Néhány hónappal az új tagállamok felvételéről szóló történelmi döntés előtt az Irak elleni esetleges amerikai támadásra fókuszáló nemzetközi aktualitás ismét felszínre hozza – immár a majdani huszonötös unió perspektívájában – az „Európa-térség” versus „Európa-nagyhatalom” dilemmát. Ezek a kifejezések, melyek eredetileg a bővítés-mélyítés vitához kötődtek, valójában az európai integrációra vonatkozó két szögesen ellentétes koncepciót takarnak. Egyben rávilágítanak annak veszélyére, hogy megfelelő politikai eltökéltség híján az uniós építkezés egy kitejedt szabadkereskedelmi övezetté hígulhat. Márpedig a Tizenötök Irakkal kapcsolatos közös állásfogalalásának kialakítása során megmutatkozó problémák jól érzékeltetik milyen messze vagyunk még attól az erő-megsokszorozó hatalmi központtól, melynek létrejöttében a politikai Európa hívei reménykednek. Illetve reménykedtek volna lehetőleg még a bárminemű közös ambíciót vitathatatlanul tovább nehezítő nagy bővítés előtt.
A legkisebb közös nevező
Az EU külügyminisztereinek informális találkozója (augusztus 31-én a dániai Elseneurben) eleve az ellentmondások jegyében indult, nevezetesen a Szaddám Husszein rezsimjével szemben kilátásba helyezett amerikai fenyegetések körüli vita okán. A Tizenötök láthatóan valami határozott üzenetet szerettek volna küldeni az iraki államfőnek, ám eközben csupán a saját nemzeti álláspontjaik közötti egyetlen konszenzuspontra koncentrálhattak.
Míg tehát a megfigyelők „keményebb hangról” számoltak be, ez valójában kizárólag az ENSZ fegyverzetellenőrök feltétel nélküli visszatérésére vonatkozott, és a visszatérés konkrét módozatát illetően diszkréten hallgattak a Tizenötök. Miként azt Jack Straw brit külügyminiszter finoman bár, de maga is beismerte: „A fegyverzetellenőröknek vissza kell térniük Irakba, ám vita folyik arról, hogy ez miként történjen”.
Lévén, hogy ezek a „módozatok” a lehetőségek igen széles skáláját ölelik fel – az egyeztetett diplomáciai nyomásgyakorlástól az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavatkozásáig – az európai magatartást illetően teljes a bizonytalanság. Ilyen körülmények között, továbbá figyelembe véve az amerikai vezetők nyíltan harcias kijelentéseit, a dán elnökség bagatellizálási próbálkozása, miszerint „nincs okunk rá, hogy egy hipotetikus háború kapcsán állást foglaljunk” nem igazán volt meggyőző.
Szemléletbeli különbségek
A látszategység azért sem túl hiteles, mivel a nagyobb európai tagállamok kormányai mindeközben nem feledték el tudatosítani saját külön bejáratú elképzeléseiket – és ezeknek bizony vajmi kevés közük volt egymáshoz. Míg egyesek számára „a katonai támadás is az opciók között van” (miként azt a brit miniszter fogalmazta), más (nevezetesen német kollegája) arról beszélt, hogy „aggódva figyeli amint már egy katonai beavatkozás kockázatainak számbavétele zajlik” és a maga részéről „elutasítja a háborút és a rezsimáltásra irányuló megszállást”.
Nyilvánvaló, hogy ezen állásfoglalások mögött folyamatosan jelen vannak a belpolitikai megfontolások. Nagy-Britanniában a miniszterelnök – akinek a választópolgárok több mint fele szemére veti az Amerikával szembeni túlzottan követő magatartását – nem csupán pártja, de kormánya megosztottságával is kénytelen szembenézni. A választások előtti Németországban a leköszönő kancellár kizárt bármiféle részvételt az általa „háborús időtöltésnek” minősített esetleges akcióban, konzervatív ellenfele viszont „teljes mértékben felelőtlennek” bélyegezte ezt a hozzáállást, mely szerinte vészesen lazíthatja a nemzetközi nyomást, ami „egy a szomszédját megtámadó és tömegpusztító fegyvereket fejlesztő háborús bűnösre” nehezedik.
Franciaország vitathatatlanul kivételt képez, amennyiben az iraki kérdés náluk nem osztja meg a politikai elitet, ráadásul a francia vezetők által vallott álláspont rendkívül közel áll a Brüsszelben és az Európai Parlamentben hallható véleményekhez. Dominique de Villepin francia külügyminiszter legalista érvelése, miszerint „az ENSZ Biztonsági Tanácsának feladata, hogy megvizsgáljon minden, beleértve katonai, opciót” visszhangra talált Chris Patten külkapcsolatokkal megbízott EU-biztosnál, aki azt hangsúlyozta, hogy „bárminemű lépésnek tiszteletben kell tartania az Egyesült Nemzetek döntéseit”.
Mindazonáltal roppant kevéssé valószínű, hogy a francia megközelítés – Chirac köztársasági elnök arra figyelmeztetett, hogy „Megjelent a kísértés az erő egyoldalú és megelőző alkalmazásának legitimálására. Ez nyugtalanító fejlemény, és ellentétben áll Franciaországnak a kollektív biztonságról alkotott elképzelésével.” – alapul szolgálhatna a Tizenötök közös pozíciója számára. Ehhez ugyanis az európai kormányok többsége túlságosan is igyekszik Washington kegyeiben maradni.
Kockán forgó tétek
A rövidtávú politizálás, a választási megfontolások és az egoista számítgatások annál is inkább veszélyesek, mert a tétek az iraki rezsim sorsán messze túlmutatnak. A negatív láncreakciónak (ami a világ eme nem éppen legstabilabb térségében jelentkezhet), a nyugati és az arab-muzulmán világ közötti feszültségek további éleződésének, illetve az ENSZ BT tekintélyének meggyengülésének eshetőségét leszámítva is igen komoly dilemmákkal szembesülnek az európai uniós vezetők.
Tudniillik egységes fellépés hiányában az EU nem képes az amerikai politikát a saját prioritásainak megfelelőbb irányban befolyásolni, s még kevésbé tud – adott esetben – hiteles alternatívát kínálni. Éppen ellenkezőleg: a Tizenötök belső ellentétei azokat erősítik Washingtonban (továbbá bizonyos, az unió politikai dimenziójának megerősítéséért nem igazán lelkesedő európai fővárosokban), akik az Egyesült Államok és partnerei közötti bilaterális egyeztetések jelenlegi gyakorlatát szeretnék tartósítani, s a közös uniós kül- és biztonságpolitikát a szép elvek hangzatos deklarálására kívánják korlátozni.
Az iraki kérdéssel kapcsolatos további cikkek: http://www.hajnalka-vincze.com/Search/24/