolat biztonságpolitikai alapját az Észak-atlanti Szerződés 1949-es aláírása óta a kollektív védelem elve, s az ehhez kapcsolódó kölcsönös és azonnali segítségnyújtás mítosza képezi. Itt és most nem térünk ki arra, hogy a Washingtoni Szerződés sokat emlegetett 5. cikkelye – szemben a Nyugat-európai Unió Brüsszeli Szerződésével – korántsem a köztudatban meghonosodott automatikus segítségnyújtást, hanem pusztán csak az annak mikéntjéről való konzultáció megindítását helyezi kilátásba. Annak részletes kifejtésére sem kerülhet sor, hogy szeptember 11. után az Egyesült Államok maga is hozzájárult a kollektív védelem elvének kiüresítéséhez, amikor a szolidaritásukat az 5. cikkely életbe léptetésének gesztusával (jórészt gesztusról volt csupán szó, mivel valamennyi tagállam igyekezett leszögezni, hogy a szerződés értelmében a tényleges részvétel módjának és mértékének meghatározása saját nemzeti hatáskörébe tartozik) kifejező európai szövetségesek érdemi hozzájárulására – mindenekelőtt a döntéshozatali-parancsnoklási mechanizmus teljes és kizárólagos amerikai ellenőrzés alatt tartása érdekében – nem tartott igényt. S noha roppant tanulságos lenne, a jelen keretek között mégsincs mód tételesen felsorolni a bipoláris időszakban Washington elkötelezettségével kapcsolatban európai részről újra és újra – legszembetűnőbben a „rugalmas reagálás” doktrínájának bevezetésekor, illetve az eurorakéta-válság idején – felvetődő kételyeket.

Mert bár ugyan nyilvánvaló, hogy még egy közös kihívásként értékelt nagyszabású katonai fenyegetés esetén is mindig kérdéses maradna a földrajzi adottságokból adódóan Európától bármikor „leválni” képes Amerika magatartása (Helmut Schmidt német kancellár ezzel kapcsolatosan már 1977-ben a „stratégiai kettéválás” lehetőségéről beszélt), a jelen helyzetben azonban az ilyen könnyen beazonosítható közös fenyegetés hiánya különösen felerősíti az amerikai „védelmi garancia” duplán feltételes jellegét. Nem csupán azért feltételes ugyanis, mert kiszámíthatatlan és semmiképpen nem tekinthető magától értetődőnek (jó példát nyújtott erre a második világháború óta az európai kontinens területén első ízben fegyveres konfliktusba torkolló délszláv válság során megmutatkozó amerikai hezitálás), hanem azért is mert – hol többé, hol kevésbé burkoltan, de – feltételekhez kötött. Miként azt a Pentagon 1993-ban készült, Bottom-up Review  elnevezésű dokumentuma minden kertelés nélkül megfogalmazta: „Meg kell találnunk annak a módját, hogy Európában, a Távol-, a Közép- és a Közel-Keleten a lehető legalacsonyabb költséggel fenn tudjuk tartani vezető pozíciónkat. Szövetségeseink számára világossá kell tenni, hogy szoros összefüggés létezik a biztonságuk érdekében nyújtott amerikai támogatás, valamint a részükről különböző területeken – például a külkereskedelemben, a technológia-átadásban (...) – tanúsított magatartás között.”

Az igazi problémát a jelen körülmények között azonban már nem is annyira az amerikai szerepvállalás bizonytalansága és ára, mint inkább Washingtonnak – Európa relatív emancipációjára vonatkozó aggályai folytán – a passzív  együttműködéssel (vagyis az európaiak által végrehajtani szándékozott akciók jóváhagyásával) kapcsolatos vonakodása jelenti. Ezt példázzák a NATO-eszközökhöz való hozzáféréssel ám európai irányítással levezényelt katonai műveleteket – így például az SFOR esetleges európai parancsnokság alá helyezését – illetően megnyilvánuló amerikai fenntartások, különösképpen pedig az első önálló EU katonai akció (nevezetesen a Kongói Demokratikus Köztársaság területén Kofi Annan ENSZ-főtitkár felkérésére a Világszervezet mandátumával megindított „Artemis” hadművelet) kapcsán felszínre kerülő washingtoni ellenérzések.[16] Mindezek fényében aligha lehet kétséges, hogy ma már az Egyesült Államok európai politikájának középpontjában – a hálátlan csatlós rendreutasításán túl – mindenekelőtt a potenciálisan az „egyenrangú vetélytárs” kategóriájába sorolt Unió önálló politikai entitásként való fellépésének megakadályozása áll.

Kiegyensúlyozott partnerség?

Az úgynevezett „egyenrangú vetélytárs” (peer competitor) megjelenésének rémképe a kilencvenes évek elejétől az amerikai stratégiai gondolkodás és tervezés központi eleme, s az ilyen típusú új hatalmi tényező felbukkanásának és megerősödésének késleltetése az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikájának folyamatos prioritása.[17] Miként azt már az 1992-ben Paul Wolfowitz és I. Lewis Libby által készített, Defense Policy Guidance elnevezésű Pentagon-dokumentum is világosan leszögezte: „meg kell akadályozni, hogy bármilyen ellenséges hatalom olyan területeket uraljon, amelyek forrásai lehetővé tennék számára hogy nagyhatalmi státuszra tegyen szert”, „a fejlett ipari országokban el kell lehetetleníteni mindennemű, az amerikai vezető szerep megkérdőjelezésére, illetve a kialakult politikai és gazdasági rend felborítására irányuló kísérletet”, s „meg kell akadályozni bármilyen jövőbeni globális vetélytárs kialakulását”. Márpedig minden jel arra utal, hogy Washington az integráció valamennyi belső politikai-intézményi bizonytalansága ellenére az Európai Uniót egyre inkább egyfajta „vetélytárs-előkép”-nek (proto-peer) tekinti. Ennek megfelelően igyekszik vele szemben a „hegemón” részéről a „vetélytárs-előképpel” szemben foganatosítandó – az utóbbi „felemelkedését” akadályozni hivatott – különböző stratégiákat alkalmazni: az ilyen jellegű megelőző politika mindeddig a leginkább kézzelfogható módon az Európa megosztására, illetve „szövetségesi” alárendelésére irányuló amerikai próbálkozásokban nyilvánult meg.

Az Európa „szétdarabolását” (disaggregation) célzó washingtoni politika hivatalosan is kifejezésre juttatott formájának első jele az Elysée-szerződés 40. évfordulója kapcsán (az ott közösen megfogalmazott, az Irakra vonatkozó amerikai háborús elképzelésekkel szemben erősen szkeptikus francia-német állásfoglalásra mintegy válaszként) Rumsfeld védelmi miniszter szájából elhangzó „vén Európa versus új Európa” szembeállítás volt. Miközben e tézis lényegében nem más, mint az „aki nincs velünk az ellenünk van” típusú, bináris amerikai világértelmezés Európára  (s Washingtonnak az állítólag azonos értékeket valló európai „barátaira és szövetségeseire”) alkalmazott változata, egyúttal felszínre hozta azt az „oszd meg és uralkodj” politikát, amelyet Amerika az immár a potenciális vetélytárs kategóriába sorolt európai integrációval szemben természetszerűleg folytat. Miként azt például a jelenlegi adminisztrációhoz közel álló, ismert neokonzervatív publicista Max Boot írta: „az Európai Unióval szembeni nyílt amerikai fellépés valószínűleg visszaütne, azonban a kulisszák mögött érdemes lenne megerősíteni az Egyesült Államoknak a legközelebbi szövetségeseihez fűződő kötelékeit, és amíg csak lehet késleltetni az európai biztonságpolitika központosítását”.[18] Az európaiak megosztásának jegyében folytatott amerikai politika oly leplezetlenül nyilvánvalóvá vált, hogy Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője is szükségesnek látta nyilvánosan felhívni a figyelmet az ilyen típusú megközelítés veszélyeire.[19] A már korábban is folytatott, ám az utóbbi időben előtérbe került „megosztó” politika hátulütője természetesen, hogy a transzatlanti szövetségen belül „velünk vagy ellenünk” alapon történő megkülönböztetés széleskörben komoly ellenérzéseket szül: miként azt Javier Solana is megfogalmazta „a különböző véleményeket meghallgatni kell, nem pedig száműzni és megbüntetni”. Az Európa „szétdarabolására” irányuló nyílt amerikai törekvések ráadásul éppen a legatlantistább beállítottságú, ám attól még a koherensen működő Unióhoz nem kevésbé ragaszkodó EU-tagországokat hozzák tarthatatlanul kényes helyzetbe azáltal, hogy az európai szövetségeseket folyamatosan választás elé állítják. S ez bizony – miként azt Max Boot igen helyesen felmérte – valóban a szándékolttal ellentétes eredményhez vezethet. Más elemzők, más nézőpontból szintén nem mulasztottak el rámutatni, hogy „A Bush-adminisztráció politikájával szembeni ellenállás végül éppolyan kulcsfontosságúnak bizonyulhat az EU fejlődése szempontjából, mint amilyen fontos tényezőt jelentett az Oroszországgal szembeni ellenállás a transzatlanti Szövetség számára.”[20]

A megosztó politikának éppen e kontraproduktív jellege következtében a „hegemón” részéről a „vetélytárs-előkép” feltartóztatására irányuló törekvés különböző opcióit elemző, fentebb említett kötet szerzői valószínűleg maguk is inkább a másik, az utóbbi időben szintén nyíltan is megjelenített amerikai stratégia mellett foglalnának állást. Az egyfajta szövetségesi alárendelődést proponáló megközelítés ugyanis tökéletesen megfelel annak az elképzelésnek, mely szerint sem a túlságosan konfrontatív, sem pedig a túlzottan engedékeny hozzáállás nem javasolt. Az udvarias ám határozott utasítások formájában megjelenő amerikai dominancia legszemléletesebb példáját az az ismert amerikai politikusok által közösen publikált „levél” jelenti, amelyet szerzői hangsúlyozottan a Bush-kormányzat nyers stratégiájával szembeni „jobbik opcióként” kívántak felmutatni, s amely paradox módon minden eddiginél egyértelműbben világított rá arra, hogy az amerikai kül- és Európa-politikában az egyes irányzatok között legfeljebb csak stilisztikai különbségek léteznek.[21] Az aláírói között két korábbi demokrata külügyminisztert, két volt demokrata védelmi minisztert, egy volt nemzetbiztonsági főtanácsadót, a megelőző demokrata adminisztrációk több kabinet-szintű tagját, vezető kongresszusi politikusokat, illetve a korábbi Bush és Reagan kormányzatok veteránjait egyaránt tömörítő levél szerint az európaiaknak „sürgősen meg kell győzniük az amerikaiakat arról, hogy az Egyesült Államokat szívesen látják Európában”. Ennek érdekében az európai Alkotmányról tárgyaló kormányközi konferencián éppúgy mint az EU Tanácsának ülésein helyet kellene biztosítani amerikai megfigyelők számára, akik így első kézből bizonyosodhatnának meg arról, hogy „az Európai Unió finalitása az Egyesült Államokkal együttműködésben kerül megvalósításra”. Természetesen a legtávolabbi utalás sem történik arra, hogy egyenlők közötti együttműködésről lenne szó, s így európai megfigyelők hasonlóképpen „szívesen látott” vendégként vehetnének részt az amerikai kormányzat munkájában. Mindenesetre a „jótanácsoknak” ezzel még korántsincs vége. Szerencsére annak ellenére, hogy Pentagon évi 400 milliárd dolláros költségvetésének fényében komoly bírálat éri az európai országok részéről e téren tett, elégtelennek ítélt erőfeszítéseket, Washington – egyelőre – azt még elismeri, hogy „az európai szövetségesek katonai költségvetésének összegéről és orientációiról nem dönthet Amerika, dacára azoknak az aggályoknak melyeket az Európai Unió védelempolitikai kiadásainak jelenlegi szintje kelt benne”. Mindenesetre az európaiak jobban tennék, ha „nem hagynának szemernyi kétséget sem afelől, hogy transzatlanti szövetségesükkel éppolyan szoros partnerséget kívánnak kialakítani, mint amilyet az Egyesült Államok valósított meg Európa országaival a NATO keretei között”, s „több toleranciával tekintenének az Egyesült Államok katonai és diplomáciai tevékenységeire”.

Mindent összevetve a békülékenynek szánt, ám az amerikai „elsőség doktrínát” leplezetlenül kifejezésre juttató levéllel egy olyan „kibújt a szög a zsákból” típusú megnyilatkozásról van szó, amely – ellentétben az amerikai adminisztrációnak a Maastrichti Szerződés tárgyalásában való részvételre vonatkozó, a Bizottság által kategorikusan elutasított ám akkor nyilvánosságra nem került ultimátumaival – immár világosan mindenki tudomására hozta, hogy az Európa alárendelésére irányuló amerikai politika távolról sem csupán a jelenlegi Bush-adminisztráció sajátja.[22]

Értékek, érdekek azonossága?

A brit elképzelésekben a „harmonikus partnerség” címszó alatt szereplő transzatlanti (egyetlen) pólus alapvetően aszimmetrikus jellege (és az aszimmetria, vagyis az európaiak vazallusi státuszának, állandósítására irányuló amerikai törekvés) azért is különösen problematikus, mert – mint azt az alábbiakban néhány példán keresztül látni fogjuk – a hivatalos retorikával ellentétben az óceán két partján egymástól egészen eltérő világértelmezés alapján születnek a döntések. Ilyen körülmények között pedig az Európai Uniónak az angolszász „víziók” szerinti beolvasztása egy amerikai dominanciájú „egypólus”-ba, egyet jelentene a specifikusan európai érdekek és értékek folyamatos háttérbe szorításával, idővel akár teljes feladásával. Márpedig a közösnek hirdetett (és gyakorta valóban egybeeső) amerikai és európai érdekek és értékek a biztonság terén például olyan sarkalatos kérdésekben válhatnak és láthatóan válnak is szét egymástól, mint a fenyegetések percepciója, a prioritások meghatározása, s a kihívások kezelésének mikéntje. (Két megjegyzést mindenképpen érdemes előrebocsátani. Egyrészt, e fejezet szempontjából érdektelen a két – amerikai, illetve európai – megközelítés helyénvalóságának, vagyis a globális biztonság valamennyi dimenzióját átfogó, hosszú távú életképességének, perspektivikus voltának, a kérdése: a hangsúly a kettő közötti különbségen van. Másrészt, európai megközelítés alatt azt az egyértelműen beazonosítható hozzáállást, szinte természetszerűen jelentkező konvergenciát értjük, amely egyes kulcsfontosságú nemzetközi problémák kapcsán mindaddig jellemzi nem csupán az Európai Bizottság, az Európai Parlament, és az európai közvélemény, de valamennyi EU-tagország – köztük Nagy-Britannia –  kormányának hozzáállását is, amíg ez utóbbiak szintjén a közös állásfoglalást háttérbe nem szorítja az amerikai állásponthoz való kötelező de legalábbis erősen javasolt csatlakozás, vagy az azzal szembeni független kritika mély belső megosztottságot generáló kérdése.)

A következőkben nem térünk ki külön arra a magától értetődő tényre, hogy Európa és Amerika földrajzi adottságaiknál, történelmi örökségüknél, társadalmi-gazdasági prioritásaiknál, sajátos világértelmezésüknél fogva magától értetődően másfajta érzékenységgel reagál a különböző fenyegetettségekre. Ezzel kapcsolatban csupán egyetlen sokatmondó példa kerül említésre: az amerikai politikai diskurzusban polgárjogot nyert, s az Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni kül- és biztonságpolitikájának vezérfonalaként kezelt – a korábbi, szintén erősen vitatható, „haramia állam” kategória helyébe lépő – „gonosz tengelye” formulát nem csupán Hubert Védrine francia külügyminiszter minősítette végletesen leegyszerűsitett, abszurd koncepciónak, de brit kollegája, Jack Straw is „belpolitikai megfontolások által vezérelt elképzelést” látott benne. Sokkal átfogóbb, s a pillanatnyi érdekeken túl az alapvető értékek közötti eltérést is kiválóan megjeleníti a különböző kihívások kezelésének módjára vonatkozó – mind a multilaterális mechanizmusok, mind pedig a katonai tényező értékelésének tekintetében szembetűnő – tagadhatatlan hozzáállásbeli különbség Európa és Amerika között.

Itt és most nem kerülhet sor azoknak a Washington által egyoldalúan felmondott, illetve metorpedózott nemzetközi szerződéseknek és megállapodásoknak a tételes felsorolására, amelyek ékesen bizonyítják, hogy az Egyesült Államok szemében a multilateralizmus többnyire csak egy taktikai okokból időnként felvállalható, ám alapvetően zavaró és felesleges béklyót jelent, amely gátolja abban, hogy jelenlegi fölényét maximálisan kihasználja hegemón pozíciójának tartósítása érdekében.[23] Még a nemzetközi rendszer kívánatos működésére vonatkozó európai és amerikai elképzelések legnyilvánvalóbb ütközését kiváltó Nemzetközi Büntetőjogi Bíróság kapcsán is mindössze egyetlen megjegyzésre szorítkozhatunk. Nevezetesen annak a ténynek a hangsúlyozására, hogy e kérdés azon ritka pontok egyike, amelyben az EU-tagországok képesek voltak közös álláspontjukat az Egyesült Államok ellenkezésének dacára is következetesen képviselni. Miként azt az amerikai aláírás 2002. május 6-i visszavonására reagáló nyilatkozatukban leszögezték: „Az Európai Unió megállapítja, hogy ez az egyoldalú döntés nemkívánatos következményekkel járhat a multilaterális szerződéskötésekre, és általában a jogszerűség követelményére a nemzetközi kapcsolatokban”.[24] Az ezt követő, több mint egy éven át tartó amerikai offenzíva – amely fenyegetésekkel és segélymegvonásokkal kísért intenzív és cseppet sem burkolt nyomásgyakorlás útján azt célozta, hogy a szerződést aláíró országok szegjék meg kötelezettség-vállalásukat, s az amerikai állampolgárok számára biztosítsanak mentelmet a Nemzetközi Büntetőjogi Bírósággal szemben – csak olaj volt a tűzre. Az Európai Unió értelmezésében az amerikai törekvések összeegyeztethetetlenek a Bíróság egyetemesnek tervezett kompetenciájával, és a nemzetközi igazságszolgáltatás előtti egyenlőség elvével. Ennek megfelelően az európai országok kormányaihoz május végén eljuttatott, diplomatikusnak egyáltalán nem nevezhető amerikai feljegyzés ellenére (amelyben Washington „megrökönyödésének” adott hangot amiért „az Európai Unió aktívan igyekszik aláásni az amerikai erőfeszítéseket”) az EU elérte, hogy valamennyi tagjelölt ország formálisan is elkötelezze magát az Uniónak a Nemzetközi Büntetőjogi Bíróságra vonatkozó közös álláspontja mellett.[25]

A számos példa közül, melyek azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államok részvétele a különböző multilaterális mechanizmusokban paradox módon még nagyobb kárt okozhat mint az azoktól való távolmaradása (jelenlétét ugyanis – amennyiben vélt vagy valós érdekei úgy diktálják – nem annyira a közös szabályok előmozdítására, sokkal inkább azok belülről hatékonyabban megvalósítható szétrombolására használja), ezúttal csupán egyetlen – bár valószínűleg az egyik leglátványosabb – eset kerül említésre. Nevezetesen azzal az 1993-ban aláírásra megnyitott vegyifegyver tilalmi egyezménnyel kapcsolatos amerikai magatartás, amelyet a nagy nehézségek árán végül 1997-ben bekövetkező washingtoni ratifikáláskor a Kongresszus által szabott kitételek alapjaiban deformáltak. Meglehetősen kétes precedenst teremtenek ugyanis azok a megszorítások, melyek miközben leszűkítették az egyezmény végrehajtása felett őrködő Vegyifegyver Tilalmi Szervezetnek bejelentendő létesítmények körét, egyúttal azt is előírták, hogy az Egyesült Államok elnöke megakadályozhat bármilyen ellenőrzést amennyiben azt nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek ítéli, s hogy az Amerikában begyűjtött minták nem hagyhatják el az ország területét (tehát csak és kizárólag helyi laboratóriumokban kerülhetnek vizsgálatra). Ezen túlmenően pedig amerikai részről nem csupán a gyakorlatban történő megvalósítás során gördítettek további akadályokat a tényleges ellenőrzés útjába (miként azt a szervezet volt igazgatója, a brazil José Mauricio Bustani megállapította: „minden egyes ellenőrzésnél újra akarták írni a játékszabályokat”), de kitartó és cseppet sem diszkrét nyomásgyakorlással azt is elérték, hogy az említett – rendkívüli eredményeket felmutató és kivételes népszerűségnek örvendő, ám az amerikai hozzáállást nyíltan nehezményező (s ráadásul Irakkal az egyezmény aláírásáról sikeresnek ígérkező tárgyalásokat folytató) – igazgatónak távoznia kellett posztjáról. Az elméletileg a szervezet legnagyobb befizetőjeként számon tartott Egyesült Államok ugyanis, miután sem a Bustani-hoz érkező figyelmeztető telefonokkal, sem a brazil kormányhoz intézett ultimátummal, sem a minden alapot nélkülöző rágalomhadjárattal, sem pedig az igazgató elmozdítására kezdeményezett bizalmi szavazással nem ért célt, többek között hátralékainak be nem fizetésével és az egyezményből való kilépéssel – s ezáltal a szervezet működésének teljes ellehetetlenítésével, hiteltelenítésével – kezdte zsarolni a tagállamokat. Ilyen körülmények között pedig nemigen volt mit tenni. Miként azt a washingtoni boszorkányüldözés célkeresztjébe került nemzetközi tisztségviselő még távozása előtt megfogalmazta:  „az európaiak annyira tartanak attól, hogy az Egyesült Államok felmondja az egyezményt, hogy hajlandók feláldozni az igazgatói posztomat annak érdekében, hogy Amerikát bent tudják tartani”. [26]

Mindezek fényében nem lehet meglepő, hogy Christopher Patten, az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős brit biztosa – saját bevallása szerint „egyetlen cseppnyi Amerika-ellenesség sincs a véremben, egész életemben Amerika-barát voltam” –  maga is úgy vélte, hogy hamarosan egy mélyebb, filozófiai szakadék jelentkezhet, mivel az Atlanti-óceán két partján két, egymástól egészen különböző világkép van kialakulóban. „Míg az európaiak a terrorizmus gyökereinek kezelésében hisznek, addig az amerikaiak hajlamosak csupán csak a tünetek felszámolására koncentrálni. Míg az európaiak igyekeznek „bevonni’ a potenciálisan ellenséges országokat, addig Washington a „gonosz tengelyeként” kiközösítené őket. Míg az európaiak a közös, multilaterális fellépésben hisznek, addig az Egyesült Államok egyre inkább egymagában kíván cselekedni”.[27] 

Az Washington által folytatott à la carte multilateralizmussal kapcsolatos egyhangú európai elutasítás mögött az a nehezen vitatható felismerés áll, hogy ez az „irányított” multilateralizmus valójában a nemzetközi mechanizmusoknak az erősebb jogán történő instrumentalizálása, s végső soron a nemzetközi jog alapelveinek megcsúfolása. S az erre vonatkozó európai ellenérzések korántsem csupán abból erednek, hogy az integráció tapasztalatán felnőtt politikusgenerációk a multilaterális keretekben saját, kétségtelenül jól bevált megoldásaik globális szinten történő kivetítését látják, s nem is csupán az a megfontolás vezérli őket, hogy a jelenlegi nemzetközi erőviszonyok között ezek a multilaterális keretek nyújtják számukra a legtöbb lehetőséget érdekeik és nézeteik hatékony képviseletére, előmozdítására. Hanem mindenekelőtt az a meggyőződés áll az európaiaknak a multilaterális intézményekhez és a nemzetközi joghoz való – amerikai szemmel érthetetlenül makacsnak tűnő, s az egyszerűség kedvéért „gyengeség”-nek bélyegzett –  ragaszkodása mögött, hogy a számos kudarcából végre okulni tűnő „vén Európából” nézve csupán ezek a bevonó és nem kirekesztő jellegű megoldások, a szigorú és mindenkire egyaránt érvényes szabályozások jelenthetik a legitimitás, és végső soron a tartós stabilitás kulcsát.

A másik oldalon viszont az e téren felelőtlenül rövidlátó – aktuális hegemón pozíciója tartósításának szükségességén túl nem is igen néző – Washington a számára pusztán felesleges korlátokat jelentő tényleges multilateralizmus helyett nem titkoltan a katonai erőfölény maximálásában látja a kihívások kezelésének leghatékonyabb módját. E hozzáállás legszembetűnőbb jele az immár a valóságtól fényévekre elrugaszkodott amerikai katonai költségvetés, amely a SIPRI 2002-es összefoglalója szerint mostanra a világ védelmi kiadásainak 46%-át teszi ki (vagyis majdnem annyit, mint a Föld összes többi országa együttvéve). Külön figyelmet érdemel, hogy az amerikai védelmi költségvetés növekedésének példátlan dinamizmusa semmiféle reális fenyegetésre nem visszavezethető, lévén hogy „a világ védelmi kiadásainak terén 2002-ben megfigyelhető felgyorsulás szinte kizárólag az Egyesült Államok katonai költségvetésében a Bush adminisztráció alatt végbemenő növekedésnek tudható be. A világ többi országa nem kész és nem is lenne képes az amerikai példa követésére”.[28] S bár a Pentagon büdzséjének irracionális feltornázásával járó amerikai gazdasági-hadiipari hozadékok nyilvánvalóan nem elhanyagolható tényezők, a nemzetközi biztonság szemszögéből nézve ez az egyszemélyes fegyverkezési verseny katasztrofálisan kontraproduktív következményekkel fenyeget. Ha ugyanis hozzáadjuk még a rakétavédelmi programra fektetett hangsúlyt, az ABM-szerződés felmondását, vagy éppen a megelőző háború önkényes és agresszív koncepciójának hivatalos doktrína rangra emelését, akkor azonnal nyilvánvaló, hogy Washington magatartása nem csupán veszélyes precedenst teremt, s általános szakításhoz vezet a bipoláris rendszer összeomlása után eluralkodni látszó „minimális elrettentés” elképzelésekkel, de nehezen megkérdőjelezhető, már-már egyfajta „megelőző” önvédelemmel egyenértékű alapot szolgáltat minden regionális hegemón, illetve potenciális proliferátor békésnek korántsem nevezhető törekvései számára. S ha a világ katonai kiadásainak eme állhatatos és kétségtelenül tudatos gerjesztésére ráadásul a biztonsági kihívások sokrétű voltának fényében, a tünetek helyett a gyökerek kezelésének prizmáján keresztül tekintünk, nehezen kerülhető meg az a kérdés, hogy vajon stabilizáló avagy inkább destabilizáló tényezőt jelent-e manapság az Egyesült Államok a nemzetközi béke és biztonság szempontjából.

Európa mint potenciális (ellen)súlypont

A tények és eddigi történések fényében azt ma már senki nem tagadhatja komolyan, hogy legalábbis elképzelhetők olyan forgatókönyvek, amelyekben a természetszerűnek hirdetett transzatlanti szolidaritás helyett az amerikai elkötelezettség feltételekhez kötöttségével kell esetleg számolni; amikor az Egyesült Államok netán fontosabbnak ítélheti hegemón pozíciójának állandósítását, mint az európai integráció önzetlen, a kiegyensúlyozott partnerség jegyében történő támogatását; s amikor egyes konfliktushelyzetekben Washington hajlamossá válhat önkényesen és leplezetlenül túllépni a multilaterális szabályok, valamint a nemzetközi jog garanciát és legitimitást nyújtó kötöttségein (ezt nehezményező, tehát automatikusan árulónak bélyegzett európai „barátait és szövetségeseit” pedig akár nyíltan is szankciókkal fenyegetni). A vélemények inkább csupán abban térnek el, hogy vajon az ilyesfajta „negatív” viselkedés a nemzetközi rendszer jelenlegi egypólusú struktúrájából eredeztethető-e (akkor ugyanis elméletileg létjogosultságot nyerhetne az ellenpólust szorgalmazók törekvése), avagy a mindenkori amerikai adminisztráció beállítottságának és aktuális prioritásainak függvényében változik (e tétel hirdetői szerint ez esetben elég lenne kivárni egy „jóindulatú hegemónként” viselkedő új kormányzat beiktatását). Valójában azonban ez a gyakran elhangzó dilemma a lényeg szempontjából tökéletesen érdektelen. Egy autonóm, önállóan is dönteni és cselekedni kész, a nemzetközi közösség számára életképes alternatívát kínáló Európa létrehozására akkor is szükség lenne egyfajta „végső biztosítékként” a sors és a floridai szavazógépek esetleges újabb gonosz fintora ellen, ha valaki netán azt a – meglehetősen vitatható – nézetet vallja, mely szerint minden baj forrása a jelenlegi neokonzervatív adminisztráció túlkapásaiban rejlik. Ráadásul amennyiben e  tétel – s egyúttal a hivatalos retorika fél évszázada ismételgetett axiómái – igazak lennének, akkor a „másik” (a bölcs, a morális, az előrelátó és jóindulatú, egyszóval az „igazi”) Amerikát képviselő kormányzat semmi kivetnivalót nem találhatna európai szövetségeseinek a szónoklatok szintjén oly régóta sürgetett emancipációjával kapcsolatban.

De természetesen nem így van. (S ilyen értelemben George W. Bush kormányának vitathatatlan érdeme, hogy elődjénél jóval nyíltabban képviselte, s ezáltal mindenki számára egyértelműen beazonosíthatóvá tette a korábban tartalmilag ugyan lényegében azonos, ám a multilaterális álarc összehasonlíthatatlanul kifinomultabb alkalmazása, valamint az amerikai hegemónia fenntartása szempontjából másodlagos kérdésekben tett engedmények következtében sokkal nehezebben megfogható washingtoni kül- és biztonságpolitikát.) Mint ahogy nem sok közük van a valósághoz azoknak a koncepcióknak sem, amelyek az Egyesült Államok kivételes erkölcsi érzékével, önzetlenségével és eredendő jóindulatával igyekeznek érvelni jelenlegi hegemón helyzetének szükségszerűen üdvözítő volta mellett. Miként azt Robert Kagan és William Kristol már 1996-ban megfogalmazta: „A jelenlegi nemzetközi rendszer nem hatalmi egyensúlyon, hanem az amerikai hegemónián alapul. A nemzetközi pénzügyi intézményeket az amerikaiak találták ki és amerikai érdekeket szolgálnak. A nemzetközi biztonság struktúrái lényegében az Egyesült Államok által vezetett egymásutáni szövetségekből tevődnek össze. (...) Lévén, hogy a jelenlegi, viszonylag békés nemzetközi környezet a mi hegemonikus befolyásunk eredménye, ennek a befolyásnak bármilyen csökkenése esetén másoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk, hogy a maguk igényei szerint alakítsák a világot. Olyan országok mint Kína vagy Oroszország ha alkalmat adnánk nekik, egy egészen eltérő konfigurációba rendeznék a nemzetközi kapcsolatokat. (...) Következésképpen aktívan dolgozni kell az amerikai hegemónia fenntartásán. (...) Az Egyesült Államok célja nem saját nemzeti érdekeinek egoista és szűkkörű érvényesítése, mert az ő érdeke általánosabban a békés nemzetközi rendben található. Másként fogalmazva: mivel az Egyesült Államok szokatlanul magas erkölcsi mércét alkalmaz a külpolitikájában, éppen ezért más országok úgy érzik, hogy kevésbé kell félniük az erejétől, ami különben fenyegetőnek tűnne.”[29] Vagy Jesse Helms-et, a Szenátus Külügyi Bizottságának befolyásos republikánus tagját idézve: „a középpontban vagyunk és ott is kell maradnunk. (...) Az Egyesült Államoknak kell irányítania a világot, a jog és az erő erkölcsi, politikai és katonai fáklyájával a kezében, és példaként szolgálnia valamennyi nemzet számára”.[30]

Hasonlóképpen a valóság elkendőzésére szolgálnak azok az elméletek is, melyek – fel- és elismerve az egypólusúságban eredendően bennerejlő veszélyeket és visszásságokat – azt igyekeznek bizonygatni, hogy ma már de facto multipoláris világban élünk. Mert bár igaz ugyan, hogy a katonai dimenzió kivételével a különböző területeken az Egyesült Államok valóban nem az egyedüli játékos a porondon, ám ő az egyetlen amely valamennyi szektorban az első osztályban szerepel (legtöbbször messze maga mögé utasítva az utána következőket), s eközben biztonság- és védelempolitikai téren pedig szinte egy külön univerzumban lebeg.[31] Nem véletlen, hogy Hubert Védrine francia külügyminiszter a roppant találó, s azóta széles körben elterjedt,  „hiperhatalom” elnevezéssel igyekezett jellemezni Amerika jelenlegi, példátlanul hegemón pozícióját: „Amerika fölénye napjainkban a gazdaság, a pénzügyek, a technológia, s a katonai kérdések terén éppúgy megmutatkozik, mint az életmód, a nyelv és a világot elárasztó tömegkultúra tekintetében”.[32]

Ráadásul 2001. szeptember 11-ét követően a nemzetközi kapcsolatokban eluralkodó manicheista logika – amely a Washington mögötti feltétlen felsorakozás egyedüli és nyíltan meghirdetett kritériumának függvényében az országokat két táborba, a „követők”, illetve az „ellenkezők” közé osztja (Bush elnök szeptember 20-i beszéde szerint „Most minden országnak, minden régiónak döntést kell hoznia: vagy velünk vannak vagy a terroristákkal.”) – csak tovább fokozta az egypólusúságban egyébként is strukturálisan meglévő visszásságokat. Ezen körülmények között szokatlanul nyers formában kerültek felszínre az európai integráció folyamán eleddig szigorú következetességgel elfojtani próbált olyan alapvető ellentmondások, mint az Unió tartalmára, a nemzetközi rendben betöltendő szerepére vonatkozó „Ki milyen – önálló vagy aláredelt, nagyhatalom vagy szupermarket – Európát akar?” kérdésre adott válaszok összeegyeztethetetlenségének problémája. Az újdonságot az jelenti, hogy e tekintetben ma már korántsem csupán a francia külpolitikai diskurzus voksol nyíltan is egy autonóm, adott esetben az Egyesült Államok lehengerlő túlsúlyát bizonyos mértékig kiegyenlíteni hivatott és képes Európa mellett.[33] S bár az Európa-pólus koncepció továbbra is erősen megosztja az uniós tagállamokat, a francia elképzelésben ehhez elválaszthatatlanul kötődő multilateralizmus kérdésében – a multilaterális játékszabályok tiszteletben tartatását, vagyis a nemzetközi mechanizmusok és normák megkerülésének, illetve instrumentalizálásának megakadályozását illetően –  azonban egyhangú a támogatás. Márpedig a kettő közötti összefüggés annál is inkább nyilvánvaló, mivel a jelenlegi amerikai politika meglehetős egyértelműséggel figyelmeztet azokra a veszélyekre, amelyek az egypólusú rendszerben a multilateralizmus sérüléséhez, esetenként teljes torzulásához vezethetnek. (Miként azt kiválóan példázta a George W. Bush által 2002 őszén az ENSZ-hez intézett de facto ultimátum is: a 1441-es ENSZ BT határozat elfogadását megelőzően, majd a fegyverzetellenőrök tevékenykedésével párhuzamosan az amerikai elnök számos alkalommal figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok akár ENSZ-felhatalmazás nélkül is megindítja Irak elleni katonai akcióját – a Világszervezet az iraki fegyveres beavatkozás jóváhagyásával illetve elutasításával csupán saját létjogosultságát avagy irreleváns voltát bizonyítja.)[34] Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy az EU Biztonsági Tanulmányok Intézetének igazgatója maga is úgy vélte, hogy „A kérdés egyszerű: a nemzetközi biztonságot vajon jobban garantálná-e ha a nemzetközi kapcsolatok vezérelve az erősebb joga lenne (még ha a legerősebb most éppen a legdemokratikusabb is)? Vagy a bolygón lakó hatmilliárd egyén kulturális és emberi sokszínűségének fényében vajon nem lenne-e bölcsebb, ha közösen tárgyalnánk a békét és háborút, életet és halált alakító szabályokról és elvekről?”.[35]

Ebből a szempontból mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a fent említett Európa-nagyhatalom elképzelésekben a többpólusúság – s egyúttal a multilateralizmus eleddig vitathatatlanul legsikerültebb példáját kínáló Európai Unió hatalmi pólussá alakításának – igénye nem csupán önértékként (ti. a szélsőségesen aránytalan nemzetközi kapcsolatok bizonyos mértékű kiegyensúlyozásának lehetőségeként), hanem egyúttal az egymás kölcsönös tiszteletben tartását garantáló multilateralizmus tényleges megvalósulásának előfeltételeként és garantálójaként jelentkezik. S bár e tervek életképességének, illetve gyakorlatba való átültetésük politikai-intézményi mikéntjének kimerítő tárgyalása természetesen messze túlmutatna a jelen írás keretein, egyetlen rövid megjegyzés mégis elkerülhetetlennek tűnik. Miként azt az „egyenrangú vetélytárs” felbukkanásának forgatókönyveit előrevetíteni igyekvő amerikai elemzők is megállapították, a „vetélytárs-előkép” megerősödésének egyik magától értetődő módja a hatalmi pozícióba kerüléshez szükséges belső reformok bevezetése. E tekintetben az európai integrációt illetően már hosszú ideje nem kétséges, hogy a bővülő Unió működőképességének és fejlődésének kulcsa az úgynevezett rugalmas megoldásokban rejlik, vagyis hogy az érdemi továbblépés valószínűleg egyedüli esélye a „Schengen” és „eurózóna” típusú mechanizmusok bevezetésekor ad hoc alapon létrehozott, majd a „megerősített együttműködések” elvének szerződésbe foglalásával elméletileg hivatalosan is polgárjogot nyert ún. rugalmas integráció általánossá válása. S minthogy az is tagadhatatlan tény, hogy az Európai Unió lényegi kérdéseit illetően egymásnak radikálisan ellentmondó nézetek fényében a differenciálás (vagyis az adott területen szorosabb együttműködést, nagyobb szuverenitás-megosztást megvalósító szűkebb csoportban való részvétel) fő kritériuma csak és kizárólag az ambíció, a jövőkép, a politikai akarat lehet, ezáltal egészen új megvilágításba kerülnek a kilenvenes évek elejétől folyamatosan lebegtetett „mag-Európa”, „előörs”, „úttörő országcsoport” – más szóval a Valéry Giscard d’Estaing által a „differenciált politikai akaratok Európájának” nevezett – koncepciók.  S bár ez minden bizonnyal nem jelent megnyugvást azok számára, akik ezen eretnek gondolatok hallatán „puccsot” vagy „diszkriminációt” emlegetnek, mégis érdemes felidézni, hogy alapelvét és módszerét tekintve minden ilyen típusú kezdeményezés csupán visszatérés lenne Európa „alapító atyáinak” eredeti elképzeléseihez. (Az európai integráció kezdetét jelentő, „a Föderáció első, konkrét alapjait megteremteni” hivatott Európai Szén- és Acélközösség tervének bejelentését követően a tárgyalások szigorúan az 1950. május 9-én elhangzott Schuman-deklaráció kitételei alapján, kizárólag az azokat elfogadni kész országok bevonásával folytak.)[36] Ráadásul amennyiben sikerülne a francia-német „motor” köré tömöríteni az integráció „finalitására” vonatkozóan hasonló ambíciókat valló tagállamokat, ez a szűkebb – ám a célkitűzéseit osztó országok számára hangsúlyozottan nyitott – csoport egyfajta előörsként nem csupán védősáncot képezhetne az amerikai hegemónián alapuló egypólusúság jelenlegi megvalósulási formáinak visszásságaival szemben, de ugródeszkát is jelenthetne egy olyan, az „ellensúlyok és kölcsönös ellenőrzés” elvét nemzetközi szinten is megvalósító világrend  felé, amelyben az európai pólus egyike lenne a valamennyi szereplőt bevonó multilaterális játéktérben egymással az egyenlők közötti partnerség alapján kooperáló hatalmi központoknak.